2012. augusztus 19., vasárnap

szössz

Tűz  a nap. Nagyüzemben mosatok a géppel. Hatalmasat nőttek a fáink, ideje lefotóznom őket (2 platán, 2 nyírfa). Kurvasokmindent tervezünk folyamatosan, most tüzelővétel lesz, aztán ha minden jól megy, akkor az utolsó két régi, rühes ablakok cseréje. Most néztem a hálót, jó lenne kipakolni (fúj) és kifestetni. Festetni, mert ganés a vakolat, mesteremberrel újra kellene vakoltatni, de ha már szét van szedve, akkor villanyszerelő is kellene, mert az áramelosztás panelesen van megoldva (régi ház). Ez már nem fér bele, akkor házilag festés. Pakolás ki, fúj.
Tervezetten hármasban (!) megyünk nemsokára Nórához (meg másokhoz, csak nála fogunk lakni) pár napra. Gyereknek is élvezhető programok és ivászat tervezése. Úristen, de ránkfér. (Ez a végén Aklü koppintása volt, de annyira megtetszett az övé, nem állhattam meg.)

2012. augusztus 9., csütörtök

nagycsaládi lelki boncolások

Nem írtam, mert folytattam levelezésemet kiváló nagynénémmel (én nagynéninek hívom a vér szerinti nagybátyáim feleségeit is) és először örültem annak, hogy jött egy nagy, üvöltős, felszabadítós sírás, de később már nem. Átlendültem, bármilyen témához nyúltunk, újra és újra felszakadtak sebek. Az alapvető hibát az M. családi rossz, divatjamúlt és helytelen viselkedésében látom, mely szabály szerint csak mosolygunk, lelki-testi problémáit mindenki magában tartja, megküzd vele, mert felnőtt ember. Ezeket robbantgatjuk fel most, és büszke vagyok magunkra. (Pár teljesen tabus téma: apai nagyanyám iker húgainak öngyilkossága, nagyanyám és sógornője közti háborúság miatt apai nagyapám öccsével való ritka és oly' mámoros, boldog találkozások. Minden családnak megvannak a maga apróbb-nagyobb pokolbugyrai.)  Nemcsak az apám súlyosan neurotikus, hanem úgy tűnik, hogy a nagynéném férje, apám öccse is. Apám, mint írtam megtiltotta, hogy betegyem a lábam a házába, és hogy idáig fajult mindez, abban nyilván én is hibás vagyok. Akkoris nagyon nehéz volt mindezt tudatosítani, hogy ennyi, köztünk már nem lesz semmilyen kapcsolat. Ezt higgyétek el, jobban tudom és nem is áltatom magam, sőt, már csak a magamban való feldolgozást keresem.

A levelezéssel most szünetelünk, és ez így jó, mert ugyan szembe kell nézni a problémákkal és megoldást keresni rájuk, de nem gyorstalpaló üzemmódban, ami felesleges önmarcangoláshoz, kiborult állapothoz vezet. 

Életem egyik sikersztorijának tartom, hogy anyósommal most már hosszabb ideje kölcsönösen jó kapcsolatban vagyunk. Nem volt könnyű menet, nagy családi háborúságok, sokakkal talán életreszóló elhidegülések kísérték. Mára azonban nemcsak csupán "jól szervezetten" élünk együtt, hanem tartalmas beszélgetéseket is folytatunk.

Önfodrászolás ismét

Miután agyon festettem és elégettem a hajam, végül most a világosbarnánál kikötve, nagyon közel álltam ahhoz, hogy A. hajnyírójával le ne toljam kopaszra. Ennél azért még az előnytelen bilihaj is jobb, úgyhogy megint ügyes voltam. Hátul A. igazította ki. A kép önfotó, élőben jobb és nem ennyire veres. 

Megkopaszodtak családunk felnőtt tagjai. A. szó szerint, mert  életemben először szaladt meg a kezem-zzzzz-egy nagy szőrtelen foltot vágva a fejére, mire kérte, hogy akkor most már az egészet. Nagyon jól áll neki, pár nap alatt hozzá is barnult fejbőre az arcához. Az ő nyavalyája meg az, hogy istentelen sűrű a haja, seborrheás, nem tud lélegezni a fejbőre. A seborrhea ellen a bőrgyógyász szerint is a legjobb kúra a napfény. 

Egyiknek alig van haja, azért kell vágni, másiknak meg túl sok. Ritánk az egyetlen, akinek még optimális és csodaszép, csillogó, vadiúj, gyönyörű.


2012. július 25., szerda

képes

Egyszer én is kifekszem majd ide zöld és víz mellől szemlélve a városi nyüzsgést, tökéletes harmónia.


Zsibvásár az továbbra is van, de tiszta.

Mikor ezer évvel ezelőtt ezen átmentem kisebb szívrohamot kaptam, hogy "üvegen állok" mindjárt leszakad alattam a sok emeletnyi mélységbe. Azóta ha arra járok, mindig mulattatom magam ezzel.
Teljesen beleszerettem a számomra új Eiffel-térbe (meg is kellett kérdeznem Nórát, hogy ..ööö..izé, az melyik?) több képet is készítettem ott is. Képzeljétek Budapesttől messze szakadt kedveseim, a Nyugati aluljárót olyan tisztára pucolták, amilyenre már nem is emlékeztem. A Király utca Deák felé eső része is gyönyörű, azon meg eltátottam a számat, hogy a Kazinczy utcában is mennyi új ház épült (ott voltunk az egyik romkocsmában) úgyhogy most érdemes Bp.-re menni, és bátran lehet küldeni külföldi ismerősöket is. Egyébként sok túristakölök is nyüzsgött, ami jó, jöjjenek csak és távozzanak azzal, hogy vissza akarnak térni.

Itthon, itthon

Olyat nem lehetne, hogy állandóan ingázhassam Bp. és a családom között? Azért is jó elmenni, mert mikor sétáltam a körúton, este néztem sok megfáradt, korombeli vagy idősebb csúnya nőt is, kik ültek puccos helyeken láthatóan azért, mert kötelezően szombat este van, el kell jönni, társaságba járni, hiszen otthon csak az üres lakás vagy a már nemszeretem pasi várja őket. És akkor elteltem Attila utáni vággyal és nagyon boldog voltam mikor újra viszontláthattam, összeölelkeztünk az óvári vonatállomáson, majd hazajöttünk. Ugyanannyira szeretek utazni, mint hazatérni is.  Elmélyült bennem, hogy ez az otthonom és boldog voltam. Kicsi, ütött-kopott, de otthon. 

Másnap visszakaptuk Sünüst is, éppen nem voltam itthon, mert A.-nak intéztem Óváron adminisztrátori ügyeket, meg be kellett vásárolnom. Szüleim Attilának fröcsögve csak annyit mondtak, hogy nem mondanak semmit, mert biztosan úgyis nekem ad igazat, Manson mielőtt becsapta volna maga mögött a kocsiajtót kiböffentett még egy olyan kijelentést, amit nem idézek, mert az egész háznépre értette, Attila pedig van annyira intelligens, hogy ne álljon le elmebeteggel üvöltözni. (Bár kicsit sajnálom, hogy mégsem mondta meg a magáét, legalább röviden.) Elviharzottak a gyereküléssel együtt. Ezt mi is csak este vettük észre, mikor Rita kérte, hogy menjünk el a tóhoz. Átkozódtam, felhívtam anyámat (ők sem vették észre) elvileg Manson feladta postán, miután elmagyaráztuk neki, hogy fel lehet, amúgy a postások majd eligazítják mit-hogyan, akár tértivevényesen is küldje, vagyis, hogy mi fizessük, csak SOS. Remélem, hogy hamar ideér.

A jófej nagynénim, aki különél egy ideje apám öccsétől, aki szintén kedvenc nagybácsi, google chaten rámírt, hogy most tudta meg, hogy sajnos lekésett Ritácskáról. Megírtam neki tömören, hogy mi a helyzet, és még fogalmazgatom magamban, hogyan adjam a tágabb család tudtára, hogy mostantól külön-külön bárkivel szívesen találkozom/találkozunk, de olyan közös családi eseményen, amin szüleim is részt vesznek, érthető módon nem kívánok megjelenni. A nagynénim erre írt egy hosszú levelet, éreztem, hogy alaposan összeszedte, gondosan megfogalmazta, a lényege az volt, hogy próbáljunk meg apámmal szakember segítségével kibékülni. Magam is gondosan és hosszan válaszoltam neki, a vége az volt, hogy amennyiben az apám belátja, hogy legalább pszichológusi, de inkább gyógyszeres pszichiátriai terápiára szorul, elkezd arra járni, összeszedi magát, majd felveti, hogy menjünk közös apa-lánya terápiára is, annak természetesen nagyon örülnék, egyelőre ennyire tudok nyitni.

2012. július 21., szombat

Nórától

Hezitáltam Sünüs miatt, de mivel ő jól megvolt, közben viszont Manson folyamatosan csesztetett, egyszercsak felálltam, behánytam egy váltás ruhát a kisebb hátizsákomba, majd elköszöntem. Ahogyan arra számítottam, csak vállat vontak. Moziba menni nem volt kedvem, éppen elértem N.-t előtte, odaadta a kulcsát. Kifejezetten élveztem a sétálást  a szombat esti körúton, mehetnék sok helyre, de most ez éppen elég. Lilicia meghökkent, hogy nem a gazdija nyit neki ajtót, de a menetközben szerzett whopperből* kifarigcsált húsokkal hamar népszerű lettem. Holnap hazavonatozom Attilához. Nóra hazjött, dejó.

*Ritkán eszem fásztfúdot, itt a környéken csak mekdonáldsz van, amit annyira nem kedvelek, másfél éve nem is voltam ott. Így általában Bp.-n elcsábulok börgerkingezésre.

euforikus

Megérkezésünket követően másnap reggel bebuszoztam Bp.-re. Csodálatos volt már csak látni is a Margitszigetet. Majd leszállva ezer ember között fura dolog történt, odalépett hozzám egy lány, és megkérdezte, hogy nem tudom-e honnan indul a 32-es busz? Rengeteg busz indul onnan városba is, vidékre is, de éppen az után érdeklődött, ami az "én buszom volt", majdnem az ex- lakásom alatt van egyik megállója. Elmosolyodtam a sors ironikusságán, majd útbaigazítottam.
A Nyugatiból feljőve olyan mámoros érzés kerített hatalmába, hogy éreztem nagyon közel állok ahhoz, hogy bőgni kezdjek, és az az igazság, hogy a kutya sem törődött volna velem, csupán attól féltem, hogy képtelen lennék abbahagyni. Nóránál nagyon jó volt. Ahogyan kóborolni is a belváros egy részében, ezer éve romkocsmában ülni. Imádtam, csak este tértem vissza. 

Másnap elutaztunk a 90 éves nagyapámhoz. Sokat fényképeztem, videófelvételt is csináltam. Jól van, a kertje most is csodadzsungel virágokból, zöldségekből, egyszerűen nem is tudnám másképpen elképzelni őt, pedig az eszemmel arra számítottam, hogy most már nem lesz ott semmi, de hihetetlen életerő lakozik benne. Remélem, hogy vele még találkozunk.

újra, és újra

Apám kivételesen jól bírta, csak ma délelőtt, a harmadik napon kezdett velem üvölteni a kocsiban, hogy többet látni sem akar, ez volt az utolsó, ezentúl csakis Rita jöhet. Okot erre a dühkitörésre nem adtam, csak alkalmat, mert engedély nélkül szálltam ki Ritával az ő autójából az egyik faluban. Elérte amit akart, a megalázottságtól sírni kezdtem elvonulva a kertbe, mikor visszaértünk a házukba, egyszerűen nem értem a mai napig sem, hogy mit vétettem amiért ennyire gyűlöl? Aztán dühös voltam magamra, hiszen tudom, hogy állandóan így viselkedik és ugyan rengeteget keményedtem, kis dolgokkal nem tud felbosszantani (például nem fürödhetek a kádban, mert kifürdöm a vizet, anyám mint egy rossz cselédnek csakis a vedlett, ezeréves, törlőrongynak való törülközőket és ágyneműket adja ki, mint anno a nacsas asszonyok a senkiházi rühös cselédnek -még örülhetek, hogy nem a konyhában kell aludnom :)- semmirekellő vagyok, merev ultraliberális, élhetetlen, akaratgyenge nikotinista, ugyanakkor agresszív, elviselhetetlen bla-bla-bla...) határaim viszont nekem is vannak. 

