nagycsaládi lelki boncolások

Nem írtam, mert folytattam levelezésemet kiváló nagynénémmel (én nagynéninek hívom a vér szerinti nagybátyáim feleségeit is) és először örültem annak, hogy jött egy nagy, üvöltős, felszabadítós sírás, de később már nem. Átlendültem, bármilyen témához nyúltunk, újra és újra felszakadtak sebek. Az alapvető hibát az M. családi rossz, divatjamúlt és helytelen viselkedésében látom, mely szabály szerint csak mosolygunk, lelki-testi problémáit mindenki magában tartja, megküzd vele, mert felnőtt ember. Ezeket robbantgatjuk fel most, és büszke vagyok magunkra. (Pár teljesen tabus téma: apai nagyanyám iker húgainak öngyilkossága, nagyanyám és sógornője közti háborúság miatt apai nagyapám öccsével való ritka és oly' mámoros, boldog találkozások. Minden családnak megvannak a maga apróbb-nagyobb pokolbugyrai.)  Nemcsak az apám súlyosan neurotikus, hanem úgy tűnik, hogy a nagynéném férje, apám öccse is. Apám, mint írtam megtiltotta, hogy betegyem a lábam a házába, és hogy idáig fajult mindez, abban nyilván én is hibás vagyok. Akkoris nagyon nehéz volt mindezt tudatosítani, hogy ennyi, köztünk már nem lesz semmilyen kapcsolat. Ezt higgyétek el, jobban tudom és nem is áltatom magam, sőt, már csak a magamban való feldolgozást keresem.

A levelezéssel most szünetelünk, és ez így jó, mert ugyan szembe kell nézni a problémákkal és megoldást keresni rájuk, de nem gyorstalpaló üzemmódban, ami felesleges önmarcangoláshoz, kiborult állapothoz vezet. 

Életem egyik sikersztorijának tartom, hogy anyósommal most már hosszabb ideje kölcsönösen jó kapcsolatban vagyunk. Nem volt könnyű menet, nagy családi háborúságok, sokakkal talán életreszóló elhidegülések kísérték. Mára azonban nemcsak csupán "jól szervezetten" élünk együtt, hanem tartalmas beszélgetéseket is folytatunk.