Ritát megkérdeztem, hogyha anya most elmenne haza apához, akkor ő jól meglenne itt, vagy maradjak vele? Azt kérte, hogy maradjak. Bevettem egy nagyobb adag nyugtatót, még hezitálok, mert nem akarom vele éreztetni, hogy a nagyapja elmebeteg, úgysem értené, így meg jól elvan a szüleimmel. Apámat nem zavarná ha fognám a hátizsákomat és elmennék, sőt csak vállat vonna. Lehet, hogy holnap már egyenesen kidob, párszor már megtette, egyszer éppen karácsonykor*, mit számít még egy**?

*Szerencsére van egy barátom, aki sosem ünnepli a karácsonyt, mert akkor halt meg az apja, éppen szingli volt, felhívtam, hogy bekéredzkedhetem-e hozzá, még örült is csak annyit kért segítsek felmosni, megtörtént, reggelig elsörözgettünk, szerepjátékoztunk, lelkiztünk, szokásos, szuper volt.

**Most pedig Nóra vár. Szegénykém alig hitte el, hogy az apámról említett történeteim nem kitalációk és nem valamikor kamaszkoromban estek meg, hiszen még nekem is nehéz felfogni, hogy tényleg az a legjobb, ha maradék életünkre teljesen elhatárolódunk egymástól. Nóra felajánlotta, hogy menjek be hozzá Bp.-re, bármikor.

2012. július 17., kedd

utazás előtt

Reggelre elmúlt a fulladás, azért elmentem az aszthma spréért. Délelőtt anyám telefonált, hogy holnap jönnének Ritáért, de mivel egyedül nem engedjük el, én is megyek. Így legalább Nórához is be tudok ugrani, szívni jó kis pesti levegőt (belvárosban lakik). Nem mennék, ha Nóra nem hiányozna ennyire, mert attól, hogy az apámmal öt percnél több időt közös légtérben kell töltenünk, nemhogy utazni vele, meg a lábtörlője vendége lenni napokig, már most görcsöl a gyomrom. Olyan dezsvüm van hirtelen. Itt ülök, írom ezeket és már megtörtént. Node hagyjuk a misztikumokat. Ritára ráfér egy kis regulázás, de annyira azért nem, hogy szegény gyerek egyedül legyen kitéve a szüleimnek. Anyámat kedveli, őt emlegeti, de apámon érzi, hogy idegbetegen vibrál és fél tőle. Este majd kulcsra zárjuk az ajtót, külön baszomnagy szatyorban visszük a kedvenc játékait, köztük a terjedelmes plüsspolipot.

Attilának mondtam, hogy mindenre el vagyok készülve, leginkább arra, hogy ír majd, hogy vissza se jöjjek, mert elment végre emberek közé bulizni, felszedett egy normális és jó nőt, akit már be is költöztetett. Annyit válaszolt, hogyha már nem találom életben mire hazajövünk, és amire nagyon nagy esély van, majd biztosan el tudok adni valamit hirtelen, hogy legyen pénzünk. Elszórakoztatjuk egymást.

egy kis aszthma

A. ma megjegezte, hogy milyen jó nekem, mert én még bagózhatok. Nem-csattantam fel-Egyáltalán nem jó! Örülj neki, hogy túl vagy az elvonáson, ami hiányzik néha már csak illúzió. 
Pláne most nem jó, hogy jó egy hónapja itt az allergiaszezon, és a tüdőorvosomnak igaza volt, szükségem van a sprére. Nem vettem időben, nincs elég nyomás a tartályban. Enyhén fulladok délután óta. Nem kell megijedni, holnap elmegyek a gyógyszertárba, bár éppen enyhén abroncsok szorítják a mellkasomat, de nem fogok megfulladni éjjel, ilyen könnyen nem szabadulok erről a világról. Ironikus, hogy az aszthma éppen itt, a jó levegőn teljesedett ki rajtam, bár ki tudja, hogy mennyi előzménye van ebben a pesti szmognak és 20 év bagózásnak? Gondolom még a legfafejűbb is rávágná, hogy 100 %, de ez nem ilyen egyszerű. A pollen allergia alattomos, de nálam most már étel allergiával is kereszteződött. Mivel anno az allergia teszten a mogyorófélék okozták a legnagyobb piros foltot a bőrömön, és olvastam egy cikket a kereszt allergiáról, szépen leesett, hogy valószínűleg mostanra az összes mogyorófélére allergiás vagyok. 

Többször kísérleteztem magamon nyár elején, hogyha mogyorót eszem (amerikait vagy fán termőt, az mindegy), akkor besípolok-e. Minden esetben így történt. Sajnos a kedvenc müzlimtől is, amiben mogyoró is van. Sebaj, majd keverek magamnak mogyorómenteset egyszer. A kísérletekkel leálltam, ahogy öregszem úgyis csak rosszabb lesz ez, de jó volt bizonyosságot nyerni. Azért nem hiszem, hogy odáig fajulna, hogy zárt térben egy kibontott zacskótól is anafilaxiás sokkot kapjak. Amióta ez megtörtént egy amerikai kisfiúval egy repülőgépen, állítólag nem szolgálnak fel az utasoknak mogyorót, bár ez már túl legendásan hangzik.  Ami tény, hogy nagyon allergén, jó ideje a Magyarországon forgalmazott csokikra, nasikra is ráírják, hogy "nyomokban mogyoróféléket tartalmaz". Snickers, Mars, diákcsemege, Nutella, nyamm-nyamm-nyamm.

Most leginkább csak azért írok, mert ha lefekszem, akkor kissé fuldoklom, ami zavar. Pé. sokkal jobban sípolt és fulladt anno, de simán lefeküdt aludni, mert annyira megszokta. Sokszor a frászt hozta rám, mikor éjjel hörögve-sípolva felült az ágyban, mert rohama volt. Kórházba egyszer került, elment nyáron két hétre az anyatermészetbe valahova, gyógyszereket nem szedett, mert becsületes aggraválóként  nem foglalkozott a betegségével, aztán félig megfulladva került elő. 

Ej, jó kis pesti levegőre volna szükségem, de csak félig viccelek, Bp.-n kevesebb a pollen. Igaz most nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy Nórán kívül mással is találkozzam. Nem szeretem ugyanis ha ilyen pocsék lelki roncsként látnak, márpedig mindenki a vicces, jófej énemet akarja. Nem arról van szó, hogy nem fogadnának el elgyötört állapotban, de nekem lenne borzasztó látni rajtuk, hogy feszengenek, a szemükben pedig sajnálat, düh és tehetetlenség villan. Így ne...

2012. július 16., hétfő

suba a subához

A hawaii lánnyal még mindig csetelgetek. A szüleim szerint minden amerikai csak csízel és ha komolyan barátkozni akarsz velük, akkor bezáródnak. Szerintem ez ugyanolyan előítélet, mint az, hogy minden cigány mocskos tolvaj. Mikor ennek a lánynak azt írtam, hogy nem szeretnék tolakodni,  akkor megsértődött, mert azt hitte, hogy nem érdeklem. Röviden tisztáztuk, hogy nem, átfogalmaztam, hogy általában szeretem ha az emberek maguktól nyílnak meg. Erre felhatalmazott, hogy kérdezzek tőle bármit. Azóta megtudtam, hogy meghalt az anyja bagózás miatt (talán rákban, ezt még nem kérdeztem) talán pótanyának tekint, talán azért barátkozik velem, mert 17 évesen magányos emiatt, nem tudom. Mindenesetre mivel éjjel érek rá, amikor Hawaiion nappal van, általában váltunk pár szót. Ismerem a tinis nihilt, de nála ez még "normális" gyászreakcós (depresszióhoz hasonló) állapot is társul, ezért bármilyen ironikus, tökéletesen átérzem azt, hogy hiába él egy paradicsomi szigeten, az számára a legkevésbé sem paradicsom. Nemrégiben olvastam  egy Freud idézetet, aki szerint gyászban a tér válik üressé, még depresszióban az én. Ezzel maradéktalanul egyetértek, elsősorban azért bolyongok álmaimban én is a régi lakásokban, szeretett munkahelyeken. Ugyan Freud legtöbb nézete mára már elavult, de vannak alaptételei, amik szerintem még most is teljesen helytállóak. A bolondok meg vonzzák egymást, de ez nemzetközi népi bölcsesség.

N.-nek

"Várom, hogy felébredj, hazakerülj.* Ilyen felfokozott idegállapotban már nem hatnak ezek a nappali nyugtatók. Nekem volt olyan, hogyha elmesélném egy orvosnak kiakadna, így nem mesélem el, hogy bevettem 6 mg Xanaxot, 4 mg Rivotrilt, 10 mg Zolpidemet (altató) és nemhogy kiütött volna, de csak ültem és szenvedtem, mint a kutya.... Nem fogom ezt említeni soha, mert vannak természetesen erősebb gyógyszerek, a legtöbbjüket valódi elmebetegeknek adják, de éppen elég nekem az is, hogy szednem kell SSRI+nyugtató kombót, dehogy akarnék kemény narkóssá válni. Azonkívül nincs életet veszélyeztető alvászavarom sem. Meg úgy gondolom, hogy minden elől nem lehet elmenekülni, meg kell élni a szar dolgokat is tudatosan. Mellesleg ha elnyomom a tudatos gondolataimat, akkor működni kezd a tudatalattim és pokoli rémálmokkal kínoz. Meggyőződésem, hogyha mesterséges kómába helyeznének, az agyam akkor is működne és szívatna, de abban az esetben még az a lehetőségem sem lenne meg, hogy felébredjek. :D

Az elmúlt napokban nem voltak olyan szörnyűek az álmaim, inkább csak szomorúak, de volt köztük sok kalandos, sci-fis is. Régebben utóbbiakból rövid lejegyzéseket írtam, ma már nincs kedvem.
***
Biztos vagyok benne, hogy jól döntöttél, ez most nem a te, ti időtök volt gyerekkel. Igazad van abban, hogy csak akkor vállalj majd, ha az apuka is veled lesz. (Ritát én sem tudnám egyedül ellátni, és úgy egy éve, amióta A. hülye tanácsát követve otthagytam azt a munkahelyet, pokolian szenvedek. Erről kevesen tudnak, és csak neked mutogatom meg egy-egy részletét, hogy mennyire is.) Nagyon hiányzol, gondolatban állandóan melletted vagyok."

*A kórházból, AB után.

2012. július 13., péntek

polipos meséim

Rita nagyon hamar függővé vált. Ilyenkor egy kicsit örülök, hogy adhatok neki valami olyat, amit talán más nem tud. A saját meséimet.Talán a szerepejátékos múlt? Nem, annyit sosem játszottam és sosem voltam mesélő, csak játékos. Mindegy, már csípőből lököm ha napközben felveti, hogy valami gyorsat akar Dalmáról és a tortáról, vagy a játszótérről. Hosszabban leginkább úgy tudok mesélni ha elfekszem, behunyom a szemem, fogom a polipot, és miközben az agyam sebesen peregve szövi a mesét, hadonászok a polippal, mint egy idióta. Egyik este teljesen belemerültem, már rekedtre beszéltem magam, mire feltűnt, hogy Rita is, A. is édesdeden alszanak. Rita ágya most mellettem van, még így is nehéz elaltatni, ellenben mikor közli, hogy "fussunk bilire" azt azonnal meghallja valamelyikünk. Igen, ez szörnyen hangzik, de sajnos nincs gyerekszobánk, a lányunk pedig egy átlag tokyoi család törpelakásában szocializálódott. Igen, a nemi életünk megszenvedi, igen, nagyon kötődik mindkettőnkhöz. Majd kinövi. Mindent kinő. Sokáig nem beszélt, aztán most meg folyton csicsereg és mihelyt polipmese-addikt lett, azonnal próbálta visszaadni a mesélést, hogy ő meséljen nekem. Ez még akadozik, de nagyon értékelem, hogy milyen okos, rengeteget dicsérem, mert engem mindig csak lebasztak. Sokáig hallani sem akart arról, hogy pelenka nélkül legyen, hirtelen meg szobatiszta lett. Na.

Nóra* ma éppen azt kérdezte tőlem, hogy az olyan embereknek mint mi, szabad egyáltalán gyereket vállalnia? Jó kérdés, nem tudom, csak azt, hogy nyakig benne vagyok és mindent elkövetek azért, hogy Rita ne a szenvedő, kínlódó anyját lássa. Fura, hogy sok magányos azt veti szememre vádlón, hogy nekem milyen könnyű, mert van családom,  más meg mit meg nem adna azért, hogy legalább örökbefogadott gyereke legyen, erre az ilyen dilinyósok meg ezen nyavalyognak, mit tudják azok mi a szenvedés. Nekem pusztán attól a ténytől, hogy ilyen okos, jópasi férjem van, aki kiváló apa, és csodálatos kislányunk van, akikkel mindig együtt vagyunk, éjjel-nappal üdvözült mosollyal, boldogan kellene járnom fel és alá.

A legközelebbinek megmondom, hogy minden vágyam, hogy egy kicsit ismét teljesen egyedül legyek régi tornyomban, mert álmaimban állandóan Pesten kószálok, újabban már csak az ex-lakás körül, és nem benne, de közben sírok, néha pedig tébolyodottan üvöltözöm zokogva. Továbbá nekem pedig az fáj, hogy nálam hússzor hülyébbeknek rendes munkájuk, kerestük van, fogalmuk sincs milyen hó közepétől már éhezni pl.

Szóval legalább a meséimről úgy érzem, hogy Ritasünüs kap tőlem valami egyedit is. Nem írom meg őket mégsem, tele van a piac, ezek személyre szabottak, más gyereknek csak átlagosak lennének, nem kapnának belőlük olyan katarzisélményt, mint Rita.

*Nóra meg éppen terhes ugye, legalábbis még mindig, miután ma már elsírta magát abortuszra várva, egy jószándékú orvosnő félrevezette, UH-t végzett rajta, a baba teljesen egészséges, már vannak lábai, karjai, szemei. Ezzel szembesülve Nóra ismét hazarohant, majd félőrülten zokogott órákig, még ki nem merült.

2012. július 12., csütörtök

még létezem

Amikor nem nyerek el egy állást, az olyan, mintha kiszakítanának egy darabot belőlem. Már a legbelsőbb erőtartalékaimat élem fel, hogy legalább minimál módban üzemeljek.A létezés minden perce kín és gyötrelem. Segítség nincs. Egyedül Nórával tudom megbeszélni őszintén, hogy mi fáj. Persze, mert ő is dilis.

Nem szeretek írni itt a betegségemről...Ambulánsan 12 éve kezelnek, jóval előbb voltak már szorongásos, depressziós zavaraim, én sem tudtam, hogy azok. Tulajdonképpen a GAD-al (generalizált szorongás) + depresszióval nagyon régóta együttélek. Általában jól. Végigszedtem már sokféle antidepresszánst és nyugtató kombót, a mostani sem rossz (SSRI-szelektív szerotonin visszavétel gátlók csoportjába tartozik). Persze ezek csak mankók. Belül sokkal érzékenyebb és idegesebb vagyok egy átlagembernél.

Titkolom a világ nagyrésze elől. Miért? Mert az a tapasztalatom, hogyha elmondom, akkor kinevetnek, hogy hiszen nekem nincsen semmi bajom, olyan nyugodt, kedves vagyok, miért szedem ezeket a förtelmes agy,- és májgyilkos gyógyszereket? Vegyek MagneB6-ot, orbáncfüvet, macskagyökeret, nyugtató teát, járjak kineziológushoz. Sajnos ezek nem segítenek-hangzik válaszom minden esetben-ezért van szükségem valódi antidepresszánsra és nyugtatóra, éppen ezektől vagyok nyugodt, kedves stb. Kis idő elteltével az, akinek mindezt elmondom, fokozottan figyelni kezd. Minden embernek vannak jó és rossz hangulatai, de ha már tudja, hogy én kezelten dilis vagyok, akkor felnagyítja mindezeket. Ha ásítok, arra gondol, hogy biztosan belőttem magam, ha jó kedvem van és kacagok, akkoris. Ha apró hibát vétek, akkor az már az agymérgektől van (= gyógyszerek) és beavatottam egyre csak kombinál, kombinál, még már nem tudja magában tartani mindezt és elmeséli másnak, hogy "te, az E. kivan, gyógyszereken él, ő maga mondta, ez tök gáz." 

Az emberek nagyrésze így reagál. Kisebb részük, mint például "empatikus" apám tagadja. Ilyen nincs, ez kifogás, lusta és tehetetlen vagyok, buta, kimosta az agyam a mainstream kultúra, hogy nekem divatból depressziósnak kell lennem. Ha pedig beteg vagyok tessék kórházba mennem, ahol meggyógyítanak. Szerencsémre sosem kerültem még olyan állapotba, hogy kórházba kelljen mennem. Amúgy jelenleg ez gyógyíthatatlan. Megfelelő szerekkel korrigálni lehet, mint a rövidlátást. Megszokja az ember hamar mint a szemüveget, nem foglalkozik vele egy idő után. Ez is újabb ok arra, hogy felesleges elmondani másnak, úgysem ért meg.

Nóra mániás depis, modernebb nevén bipoláris, felmerült a borderline gyanúja is. Ő az egyetlen a legjobb barátaim közül, akivel mint említettem, őszintén beszélgetni tudok ezekről, ha úgy adódik. Ma is jólesett.
Sajnos....mi gázosabb esetek vagyunk az átlagnál, még az sem segítene ha most összeköltöznénk...Mikor az ilyen ember éppen nagyon nyomorult állapotban van, csakis magányra vágyik, hogy összeszedhesse magát.  Nagy teher a család, és nagy teher vagyok a családomnak. Hetente legalább egyszer felmerül bennem, hogy ne tegyem tönkre őket, menjek el magamtól, még A. meg nem elégeli mindezt és ki nem dob úgyis végül....

üzemnapló

A gépem még mindig nincsen kész. Az IT-s szerintem az első két napban idegösszeomlást kapott, szétverte egy baltával, majd elutazott nyaralni. Hívtam egyszer, de nem vette fel. Szerencsére A. laptopja itt van, csak utálom a hülye billentyűzetét, pontosabban azt, hogyha a sarkához érek, megugranak a mondatrészek. Kőkorszaki vagyok, tudom. (Az egeret már rákötöttem, több hely nincs, kész. Na még az a masszírozós faszság cseszne fel, ami ezeken egér helyett van, bahh.)

2012. július 4., szerda

szolgálati

Felnyomták a gépünket,  A. vállalkozásának a honlapját is, visszük pucoltatni. Remélem, hogy hamarosan ismét jöhetek féregtelenítve.

2012. június 30., szombat

N.

Nórával és a barátjával tudtam személyesen is találkozni, mert eljöttek hozzánk úgy bő két hete, nagyon klassz volt, mindenki szimpi mindenkinek. A barátjával már korábban is találkoztam, de Rita, aki még kis ösztönállat, volt a fokmérője annak, hogy miért olyan nehéz N.-nek? Rita azonnal a bizalmába fogadta, jelképesen kávéval, meg dupló sütivel kínálta (soha idegennel nem tett eddig ilyet), hagyta magát röptetni, sikongatott örömében. Nóra barátja nagyon jó ember. Az én felnőtt érzékeim már eltompultak, de a gyerekeméiben biztos vagyok. (Az nem lett volna elég ok, hogy művelt, okos, jófej stb. Belül tiszta és jóságos.) Megértem őt is, látom menyire szenved, milyen egyszerű volna azt mondani rá, hogy ez egy bunkó fasz, aki kapuzárási pánikban felcsinálta az egyik legjobb barátnőmet, most meg lelép, ha a barátnőm megtartja. 

Nem tudom hogyan fog dönteni, mert ő sem tudja. Úgy érzem szeretné is meg nem is. Vigyáz az egészségére, mindig örül ha az UH azt mutatja rendben van a magzat, ő sincs különösebben rosszul. Tőlem, a másik dilistől megkérdezhet mindent, amit egy "normális" embertől ha meg is merne, nem kapna kielégítő választ. Anno senkivel nem tudtam megbeszélni a legtabusabb félelmeimet, és csak magamban szorongtam, hogy őrült vagyok-e, így akkoris órákig beszélgetek vele, ha elveteti. Biztatom, hogy mindent elmondhat, és én igyekszem racionalizálni, tévhitet oszlatni, bátorítani. 

Többek között nem tagadom, hogy igen, teljesen normális, mikor úgy érzi az ember, hogy nem bírja tovább, hogy rengeteg mindenről le kell mondania, de ugyanakkor egy olyan csodát is megél vele, ami ezeket mind bőven ellensúlyozza. 

Az, hogy itt "kötelező" szoptatni, és majd hallgathatja, mint én anno, hogy "szegéééény tápszeres baba, hjajj" azzal ne foglalkozzon, sőt jobb ha azonmód le is jegeli a cicijét, és mihelyst szült, szedi a gyógyszereit, higgye el nekem, jól jön majd az. Én szoptattam volna, de szerencsére nem tudtam, és utólag biztos vagyok benne, hogy nagyon közel álltam volna antidepi nélkül egy kőkemény, elhúzódó szülés utáni depresszióhoz. 

Ne legyen lelkiismeret furdalása, ha hasában egy magzattal, felvéve más csecsemőjét sem érez semmit.  Nem zokogja el magát a meghatottságtól, nem érez megvilágosodást, nem lát mennyei fényt, hall angyali kórust, hogy "leányom, ez minden nő szentsége és kötelessége, az úr megáldott, veled van". (Igazából ha ilyeneket látna, akkor azt gondolnám, hogy skizofrén lett, és haladéktalanul az orvosához küldeném.) Mielőtt nem volt gyerekem, én sem éreztem különösebb elragadtatást, pláne ha a kezembe nyomtak egy babát, inkább félelmet, hogy mindjárt bőgni kezd, mert idegen vagyok neki, és tanultam hogyan kell fogni, de milyen pici, törékeny, jajj le ne ejtsem. Ma sem lágyulok el minden baba/kisgyerek láttán. Miért kellene? Nem vagyunk földanyák, de attól lehetünk jó anyák, ott van az ő kapcsolata a sajátjával, bár ilyen anyám lenne. Ilyesmik.

Gombóc újabb* kalandja

Eltűnt az egyik nap. Nem idegeskedtem, gondoltam, hogy valahol meghúzta magát és majd előkerül. A harmadik napon kezdtem komolyan aggódni. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy csak így eltűnt, meghalt. Átfésültük a sebesült macska/teteme után a környéket, eredménytelenül. Akkor írtam az FB-re, hogyha helybeli látta, akkor szóljon. A legvadabb és legkínzóbb rémlátomások kezdtek gyötörni a mindenhol jelenlevő macskakínzó elmebetegekről. Két hét után az eszem már azt mondta, hogy ennyi volt, remélem nem szenvedett sokat, de érzelmeimmel nem tudtam elfogadni. Ritának próbáltam elmagyarázni, hogy "Gombócartúj" nem azért ment el, mert nem szereti őt, csak nagyon elfáradt és örökre elaludt. Közben macskakölyök hirdetéseket néztem, azt terveztem, hogy kb. szeptemberre felfogom mindenféleképpen, hogy meghalt és akkor majd kettőt befogadunk. Azért kettőt, mert Szefi a főcica, de kettővel már nem bírna el. Aztán a sokéletű Gombóc hazatalált. Remegett, nagyon fáradt volt, levágta magát elém a fűbe, mohón evett, dorombolt. Valaki befogadhatta, mert nem voltak rajta sebesülések, és frissen fésültnek tűnt. Örök hála ezért neki.

*Korábban már egyszer rámhozta a frászt, mikor még a Kresz G. utcában laktam. Ugyanilyen meleg nyár volt. Felkóborolt a szomszédhoz, majd' mikor rájött, hogy az nem az ő lakása, szó nélkül kivetette magát a nyitott lichthof ablakon. Ott meg volt egy épen maradt átkötőhíd, azon landolt. Az egyik ex-kollégámnak voltak alpinista barátai, segítségemre siettek, megpróbálták befogni, de átugrott az ecetfára, onnan a szomszéd kertben álló fára, onnan is tovább, fél negyedben csöngettünk be Pé.-vel, hogy hagy menjünk be, mert a macska. Végül bő egy nap után visszaugrott a mi lichthofunk előtt növő ecetfára, és a kimerültségtől vagy 4-5 emeletet zuhant. Szerencsére sok prosztó ex-szomszédom kedvelt szórakozása volt petpalackokat, meg mindenféle szemetet kidobálni, a legalsó szerencsétlen, aki rendszeresen vakarta ki onnan a ganéjukat, meg éppen a fásult időszakában volt takarításilag, így Gombóc becsapódását egy jelentős mennyiségű szeméthegy csillapította. Egy kis kiszáradáson, idegkimerülésen kívül kutyabaja sem lett.

Sün szobatiszta lett

Elég hamar, körülbelül két hét alatt. Biztattak ilyennel, nem is nagyon fárasztottam magam emiatt is. Aztán mikor végre találtam egy jó minőségű és árú újfajta pelenkát, amit 100-as kiszerelésben forgalmaznak, gondoltam, hogy ez most olyan Murphy-törvényszerű lesz, mikor gyűlnek a viharfelhők, biztonságból mégis meglocsolja az ember a kertet. és akkor biztosan zápor lesz. Ellenben ha a záporban bízik, akkor az nem jön, minden tikkad.  Ennyi már nem számít, majd odaajándékozom a bölcsinek vagy a kórháznak (ismét.)

Arra még nem tudtam rávenni, hogy wc-re üljön, bilizés van. Pedig kezdettől fogva pisiltem előtte, mindig lelkesen jött is, figyelt, adta a WC-papírt. A biliundoromból részlegesen kigyógyított az, hogy a kaka-pisi inkább abban legyen, mint például a paplanomon, mert az első pár napban még nem tudta pontosan szabályozni.  Akinek volt már kutyája, macskája, de gyereke még nem, az nyugodt lehet, már nem fogja sokkolni semmi. Ezzel ügyesen át is terelem a szót következő bejegyzésemre, Gombócra.

2012. június 12., kedd

Ritus, az imádnivaló

Mikor mesét néz, akkor nagyon belemerül a látottakba, észre sem vette, hogy lekapom, negyed perccel később szólt is valamelyik szereplőnek, hogy mit csináljon.:)
-Anya itt csúnyább volt mint most, ugye?-kérdeztem megmutatva neki azt a bizonyos 7-8 évvel ezelőtti képet. Rita kicsit összehúzta a szemöldökét. -Ez itt anya.-mutattam magamra. Közelebb hajolt, gondolkodott, majd kijelentette. -Nem, ez nem anya.-fordult el a monitortól. -Jajj, hogy imádlak kislányom!-pusziltam a hajába. (Korábban biztosan felismert 17-18 éves kori fényképeimről is, de ezt a dagadt szörnyet nem tudta hova tenni. Természetesen nem úgy nézek ki mint 17-18 évesen, de közelebb állok az akkori és még sok más korbeli elfogadható megjelenéseimhez.)

Meséim Ritának

Rita újabban nehezen alszik el, én pedig mesélek neki. A könyvek is jók, de sokkal jobban szeretem a személyre szabott, rögtönzött meséket. Erre is képtelen voltam agyonszedálva, az első csikorogva ment, de legalább tagoltan, artikuláltan ejtettem a szavakat. Node elég hamar belelendültem. Kísérletként indult, mert anno én is azokat a meséket szerettem a legjobban, amiket apám talált ki nekem. Apámmal akkoriban még minden jó volt, és én bármit is érzek azóta iránta, azokat a boldog élményeket amiket tőle kaptam, soha, soha nem akartam nem átvinni a saját gyerekem nevelésébe. Ilyen a rögtönzött, saját mese is. 

Rita kedvenceit lopom bele, sokszor általa is már ismert figurákkal. Tegnap egy halastó életében jelent meg Dalma, a polip (a narancssárga plüsspolipját a legújabb Micimackó részek után a narancssárga hajú Dalmáról nevezte el.) Kiderült, hogyan került "Dalmára" virág, ezt Kukkbéka szedte neki. Talán leírom ezeket, még nem felejtem el. A spontán mesélést kissé nehéz utólag rögzíteni. Nagyon jó, hogy bele lehet szőni óvatosan oktató elemeket. A szereplők udvariasan köszönnek egymásnak, megosztják játékaikat, megkérdezik új társuk nevét, de nem kell zsúfolni, ne vesszen el a mese. Különféle kis konfliktushelyzetben leküzdik félelmeiket, a játékos elemek segítségével felismerik, hogy miért fontos aludni, fogat mosni (minél több répát lehessen enni egészséges éles fogacskákkal Rita esetében, aki imádja a répát). Ma hozta az egyik képes állatos könyvét és nyuszit választotta. Mivel neki nyuszi "Micimacóból" ismert, így ezen a vonalon haladtam tovább. Ez nem kerülne be a gyűjteményembe, mert nem saját, de azért nagyon élvezte és szépen elaludt. 

Egyébként erre szerintem a legtöbb szülő képes lenne, ha nem tud teljesen önálló mesét kitalálni. Van egy kész modulja, mint pl. nekünk az említett Micimackó, akár jegyzetelhet is pár mondatban előre megszabva a történet fő elemeit, amiket már csak ki kell töltenie. Ezzel elkerüli azt, hogy belegabalyodjon saját történetébe, vagy, hogy túlságosan hosszúra nyújtsa azt. 

2012. június 9., szombat

racionalizálás

Ejj, ezért nem szeretek már írni, töredékesen jön át az, hogy mit érzek, mi van a barátaimmal, egyáltalán milyenek. 
Nemrég' felhívtam Nórát, éppen Emőt festette (hármasunk nagyszívű, de szőke tagját), kihangosított, hármasban vitattuk a helyzetet racionálisan. Bárhogyan is dönt a babát illetően rendben lesz, mert erős. 
Tudom, hogy ez a kijelentés szubjektív, a legtöbb ember erősnek látja szeretett barátját, de azt is tudom, hogy miket ért el eddig, hogy nem tud veszíteni és akaratát tűzön-vízen keresztül átviszi. Írtam már, hogy egyszer kijelentette, hogy márpedig diploma ide-vagy oda, ő ki nem állhatja az irodákat és sminkes lesz, sőt később filmes maszkmester? Nem hiszem, alig írok róla. Depressziós lett, egy évre visszavonult a lakásába, csak kevesekkel érintkezett. Közben sminkes tanfolyamra járt, mi pedig aggódtunk érte, és vártuk mikor múlik el ez az újabb szeszély, hiszen annak véltük. Tévedtünk. Üstökösként robbant be, hamar készültek vele interjúk, egyre több megbízást kapott és boldog volt. Mi pedig szégyenkeztünk, mert nem hittünk benne, bocsánatot is kértünk. Ő pedig nem állt meg azóta sem, már többször járt New York-ban is, hogy a legújabb technikákat is elsajátítsa (némelyiket itthon nem is ismerik) robotol olykor 24 órákat egyfolytában, és célja továbbra is a legfelsőbb szint, nemzetközileg elismert, híres filmes maszkmesterré válni. Addigis örül bármilyen felkérésnek. Évekkel ezelőtt, az első filmjénél attól sem riadt vissza, hogy hullaházba menjen a különböző módon agyonvert, megkéselt, lelőtt tetemeket vizsgálni, hogy élethű sebeket készítsen. Fantasztikus nő! 

Ami tegnapi önfikázásomat illeti, azt részben semlegesítettem. Megnéztem pár sztárfeleséget, elámultam, hogy olyan klassz pasinak, mint Ethan Hawke, Uma Thurman után milyen randa nője van! Uma ütött-kopott mása, de a szépség nem minden ugye, ők meg helyesek, ahogy a négy gyerekkel vonulnak apáknapozni, egyebezni. Ja és nem is öregedtem! Előkutattam 7-9 évvel ezelőtti képeket, amiken rondább voltam mint most, ami azért elég szép teljesítmény, lássuk be.

2012. június 8., péntek

egyelőre nem tudom mi a címe, tökmindegy 2.

Babát vár. Életében először érezte úgy, hogy olyan férfival találkozott, akivel családot szeretne. Nagyon vágyott erre, mert a pasi (jó egy éve jöttek össze) is ezt szerette volna eleinte. Sikerült, terhes, mire a pasi, aki amúgy 55 (zágson, N.-nek van egy kis apakomplexusa, az idősebb férfiakhoz vonzódik, az ő apja is jóval idősebb volt az anyjánál) visszacuccolt az ex-családjához. Szereti Nórát, csak a gyereket nem akarja és állandóan propagál ellene, én meg már nem tudom mit tanácsoljak. Egyrészt' nem érzem úgy, hogy a gyerek attól, hogy nincs mellette veleélős apuka nagyon hendikeppes helyzetből indulna, N. anyja is aktívan támogatja még bármiben. Aztán meg gyerekkel nem fogan meg mindennap az ember, most van pont abban a korban, mikor megszüli, aztán 3 év, még csak 36 lesz, addigra a kisgyerek már okos ovissá nő, ő azalatt szépen visszaszerzi az alakját és még előtte a világ, abban pedig újabb szerelmek. Ellenben, ha 55 éves most lebeszéli és vele marad mondjuk még 5-6 évig, aztán végleg megvénül, akkor mi lesz N.-el? Talán lemarad arról, hogy megtapasztalja milyen anyukának lenni, pedig jó anyuka lenne, ebben biztos vagyok. Ejj, nehéz dolgok ezek. Sokat beszéltünk, sírt, sírtam, mert fájt, hogy szomorú és geci az élet. Ilyenkor nagyon pocsék messze lenni attól a kevés embertől, akiket nagyon szeretek és még Bp.-n laknak.

egyelőre nem tudom mi a címe, tökmindegy 1.

Ő volt az egyetlen nő, akivel el tudtam volna képzelni, hogy együtt éljek. Igaz szexuálisan nem tudtam volna elkötelezni magam, és gyerekre is vágytam. Amúgy akkoriban sülve-főve együtt voltunk, úgyis mindenki leszbinek nézett minket, amire rá is játszottunk. Én magas vagyok, nagycsontú fehér paraszt, Nóra pedig igazi déli szépség, jó tíz centivel alacsonyabb nálam, hatalmas fekete szemekkel, vékony derékkal, de széles, buja csípővel. Imádtuk heccelni a nyárspolgárokat. Zsúfolt hipermarketekben előszeretettel szólított "férjecskémnek", majd dicsért meg, hogy de jó, hogy ilyen magas férjecském van, aki eléri a felső polcokat is. Visítva röhögtünk mihelyt kiértünk, ahogyan felidéztük a "tisztességes, rendes népek" szent borzadályba merevedett testtartásait és meredt tekinteteit. Életünk egyik nagy élménye volt, mikor 3 napra először mentünk el kicsit nyaralni igazi, puccos wellness paradicsomba. Forró május volt, a gyönyörű szálloda szinte még néptelen, és mi kipróbáltunk minden földi jót, amit csak egy ilyen hely nyújthat, csodálatos volt! Éppen új pasim volt, de eszembe sem jutott őt meghívni, mert csak egy idegen volt, így bár kínzott annak a teste után érzett friss vágy, életem egyik legcsodásabb kis nyaralása volt ez Nórával.

Szertelen, olykor bosszantóan az, én mániákusan szeretem tartani az időpontokat, a lakásban a készleteket és végtelenül meglepődtem, hogy ő pedig erre képtelen, éjjel kettőkor jut eszébe, hogy nincs WC-papír és megy el egy benzinkúthoz, ahol hatszor annyiért veszi meg. -Miért nem veszel egy raklapnyit nappal pl. a DM-ben?-kérdeztem. Vállát vonogatta, hogy úgy lenne a helyes, tervezi is mindig, csak valami állandóan közbejön. Senki sem tökéletes. Ennek ellenére Nóra mellett mindig úgy éreztem, mintha állandóan tiszta levegőben élnék, az élet, ez a fos csupa móka és kacagás lenne, mi pedig édeskeserűen játszunk benne. Nóra ugyanúgy melankolikus mint én, sőt olykor az az érzésem, hogy többet szenved, mégis...A személyisége, a műveltsége, közös ízlésünk? Bizonyára.

A kék nadrág

Ahogyan ez rendszeresen megtörténik, ismét elkapott a "nincs egy rongyom sem" érzése, mely arra sarkall, hogy ha olcsót is, de beszerezzek valami újat. Megjártam a Tesco-t is, ahol leárazás volt, köztük az a kék lenvászon(szerű) bő szabású nadrág is, amire fájt a fogam. Leakasztottam egy 46-ost, arra gondolva, hogy ez is csak kínai, ami itt 46, az valójában 42 (farmerméretben az kb. 32-es). Próbálni gyűlölök, a szememben bízom. Hozzáillő póló és blúz közötti szép felsőt is leakasztottam, majd hazatérve izgatottan öltöttem magamra a zsákmányt. Első körben leesett a nadrág, és a blúz is túl nagynak tűnt, de nem ijedtem meg, hiszen ezek bő szabásúak. A tükörben egy óriás pizsama szerűségbe bújtatott torzszülöttet láttam, egy szánalmas bohócot. Ez persze szubjektív, így megkérdeztem szűk környezetem véleményét, akik azt mondták, hogy jók ezek. (Valószínűleg úgy gondolják, hogy ennek mindegy mit rángat magára, mindenképpen förtelmes, és igazuk is van.) Lefényképeztem magam. A képen egy idiótán vigyorgó androgün áll, aki 250 kg-nak néz ki. Ez már sok volt, addig csak emésztettem magam, de ezzel a képpel szembesülve már megbénultam. Így történt, hogy nem azt tettem, amit bármely normális ember, aki  másnap visszatért volna a gondosan eltett cetlikkel és blokkal, hogy kicserélje ezeket. Dühömben kidobtam a blokkot, leszedtem a cetliket a tehéngöncökről és nagyon szenvedtem. Ez a kis, titokban tartott szégyenteljes közjáték világosabban mutatja elmebajomat, mintha hosszasan, és kívülről szemlélve analizálnám magam a kedves olvasónak.

Gyűlölöm magam, ocsmánynak látom magam, vénülő, nagycsontú debellának, fogyatékosnak. Nem értem A. még miért nem dobott ki, de mindig számítok rá, hiszen másképpen nem is történhet, Pé sem bírta a látványomat, senki nem bírná. Rita szerencsére gyönyörű. Ami jó volt bennem külsőleg azt már átadtam neki, szeretnék most már csendben meghalni. (* Gyűlölöm a magyarázkodást, de ez nem "crying help", csak hagy nyavalyogjak, na.) 

2012. május 21., hétfő

hozzászokás a leszokáshoz

Amióta nem idegesítem magam ezzel a cigiről leszokósdival, azóta nem is érdekel. Dohányzom, de nem kényszerűen, nem érdekel mennyit, így nem sokat. Nagyon megváltoztatta a hozzááállásomat, hogy Attila már nem szívja, így nincs az, hogy "na akkor egy film után még ő kimegy, de akkor én is, holott már nem akartam, nem is esik jól, de együtt füstölni meg igen." Minden csak szokás. Pillanatok alatt hozzászoktam, hogy a Óváron nem gyújtok rá nehogy megbüntessenek, mert nem figyeltem, hogy van-e a közelemben buszmegálló, egészségügyi, akármilyen hely, intézmény, egyesület minek 50-200 méteres körzetében tilos rágyújtani, de itt J.-n is csak módjával teszem. Bírságolnak ugyanis, és ha megbüntetnének 50.000 Ft-ra, mert nem bírtam magammal, akkor valami borzasztó helyen kellene vezekelnem, hogy megmentsem Attilát a börtöntől, aki dühében agyoncsapna egy lapáttal.
   
Ká. nikotintapaszos módszerét abbahagytam, miután 10 mg-mmal túllőttem magam arra előtte-utána rábagózva. A vérnyomásom és pulzusom normális maradt, de szédültem, hányingerem volt és fostam. Azért nem egészen rosszak ezek a tapaszok, ha lesz egyszer munkahelyem és nagyon rá akarnék gyújtani, akkor majd "elszívok" egy 5 mg-ost, ami még éppen elég ahhoz, hogy kellemesen tartson.

a szavak mérgek

Nem lustaságból, hanem félelemből nem írok. Szakadozik benem egy gát és ha nem toldozgatnám, akkor csak ömlene, ömlene ide minden. Az meg nem jó, mert ugyan idegenként mulatságos lehet megtekinteni bárkit belülről, aprólékosan feltárva és bemutatva mint egy hullát, de a szeretteim megbántódnának. Tőmondatokban, egyszerűen próbálok skribálni, a hosszú blogbejegyzések különben úgyis unalmasak.

2012. május 10., csütörtök

nehéz napok után lelazulva

A nagy leszokósdiban teljesen kifordultunk önmagunkból és úgy összevesztünk, hogy A. válni akart. Tudom, hogy szánalmasan hangzik, nyilván az alkoholistákhoz, kemény drogosokhoz képest semmiség volt ortályozásunk, mégis elég ahhoz, hogy megijedjünk a bennünk lakó állattól. Lényeg, hogy mindenki lecsillapodott, értelmesen meg tudtuk beszélni a problémáinkat. Bőgtem, ölelgettük egymást, szép lett ismét minden.

Közben Ká.-val tanácskoztam, aki tapasszal szokott le a bagóról, azt a sajátságos módszert alkalmazva, hogy rácigizett, így okozva magának olyan rosszullétet, hogy két hét múlva már egyáltalán nem gyújtott rá. Annyi esze volt, hogy elvagdosta a tapaszokat. Ezt tanácsolta nekem is, vettem egy 21 mg-os nagyot, elvágtam négyfelé, feltettem egy negyedet és igaza volt, hogy "kibebaszott kurva jó érzés, mikor érzed, hogy önti el a nikotin a testedet és azonnal lazulsz." Pár óra múlva leszedtem, rágyújtottam, büdös volt, borzalmas, gyúrtam el, hiszen a nikotintároló receptoraim csordultig teltek. Maga a rágyújtás továbbra is hiányzott, de nem éreztem azt a kínzó éhséget, mint tapasz nélkül. Most tesztelgetem, el kell találni a megfelelő adagot, hogy sok se legyen, kevés se. Ezt a módszert seniknek nem ajánlom, aki ugyan egészséges, de nem volt az elmúlt 3 hónapon belül kivizsgálva (EKG-t is beleértve) továbbá sosem bagózott többet napi 15 szálnál, pláne azt is tizenötezer évvel ezelőtt, és nem ismerheti saját nikotin tolerancia határait. (Nekem 5 doboz kékgólóáz a rekordom egy éjszaka alatt, igaz az is tizenötezer éve volt.)

2012. május 6., vasárnap

budapesti vonzások

Álmomban minden nap Budapesten járok. Azon belül a helyszínek, és szereplők változnak. Azt hiszem hosszú hónapok óta tart ez a mindennapos, szülővárosommal való álmodás, lehet, hogy már éveket is kitenne ha számolnám.

a mai cigis

Pár órával korábban a falon csattant Allen Carr Nikotinstop c. könyve, amit én már 19 évesen olvastam, de akkor sem segített. Számomra túl sok benne az ellentmondásos sablon panel, másképpen viszonyulok ehhez az egészhez. Mindazonáltal hasznos hogy megírta, ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik nem dohányoznak. 

Reggel korán, frissen ébredtem. A kávém mellé elszívtam a cigimet és nem éreztem semmiféle lelkiismeret furdalást. Energikusan sünöztem, mostam két szekérderéknyi ruhát, még kapáltam is gazt  a kertben, miközben Papkó ki sem dugta az orrát (ahogy nem szokta, mióta radikális megvonáson van és éppen vagy ál-hipomán depis, vagy katatón.) A tegnapi kaja a hűtőben volt, gondoltam rá, hogy meg kellene főznöm hozzá újabb adag rizst, de feltételeztem, hogy erre Papkó is képes, a lábost kikészítettem. Rita alvásidejében én is kidőltem volna, hogy addig se gondoljak bagóra, de Papkó teljesen tehetetlen volt, basztatott, hogy hol a kaja (jézusom a férfiaknak Post it-et is kell ragasztani a hűtőben a szemük magasságában elhelyezett dobozokra?) és mire kikászálódtam, addigra bedurcizott, hogy nem kell neki rizs, menjek boltba zsömléért. Na itt ültem le gondolkozni, hogy a jóbüdöséletbe, lassan egy hónapja keményen dolgozom vele a radikális elvonásán. Tanítottam neki pánikoldó technikákat, mindennap meghallgattam, hogy éppen milyen rákban, szív,- és tüdőbajban, elmebajban, mindezek permutációiban szenved, biztattam, nyugtattam, bátorítottam, hagytam pihenni, közösen elemezgettük a cigizéshez való attitűdöket. Nem volt könnyű, de természetesen szívesen csináltam. Úgy gondoltam, hogy már készen áll, kicsit kifújhatom magam és én is elkezdhetem a magam harcát. Ugyanis amibe eddig belekóstoltam-némi nyáladzás, dühroham, hirtelen fellépő éhség egy szál után- az még semmi. Dühös lettem, úgy éreztem, hogy Papkó egy önző seggfej akinek mindegy, hogy én bagózom-e vagy sem, csak legyen kaja, rend, ne üvöltsön a gyerek. Veszekedtünk, felidegesített. Mielőtt rágyújtottam volna, olvastam bele A. Carr könyve végéből a "mit ne tegyünk" részbe és vágtam a falhoz, hogy aztán kirohanjak pöfékelni. 20 éves beidegződést kell semmissé tennem, az ég szerelmére! Természetesen nem adom fel ilyen könnyen azt, hogy megszabaduljak a bagótól, csak a saját módszereimet követem.

Tanulságom, hogy stressz, érzékenykedés mindig van. Ahogy sose lehet "jó/megfelelő" időben szülni, meghalni, költözni, úgy leszokni sem. Itt jönne a nősoviniszta szöveg, de .... ejjj, hagyjuk, a világért sem lennék férfi, ráadásul a mosógépem mos, nem az erdőbe kellett cammognom batyuba kötött ruhákkal a hátamon, sulykolni azokat egy patakban.

a kimaradt bejegyzés (orvosi konzultációk)

Elmentem a háziorvosunk magánrendelésére pár nappal április 25-ei bejegyzésem után. Meséltem neki, hogy voltam ugye a pszichiáternél, aki ha már nem is gyújt rá, de e-cigizik, meg forgatja a szájában a bagót, tehát függő, voltam a tüdőorvosnál, aki meg aktív függő, a sokkterapeuta kardiológusból meg nem kérek. Úgy gondoltam, hogy nekem rá van szükségem, egy olyan orvosra, aki évek óta kezel, ismeri a testem, valamint, és ez nagyon fontos, leszokott ex-dohányos is egyben.

Nem akarlak untatni benneteket a részletekkel, hogyan és mikről csevegtünk. Azt mondta, hogy nem érzi úgy, hogy igazán le akarnék szokni, ami azért baj, mert ha mégis megpróbálom elbukom, amivel csak a kudarcélményeimet növelem. Mindez-tette hozzá-ellenkezik a hivatalos orvosi etikával, hiszen neki most harcosan üvöltenie kellene, hogy "IGEN IGEN, azonnal hagyja abba!", de nem vagyunk egyformák, úgyhogy engem úgy kezelne, ahogy egy édesszájú cukrost szokott. Nekik kijelöl a héten egy napot, mikor engedéllyel ehetnek egy kis csokit, vagyis nem vonja meg tőlük radikálisan élvezetüket, fokozatosan csökkent, és tapasztalatai szerint így hosszantartó eredmények várhatók. Javasolta Aklü módszerét is, hogy tegyek próbákat, hogy meddig bírom és milyen reakciókat vált ki belőlem a megvonás? Ezek nagyon jók, próbálgattam őket, még el nem jött ma az a kattanás, amiről az orvos is beszélt, hogy ameddig ez nem következik be, addig értelmetlen leszokni, ha valójában nem is akarok.

Végül elbeszélgettünk a Champix nevű gyógyszerről is, mi ez, szedhetem-e, és kérésemre felírta. A döntés az enyém, tette elém a receptet, de ez csak mankó, csodaszer nincs, a csoda bennünk van. Még nem váltottam ki, de jó kapaszkodó, hogyha önállóan egyáltalán nem megy, akkor gyógyszerrel. Úgy kell szedni, hogy még bagózik az ember. A szer fokozatosan megundorít tőle, pl. hánytat. A leszokási esély azonban 50%. Az Attila által választott módszer 2 %-os. A Champix kezelésen átesettek között sokan lesznek kisebb avagy nagyobb mértékben neurotikusok, de ezek előtte nem tudták magukról, hogy azok. Az öngyilkosság viszonylag ritka. SSRI-vel összeszedhető, engem csak ez érdekelt.

2012. május 5., szombat

rothadt mocskos bagó

Kis bukás, az előbb pöfékeltem el egyet. Kis bukás, mert nem akarom azt érezni, hogy "kész, nekem nem megy". Ma jött el az a nap, mikor úgy döntöttem elkezdem, de igazán. Kidobáltam a titkos cigitartalékokat. Jó, nem mindet, de a nagyon kéznél levőket és nyilvántartottakat igen. A vérnyomásom leesett 100/55-re, a pulzusom 58-ra. A.-t kértem meg, hogy főzzön kávét. Kitántorogtam, felhajtottam egy egész kannával, majd odaültem az asztalhoz a kajához vagdalni az összetevőket. Közben kértem, hogy ne nézzen hülyének, hagy pofázzak mint egy tévés főző műsorvezető, mert csak így tudok koncentrálni. A lecsós szeletem a végén inkább valami thai kaja lett, de egész jó. Igaz, nem bírtam megenni, mert tudtam, hogy utána nem gyújthatok rá. Nyáladzani kezdtem. Attila azt tanácsolta igyak vizet, neki az segített, amúgy ő hetekig nyáladzott, ez "szokványos", ahogy a 15.000 leszoktatós fórumon, blogon, orvosi cikkekben olvasta. Eltelt pár óra. Vérnyomás kontroll, 120/70, P: 80. Pszichésen enyhébb dühroham. Nem tudtam tévézni, olvasni, üvölteni szerettem volna. Vad mosogatásba, konyharészleg takarításba kezdtem. Kicsit jobb lett. Mocskosnak érzem magam jó ideje, kívül, belül. Aztán az előbb rágyújtottam. Fáj a fejem, hányingerem van, már utálom ezt a szart. Az vigasztal, hogy az én gyerekem, és a tieitek már egy olyan világban nőnek fel, ahol nem lesz menő dolog bagózni, nem lesz ennek egy pozitív kultusza.

2012. április 25., szerda

dohányozni rossz, nem dohányozni még rosszabb (legalábbis egy ideig)

Attila látványosan javul, már nem úgy néz ki, mint egy anorexiás pasimodell, az arca kisimult, sokkal nyugodtabb, normálisan eszik egészséges ételeket, a bőre szép, ejj, állandóan ráugranék! Ja igen, a cigizésről akartam írni, de mit is? Tudatalatt két hete, tudatosan pár napja állítom át az agyam arra, hogy a cigizés szar, szar, szar. Ma elégettem a kapadohányokat, kinyomtattam magamnak egy csomó plakátot még józanul, hogyha elpöfékeltem végre az utolsó csomagot is, akkor legyen mibe kapaszkodnom. Az egyikre bölcsen az firkáltam fel, hogy "ritka nagy seggfej vagy, ha most elrohansz bagót venni." Hitem szerint ezek majd erőt adnak, de arra is jók lesznek, hogy bőgve, habzó szájjal letépkedhessem őket és a darabjaikon ugráljak kínomban. Ejj, olyan vidám vagyok mint a vajúdás kezdetén, de ez ne tévesszen meg senkit, halálosan félek az egésztől, ahogy a szüléstől is rettegtem, azért ez az idétlenkedés. Majd jövök és tudósítok, vagy nem, mert minden erőmet leköti, hogy meditálva átvészeljem az első napokat. Most megyek és rágyújtok, a finomakat szívom el és a végére hagytam egy erősebb, kaparósabb köhögtetőset, fúj.

30 perccel később: hehe, nem gyújtottam rá, eszembe sem jutott, mert titeket olvastalak! Éljen! :)

"minden rosszban..."

A pszichiáter akaratlanul felbosszantott, kénytelen voltam magamat kezelni. Elolvastam egy évekkel ezelőtt megvett könyvet, ami a depresszióról szól. Jó felé kapisgáltam, mikor arról írtam, hogy a depi sokszor illúzió, sokszor már keverjük a normális melankóliával, továbbá meg kell változtatnom negatív hozzáállásomat némely dologhoz. Nos, az egyik tanulmányból kiderült, hogy nemcsak némelyhez, hanem gyakorlatilag mindenhez. Ez nyilván nem megy könnyen, és sokszor tudatosítani kell, hogyan dolgozzam fel a negatív érzelmeket, merthogy azokat is fel kell, nem lehet örökké boldognak sem lenni. 

A depresszió sokszor exogén, árad, árad a sok siralom, téboly, erőszak a médiából (ez globális ugye, nemcsak a magyar "jaahhajjjderossz nekünk" beállítottság), másrészt' óriási üzlet a gyógyszeriparnak, orvosoknak, kuruzslóknak. "Divatossá" tették. Nyilván endogén, vagyis belső eredetű is. Kivel veleszületett, kiben kifejlődik, de ezt már az orvosnak is nehéz eldöntenie, mert mikor a beteg elé kerül, akkor a múltbeli események már az énjébe integrálódtak, aztán bogozgathatják ítéletnapig hiábavalóan. A könyv civileknek szól, ezértnem tárgyalja a klinikai elmebetegek gyógyítását. 

Az átlagember átlagos depressziójához legoptimálisabb kezelésként szakterapeuta vezetésével  történő kognitív terápiát javasolja. Nos ez nem TB támogatott, de egye fene a pénzt ha kín gyötör, ide nekem egy szakterápiászt! Ó, hogy nincs? Itt nincs, mert nagyon kevesen vannak az országban, pláne rátermettek, sokféle személyiséggel együttműködni tudók. Még Budapesten is ritka madár volt az a zseni, akit csak per "zen csávóként" emlegetek. Talán mikor már az országot elborított neurotikusok egyre látványosabb hőzöngésekbe kezdenek, radikálisan nő az öngyilkosságok száma is, kezdetnek -talán- újra megnyitják a Lipótot (ha helyileg nem is ott). Addig marad az önterápia, kis SSRI, kis nyugtató, olykor a 10 perces jelenés a pszichiáternél. Nem baj ez, rosszabb lenne ha a legelterjedtebb önkezelést választanám, az ivást.

2012. április 19., csütörtök

-

Tegnap magasztaltam a pszichiátert,  ma meg átkozom. Úgy felbolygatott, hogy reggel száj,-, kézzsibbadásra, heves szívverésre ébredtem, szédülésre, fülzúgásra, egybekre vagyis pánikrohamra. Az utóbbi napokban már éppen kezdtem helyrejönni, pánikrohamom meg nagyon régen volt. A pszichiáter jószándékból kritizálta a munkákról való elképzeléseimet, sőt ő ajánlotta fel, hogy megkérdezi a férjét meg nem tudom kiket, ami szokatlan és ritka az általam ismert pszichiáterektől. Mindazonáltal fogalma sincs róla, hogy a magyar médiában milyen cirkusz folyik, hogyan kell könyökölni. Merthogy szerinte én oda menjek vissza. Ő is abba a hibába esett, hogy többet lát belém. Anno én egy jó, de átlagos képességű újságíró voltam. Könyökölni, taposni, nyalni akkor sem tudtam, az össze-vissza cigányéletet pedig elutasítottam, holott még családom sem volt. (Az esély arra, hogy valakit hátszél nélkül főállásban bejelentve foglalkoztasson egy lap, kb. 0,5 %). Nagyon szerettem hivatalnoki munkámat és ha a számomra ideális munkahelyet meg kell nevezni, akkor most is csak azt tudom. Nem vagyunk egyformák. 

Attila 11 napja tiszta, nagyon erős. Szenved hogyne, most beszélgettünk erről, de bírja. Statisztikailag 2% tudja így abbahagyni a dohányzást. Én a 98%-hoz tartozom, és nem is érdekel ez az egész leszokósdi. Sodorgatom magamnak a minőségi dohányokat, ennyi, csökkentettem az adagot (a mai nap kivétel). Attilában az rögzült, hogy munka közben bagózik, bennem pedig az, hogy akkor nem, csak itthon.

2012. április 11., szerda

"köszönöm, jól vagyok, vagyunk :)"

Lelkesen mentem az orvosi vizsgálatra, hogy minél előbb kezdhessek. Majd a fiatal új HR-es lány kéztördelve félrehívott, hogy felső utasítás alapján engem nem vehetnek fel. Ó igen, a bosszú. Anno könyörgött nekem a "nagy" ember, hogy gondoljam meg, nagyon elégedettek velem, számítanak rám, én mégis cserben hagytam. Nem érte be egy azonnali picsánrúgással, végigjátszatta velem és a mit sem tudó fiatal beosztottjával az egész procedúrát. Teljesen megértem, attól nekem persze még nem jobb. Sőt még abban a sokkos fázisban vagyok, mikor közlik az emberrel  hogy meghalt egy szerettje, mire azt válaszolja robotikusan, hogy "sajnálom, részvétem, hogyan történhetett" de nem fogja fel.  Még összeomlani sem volt időm, bár szilveszter óta először  húztam meg a pájinkás üveget az előbb, hátha sikerül dühösnek lennem, vagy bőgnöm, de nem tudtam annyit inni, hogy feltépjem a tudatalattimat. 

Ez az egész kalamitás azért sokkolt, mert tegnap Attila a kardiológustól holtra váltan jött haza, hogy az hatalmas tüdőtágulatot jósolt nála és legfeljebb három-öt évet, a szívével amúgy nincs gond. Este szabályos pánikrohamot kapott, elmentünk az ügyeletre, hogy tisztázzuk ez pánik, vagy valóban a "súlyos tüdőtágulata" miatt fullad, bár direkt gyors tempót diktáltam menetközben, és még meg nem említettem A.-nak, hogy emellett már fulladnia kellene, addig eszébe sem jutott, hogyhát ő halálos beteg.

Nagyon jófej, mosolygós orvost találtunk, aki a fejét csóválva olvasta az elmebeteg kardiológus marhaságait, dörmögve mutogatva azt a nővérnek, és sokszor összenéztek, előttünk hangosan nem szidhatták kollégájukat. Alaposan meghallgatta  Attilát, azt mondta, hogy egy árva zörejt nem hall, a vérnyomása, pulzusa tökéletes, de nagyon sovány és a bagót valóban le kell tennie. Érdeklődött van-e valami nyugtató a háznál, ó, mondtam neki nevetve, én már öreg pánikos vagyok, csak kezelt, tehát van. -Miért csak egy felet adtál neki..?-kérdezte már tegezve később.-Nézd, én legalább 1 mg-ot akartam, de nem volt hajlandó bevenni-vontam vállat, mert nem ismerem A. alprazolam toleranciáját. -De milyen jókedvű és nyugodt vagy különben!- csodálkozott. -Persze, hiszen szedem a gyógyszereimet-vicceltem. Amúgy legszívesebben azt feleltem volna, hogy pánik ide-vagy oda, a radikális cigimegvonás a legrosszabb az egészben, én már megpróbálni is gyenge vagyok. Aztán a többi, hogy holnaptól én leszek a családfenntartó, akció van, az ücsörgő katonát végre hadba szólítják, éljen, (megfosztott ettől az a geci, na kezdek dühös lenni), különben pedig annyira nem élek szociális életet, hogy bármilyen perverzül hangzik, most velük nevetgélni, társalogni olyan, mintha  kedves szomszédokhoz ugrottunk volna át egy kicsit. 

Attila? Éppen a poklot járja. Majd jobb lesz, ő is tudja. 30 éve nem sírt, az introvertált  legfüggőbbeknek a cigi a legjobb barátjuk. Tulajdonképpen érzéstelenítés nélkül, önmagából vágott ki egy darabot, a legbelsőbb, legintimebb részből, azért fordult elő ez a hallatlan eset. (Háziorvosunk egyébként megerősítette az ügyeletes szakállas diagnózisát, szintén felháborodva a vén szadista kardiológus faszságain a "hiperkinetikus circulacisos zavaron a jobb pitvarban" meg hasonlókon.)

2012. április 9., hétfő

aztán

Délelőtt sírtam, majd dühöngve csapkodtam a tüzelésre szánt, már szétszedett bútorokat. Ebből azt szűrtem le, hogy nincs nagy baj, mert nem vagyok depressziós, csak pocsék kedvem van. Depressziós ugyanis az elmúlt ..ööö.. legalább tíz évben sokszor voltam, és olyankor csak annyit érzek, hogy üres vagyok, ami fáj, de képtelen vagyok sírni és nehezemre esik még a beszéd is. Olyankor leginkább csak ülök a semmibe meredve, egyik cigit a másik után szívva.
Megelőzendő ezt az állapotot a nap folyamán kávéztam és megittam fél liter energiaitalt, az utolsó kortyokat pár perce. Jó kedvem nem lett ezektől*, de normalizálódtam és ilyenkor már ez is bőven elég.

*Jó-jó, mellékhatásként kacarásztam az előbb, mikor Rita bárányos pizsijét szárítgattam vasalóval, hogy elejét vegyem a dühöngés,- és sírásrohamnak, ugyanis most éppen az a monomániája, hogy csakis a lila "baranyos pizijében" hajlandó aludni, meg rámtört a szukagörcs, ezt a szót most találtam ki, mivel kangörcsöm nem lehet.

2012. április 8., vasárnap

én, vagyis Én

Kijelenteni könnyű ezt a mostantól nem fikázom magam, pozitívan szemlélem a világot dolgot, csinálni nehezebb. Ma...elbeszélgettem kicsit egy fiatal lánnyal, aki még tele van tűzzel, nagyon komolyan veszi az egyetemet, leendő hivatását, ahogyan annakidején én is. Mellette dolgozik több helyen, 2-3 órákat alszik, kicsit túlpörgött és stresszes, de jól van. Én is ilyen voltam, de belőlem végül nem lett semmi, mert az ex-családom állandó fumigálása, a velük való veszekedések felőrölték az energiáimat. 37 évesen örülhetek, hogy mehetek a gyártósorra. Ő ellenben kiváló és csodálatos szülők gyereke, sosem voltak önértékelési zavarai, nagyon kiegyensúlyozott, okos, szorgalmas és bátor, ráadásul még népszerű és szép is. Nagy jövő áll előtte, és igen, irigylem ezért. Rossz kedvem is lett, nem akartam mindezt leírni, de ne haragudjatok, így most jobb. (Nem tudom, hogy írjak-e neki levelet, amiben tiszteletemet fejezném ki, erősíteném szavakkal, mert az nagyon fontos, nem tudom, hogy kíváncsi-e rám, nem nézne-e szentimentális vénülő hülyének.)
Hinnem kell abban, hogy még nekem is van jövőm.

Attila

Pár napja idejött Csepelről egy neves szerszámgépgyár ügynöke, aki maga is gépészmérnök. A neten  találta meg A. honlapját. Elbeszélgettek, a cégük nagyon hasznos, ezért Attila eltette a névjegykártyáját, kissé szabadkozva, hogy reméli, hogy egyszer pénze is lesz tőlük rendelni. A mérnök kérdezte mit csinál  a vasakból, majd a haldokló "vörös proletárra" (híres szovjet esztergagép) mutatott és tagoltan megkérdezte, hogy "Maga ezen a gépen képes ezt legyártani?". Attila igenlő válasza hallatán tekintete hosszan elidőzött rajta, majd csak annyit mondott, hogy lesz még itt CNC gép is. 
Attila nemrég' kijelentette, hogy magát a megye legjobb esztergályosának tartja. Akkor is úgy gondoltam, hogy ez tény, mert soha nem henceg. A mérnök véleménye után viszont szerintem alábecsülte magát és minden rendben lesz, minden. Nagyon büszke vagyok rá, és (hű ezt nehezebb leírni, mint gondoltam a zéró önbecsülésem miatt) megtiszteltetésnek veszem, hogy engem választott párjának, vagyis inkább belémszeretett.

(A terheléses EKG azért nem fog kimutatni semmit, mert előtte le kellene nyomnia 3 óra alvás után egy 8 órás műszakot, amiben megállás nélkül 50 kg-s vasakat  is cipel az esztergához, ahol pedig afölé görnyedve elvégzi azon a kért munkát és közben csak nyolcvanan hívják, hogy a megrendeléseket mikor szállítja. Továbbá a laborban meg kellene teremteni azokat az alapvető fizikai és pszichés tényezőket is, amik miatt legutóbb rosszul lett, legalább az éktelen zajt, duhogást, ezerféle mérgező füstöt, emberek üvöltözéseit. Ezek a fiúk, férfiak, akik ezt csinálják, pláne 20 éve, mint A., nagyon kemények, egy kis futtatás a laborban, haha. Most már nem lesz semmi baj és ez így is marad.)

Rita

Rita már elszámol tízig. Tulajdonképpen már hónapok óta, de most már minden számot ki is tud ejteni és nem téved. Az előbb éppen egy háromszög alakú kirakós játékot tett a fejemre, meg az orromra, meg a szemeimre és megnevettetett. Nagyon okos, egyre okosabb és nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen okos, aranyos, gyönyörű kislányom van. Minden erőmmel igyekszem nem tönkretenni ezt az ajándékot.

az elégetett naplóim

Nehéz volt mégis, mert kinyitottam a nagy táskát, és elkezdtem találomra olvasni az egyik naplómat. Felkavart, ha hagyom akkor eluralkodni magamon az önsajnálatot, végigbőgöm, olvasom mindet, és sosem vetem tűzre. Így viszont mielőtt meggondolhattam volna magam, felpattantam, levittem és betuszkoltam a kazánba. Összegzem mit találtam ezekben. Először is azt, hogy alapszemélyiségem nem változott, ahogyan másoké sem szokott. 17-20 évesen a szüleim zsarnoksága, mély magányom, testkép zavaraim, és a hajtás miatti stressz (megfelelek-e az érettségin, felvételin, egyetemen) miatt nyavalyogtam. Mély magányomat szerencsére nem súlyosbítottam cölibátussal, ezekről alpári módon számoltam be. Tíz évvel később ugyanezeken nyavalyogtam, azzal a különbséggel, hogy még többet pasiztam és megtanultam élvezni a magány gyönyörét. Most, majdnem 20 évvel később (vegyük kiindulásnak a 17 éves kort) ugyanúgy a szüleim zsarnoksága okozta sebeimet nyalogatom, testkép zavaraim vannak, és megfelelési kényszereim. A pasizás persze megszűnt, még mindig nem laktam jól A.-val. Továbbá évekkel ezelőtt felismertem és elfogadtam, hogy valóban magányos vagyok, de nem egy másik ember vált meg ettől. A legbensőbb magányra gondolok, amivel az emberek zöme nem hajlandó szembenézni. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez, sokkal elvontabb.
(Tőlem függetlenül Attila is eljutott idáig, és mikor találkoztunk, soha nem éreztünk késztetést arra, hogy azonnal és feltétlenül egymás legjobb barátai legyünk, akik mindent elmondanak egymásnak. Az más kérdés-elnézést a kitérőért-hogy ez a gyakorlatban nem így működik, mert éppen ezzel a könnyed hozzáállással mesélünk el néha egyre és egyre személyesebb dolgokat egymásnak, amivel kettőnk kötődése is erősödik.)

Tehát összegezve, hiszen írott dokumentumokra már nem támaszkodhatom többé, bőven elég ez a blog is: 
-sérült, bizalmatlan, cinikus gyerek, kamasz voltam és felnőtt vagyok
-sok kis barátom, haverom volt (lesz), szerettem játszani, szórakozni, flörtölni, lelkesedni, de rendszeresen csömöröm lett és szükségem volt arra, hogy visszahúzódjak teljes magányba, amit csak a magamfajta érthet (Attila pl.)
-bátrabb, bölcsebb, türelmesebb lettem
-állandóan olyan helyzetekbe sodortam magam, amikből csak súlyos szívások árán küszködtem elő, ugyanis mélyen belémégett, hogy semmirekellő vagyok, akinek szenvednie kell
-a szüleimet ezért még mindig gyűlölöm, hiába  mentegetem őket állandóan. Az elcseszett nagyanyám elcseszte apámat, aki elcseszett engem, anyám pedig passzívan asszisztált mindehhez. Teljesen egyszerű, hétköznapi láncolat.

Jó lenne most már tényleg megszabadulni mindettől, valóban élvezni az életet, pontosabban hinni abban, hogy jogom van boldognak lenni és nem vagyok haszontalan, ronda, hülye, nyomorult pária, aki örüljön ha egyáltalán rásüt a nap.

2012. április 7., szombat

a proletármunka és barátaim

Nagyon kevés igazi barátom van, de fontos dolgokban hívjuk egymást. Most én beszéltem kettővel, elmondtam nekik, hogy gyári munkásként fogok dolgozni. Csodálatosak, nagyon szeretem őket. Egyik sem azzal kezdte vagy folytatta, esetleg zárta volna, hogy "de te, a te képességeiddel, és biztosan nincs más, és azért ez ciki", hanem nagyon örültek, mert a munka az munka, és nekem van egy gyerekem is. Nekik még nincs, de azért arról hallottak, hogy ahogy nőnek (és milyen gyorsan!) egyre több mindenre van szükségük. Tudom, hogy lusták a blogomat olvasni, de azért köszönöm nekik innen is, mert ez a megerősítés, hogy nem hülyültek meg időközben, hiszen olyan ritkán találkozunk, számomra nagyon fontos volt.

Rita és a bárányhimlő

Képzeljétek most, hogy nem jár gyerekközösségbe, éppen be akartam oltatni Ritát bárányhimlő ellen, mikor megfázott. Nem baj, gondoltam, várunk két hetet (lázas betegségek után két hétig nem oltanak felnőttet sem) aztán mehet, és védve lesz a rettegett új törzstől. Erre elkezdett bepöttyösödni. Először kicsit, aztán tetőtől talpig, de nem vakarta, addigra az enyhe "megfázása" is elmúlt. Azért hintőporoztam, ártani nem árt alapon, ma ez a kezelési módszer és nem a rázókeverék. Továbbá elvittem a Szeníliához (=Neocitrhan doktorhnő), aki atípusos bárányhimlőt diagnosztizált rajta, hozzátéve, hogy mostanában csupa ilyennel találkozik. Remélem, hogy Sünink erős ebben is, és nem lesznek olyan horroros szövődményei, amiket a neten a gyerekorvosi tájékoztatókban olvastam. (Igazából ezt hiszem, akkor félnék, ha lenne kistestvére, mert az esetek nagyrészében az idősebb testvérben továbbmutálódott támadja sokkal agresszívebben a fiatalabbat.)

2012. április 4., szerda

"mint kurva a pávatollat"

A HR-es ódzkodik attól, hogy gépsorra rakjon. Nyilván nem véletlenül, bizonyára nem én lennék az első, aki nem bírja a monoton, agyműködést nem igénylő, ellenben fizikailag megterhelő munkát. Tavaly nyáron, mikor  Al anyjának segítettem csakazértis galambhullát "pucúni" sokáig ugratott azzal, hogy az elsőt úgy fogtam a kezemben, mint "kurva a pávatollat". Ejj, ezek a tanulatlan és szerencsétlenebb helyre született emberek előítéletei, továbbá kicsit kell az önérzetüknek, hogy éreztessék is, hogy valamiben jobbak. Nem is vitatom el tőlük, én egyszer még az államigazgatásban 2 nap SOS minisztériumba készülő jelentéshegy bespirálozása után (a karom majd' leszakadt, a szemem kiguvadt) hisztérikus állapotba kerültem, hogy ekkora baleknak néznek és majdnem felmondtam. Ó, boldog idők, ó balga huszonéves kor! A HR-es lány hívására várok, aki mindenképpen valami kvalifikáltabb munkára akar besuvasztani, de ha nem talál, akkor sem ráz le könnyen.

Legutóbb szokásom szerint fikáztam magam. Azért a kondim még nem Torrentéé, kezdetnek minden gyakorlatból harmincat róttam ki magamra (tudjátok lányok, például mikor kutyapózban térdelünk, és előbb az egyik lábunkat emelgetjük az ég felé, érezve közben, hogy szakad le a seggünk, majd a másikat, majd oldalra fekve, felhúzva, áthúzva, nyújtva, hajlítva, hasonlóakat a karokkal, hasizmokkal stb.-stb.) a végeredmény nem is lett rossz. Tegnap lazsáltam és elmúlt az izomlázam, de ma újabbakat végzek, mert jó érzés, hogy feszes mindenem, érzem magam, Sünt csak felkapom, a vasakat kettesével dobálom, hiába na, sportszívem van szó szerint (nekem is volt már idegkimerülésem, én is kötöttem már ki szív UH-n, meg terheléses EKG-n) bivalyerős vagyok, harmincnál nem néznek többnek, csak nyavalygok mindig. 

2012. április 3., kedd

jó meleg van a lakásban

Már nem lehet szenet kapni, fára pedig nincs pénzünk. Anyósom elővarázsolt újabb bőröndöket a pincéből, melyekben bepenészedett gyerekholmik (anyám gyűjtése), újabb egyetemi jegyzeteim, régesrégi szerződéseim, bizonyítványaim voltak. Korábban gyűjtöttem az összes igazolványomat, az anyám által becsomagolt gyerekkori hajaimat, ritka levélpapírokat, egyebeket. A M. családi papírfotókat undorodva csaptam vissza a dobozba, majd jól begyújtottam mindezekkel. Az elmémben erről emlékeim bőven vannak, több is mint szeretném. Kiválóan égnek. Anyósom megjegyezte ekkor, hogy ő már most szelektál, hogy a halála után minél kevesebb kramancot kelljen eltakarítanunk. Tényleg-mondtam neki hangosan, de választ nem várva-ki a fenét érdekelnének ezek a kacatok, ha meghalnék? Senkit az égvilágon. Bólintott, hiszen ez tény. Nevettünk, forgattam a kezemben a 2004-ben kiadott ECDL bizonyítványt. -Azt még ne dobd el, pláne, hogy megdolgoztál érte!-mondta. Pont ezért?-kacagtam-Mindent tudtam, csak nem volt róla papírom, legfeljebb azzal dolgoztam, hogy a gazdasági igazgató vizsgáját is le kellett súgnom. Különben olyan gyorsan változnak a programok, hogy ez a papír már szinte semmit sem ér. Node még megtartom, egye fene. Holnap a kézzel írt naplóimmal és egy nagy bőrtáskányi gyerek,- és kamaszkori levelezéssel fűtök be. Aztán kidobálom szépen a ruháim felét ismét. Pontosabban azokkal is fűtök. 

Az orvos előzetes diagnózisa Attilára idegkimerültség, avagy divatosabb nevén menedzserbetegség. Szerinte még éppen időben ment el hozzá, szerintünk is. Elégetek mindent ha kell, csak gyógyuljon meg. (Jó, nem ezen múlik, inkább azon, hogy vegyenek fel rabszolgának és bírjam is.)

2012. április 2., hétfő

a rabszolgatelepen

Nagy marha voltam, hogy tavaly nyáron kiléptem. Ecetesubit azóta teherbe ejtette a palija, lassan szül, kotródik, a szőrös Bengát pedig kitették az óvári részlegre. Jó volt találkozni a "régi" (idézőjeles, hiszen csak egy hónapig dolgoztam velük) kedveltekkel, sütött a nap, a felvétel húzódott, olykor ez vagy az jött elő egy kis szünetre, örültünk a viszontlátásnak, pletykáltunk, röhögtünk, mint "régen". Az változott, hogy új HR-sek vannak börtönőrszerű munkás kezeslábasokba bújtatva és a mocskos munkát, vagyis a leendő rabszolgák válogatását már ők végzik. A felhozatalban ijesztő a helyzet, kifejezetten ápolt, jól öltözött emberek (leginkább nők) szűköltek a félelemtől, hogy bejuthassanak. Egy-két éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy vadidegenek nyíltan és szégyenkezés nélkül közöljék egymással, hogy ideg összeroppanást kaptak az előző helyükön, 3 gyerekük van és lakáshitelük, beteg férjük, anyjuk, mindenféle gondjaik, majd mikor könnyebb munkáért folyamodtak kirúgták őket, vagy eljöttek, mert megszűnt a hely, vagy nem bírták. Hangsúlyozom, hogy kifejezetten jól öltözött, csinos és értelmes nők voltak, nem azok a szakadt fajta klasszikus betanított gyári munkások, a nagy őszülő loboncukkal, repedezett vörös kezeikkel, piától, naptól, széltől cserzett, kapadohányosan köhögők. Ezeket rövid úton kiszórták, emberanyag van bőven.

Most már én sem úsztam meg a teszteket, de szerencsére hibátlanul végeztem el őket. A leggyorsabb abban voltam, mikor egy primitív műszaki rajz és írásbeli utasítás alapján egy kütyüt kellett bedrótoznom. A legtöbb nő ezen elvérzett. Én meg a látásom miatt a kész burkolatok ellenőrzésén, amit nem bánok. Rosszul emlékeztem ugyanis, nem ülnek ott, zaj van, és nagyítót sem használnak. Akkor inkább a drótozás. Félretettem magamban mindent, hogy proli munka meg értelmiségi, kell a pénz, ennyi. Remélem, hogy fizikailag bírni fogom. Legkésőbb keddig kell válaszolnom. 

Birkák vagyunk? Nyilván. Szívesen odamennék a parlament elé és felgyújtanám magam, de egyrészt' most éppen nincs kedvem meghalni, másrészt' ezzel nem sokat érnék el. Csoportosan, országosan kellene kimenni és kurva nagy balhét csapni, de mindenki félti a saját bőrét. Ó, azt nem is említettem, hogy ezért a munkáért három műszakban az alapbér havi nettó 65 ezer forintra jön ki. Nos, ezt emelem majd akkor, ha jönnek a műszakpótlékok és Attila helyett én kérem a gyerek után járó kedvezményeket. Ilyen kevés pénzért utoljára 18 éves koromban dolgoztam.

Attila ma rosszul lett, nyolc év alatt először kéredzkedett haza. Kimerült, hat éve hét napból hetet dolgozik, van egy határ, amit már az ő bivalyerős szervezete sem bír. Egy közeli kollégája most halt meg infarktusban, ő is erős volt, 12 órában esztergált, reggel hattól, este hatig. (Az elmúlt időszakban legalább tíz ilyen halélesetről tudunk, mind ötvenes férfi.) Én abban támogatom, hogy maradjon itthon, ő tud magától dolgozni, valóban nem hiányoznak neki az emberek és valóban a főállásától nem ér rá pénzt keresni. Mára ennyi.

2012. március 31., szombat

egy kis robbanás

Tegnap végre megmondtam valakinek a magamét, ami évtizedek óta kikívánkozott belőlem. Már nem érdekelt, hogy bántom, hogy konfliktusba keveredem, olyan jólesett! Ma pedig tornáztam, a kondim Torrentéjének felel meg, így a pulzusom villámgyorsan az egekbe szökött és eborított az adrenalin. Csodálatos érzés volt, mámorosan üvöltöttem  egyet. Feléledtem a cél és értelem nélküli tengődésből, önnön roncsommá silányulva a végtelen ideje tartó bezártságban. Ezt egy telefonhívás váltotta ki. A rabszolgatelepről kerestek, megyek állásinterjúra. (Attila egyik verziója szerint nem vesznek fel, mert vak vagyok, másik verziója szerint visszautasítom majd a munkát, hiszen szerinte nem akarok dolgozni. Imádom a házasságban kifejlődött cinizmust, szmájlijel.) Természetesen lehet, hogy nem alkalmaznak, mégis az, hogy még kellek valakinek, valakiknek a külvilágból, hogy hirtelen kapcsolat teremtődött önkéntelen börtönöm és a világ között, ez kirobbantott abból, amit jobb híján nevezzünk depressziónak. Valójában ál depresszió, hiszen önmagában melyik tettrekész, értelmes embert elégíti ki az, hogy egész nap egymagában legyen, és vakarja a koszt a családja után? Nem csoda, hogy a gyógyszerek dupla dózisban sem hatottak. Továbbá nem vagyok buddhista, hogy átverjem magam azzal, hogy minden feleslegesnek vélt, sziszifuszi munkának van értelme, ahogyan  a fáradságosan elkészített por mandalák is ezt szimbolizálják, melyeket hagyják, hogy a szél szerteszét fújjon. 

Ne tévesszen meg, hogy így írok a családomról. Rita a legédesebb gyerek, és Attila a legjobb férj. Azonban ami sok, az sok. Nem tudnék hat héttel szülés után dolgozni idegenekre bízva a gyerekem, ez számomra követhetetlen szélsőség, de az is, hogy a lassan 2 és félévessel itthon kuksoljak. Az őrület szélére sodródtam. Szép és jó itthon, mikor szeretsz élni. Mikor már csak teher a létezés és kötelességből teszed, olyan fáradt vagy, mintha kőfejtőben dolgoznál. Nem érdekel, hogy süt a nap, vagy esik, hétfő van, vagy péntek, reggel vagy este, mert minden egyforma. Ott a kert, ültetni kellene, fejleszteni, de ha nincs pénz? Barátokhoz utaznál, de arra sincs pénzed, különbenis mit mondhatnál nekik? A hirtelen viszontlátás öröme amúgyis mindig elfeledteti a gondokat. Szóval rettenetesen el lehet fáradni ebben, én is egyre többet aludtam az elmúlt hónapokban, ösztönösen így védekezve a valódi megőrülés ellen. Aztán hívtak. Délután is tornáztam, és holnap is fogok.