2011. december 31., szombat

"mentek valahova?" 2011. szilveszter

Nem. Értelmes dolgokról beszélgetős vendégségbe mennék, de a legközelebbi Emőéknél van Bp.-n. Legfeljebb elmegyünk még idei áron cigit venni, aztán királyunk úgyis leszoktat, de ezért soha nem leszek neki hálás. Ugyanis már nem hiszek abban, hogy egy mértékkel dohányzó előbb meghal, mellesleg leszarom ha "előbb", mondjuk ötvenes éveimben halok meg. Apai nagyanyám zsírral főzött, olykor dohányzott is, 98 évig élt, anyai nagyapám sokáig méregerős kapadohányt szívott, ivott, kövér volt, aztán most már a 90. évében jár, tudata, emlékei élesebbek a lassan 69 éves apáménál (aki soha nem ivott, dohányzott, vagy volt kövér.) Úgysem tudom kinek a génjeit örököltem, ehh.  Szemezgetek a lilaáfonyás pezsgővel, ami nem pezsgő, mert azt nem szeretem, A. sem. Sőt, most éppen kedvem van inni (erre a kiadós ebédre kell is) ritka alkalom ez, annyira, hogy sosem fogom vissza magam.
*
Ha már ott van az a pálinka, ittam is egy keveset baracklével. Hiányoznak a barátaim, most már örökké fognak, de ha egy városban laknánk mind, akkoris mindenki élné a maga életét, ez ilyen.
*
Fogadalmakat sosem teszek szilveszterkor, az olyan nevetséges és erőltetett. Különbenis, én miről mondhatnék még le, kérem...? A hétköznapokon (évi 360 nap kb.) nem eszünk, nem iszunk, nem járunk sehova, nem utazunk, ruhát hébe-hóba veszünk....Ezen most röhögök! :) Jó állást találni, na az más, de az augusztus óta aktuális.

malachusi ("floydosan" is)

(Nyúlnak, az égi vadászmezőkre)

Fél háromra készültem el az ebéddel, mindenki egyszerre hívott, elprecsogtam az időt, aztán kiderült, hogy a sütő nem működik, így improvizáltam. A tepsibe bekészített karajokat kétfelé választottam, az egyik adag maradt simán gazdagon fűszerezett, a másikat pedig jól megszórtam még aszalt szilvával is, majd floydosan - akit Nyúl is imádott- nyakon öntöttem jóféle ágyaspálinkával. Jó lett, szerintem neki is ízlene, bár az én főzőtudományom nem közelíti meg az övét, a gyorsaságról, rutinról nem is beszélve. Nyúl ugyanis mesterszakács volt a szememben. Keserédesen nevettem magamban, a jobbára neten tartott kapcsolatunk egyik átka, hogy nem olyan régen Janiczky  (egy időben jártak, erről ennyit) írt valami vicceset, és az első reakcióm az volt, hogy említsem Nyúlnak. Nem kiröhögni Janicot, hanem jól ismerve őt, vele nevetni. Sokat gondolok Gyöngyire, de nem szeretnék erről ide írni, a mai kivételes. Pláne utálná, ha éppen szilveszterkor szomorkodnék, így gondolatban nevetős arcát látom,  éleselméjű, olykor csípős humorát hallgatom.... 

2011. december 28., szerda

mormolgató őrültek

Nagyon tetszett Mollynak az a megjegyzése, hogy a bloggerek mormolgatnak ide magukban, mint a bolondok hangosan az utcán. Roppant találó! Mormogok én is, még sokkol, hogy apám ennyire lepusztult szellemileg  és testileg is. Csoszog, motyog, egyre inkább a maga világában él, szinte semmire nem emlékszik az elmúlt 30-40 évből, de a fiatalkorára igen. Jajj, így kezdődik a demencia. Néha reflexből a régi önmaga, akkor nevelő célzattal ránk is ripakodott (Attilára is, mert ő is családtag és "gyerek"-khm, most lesz 38), amúgy igazán nyájas volt. Anyám húsz éve nem tud zongorázni megromlott látása, és gyulladt ízületei miatt, ottlétünk utolsó napján mégis lelkesen egy nehezebb Schumann darabot klimpírozott, és szégyellem magam, de annyira zavarta a fülemet a sok elütés, hamis hang, hogy felmenekültem, bekapcsoltam a gépét és megkíséreltem végignézni egy anime utolsó két 10 perces részét. Mire apám feltotyogott, hogy "E.-ka, te most japánul tanulsz...? Mi ez egyáltalán? Bla-bla-bla."-le kellett állítanom a filmet, mert nem tudtam figyelni. Vendégség ide vagy oda, 20 perce sem vonulhat el az ember lánya?

26-án az egyik nagybátyáméknál voltunk, sűrű köd volt, visszafelé ránkesteledett, motyogott, hogy "Jé, nem is tudom, hogy hol van a ködlámpa kapcsolója, na mindegy. Kitűnőek a látási viszonyok-gurult le egy keskeny, vaksötét meredek hegyi úton -Jajj, hol is kell most a mi utcánkba felkanyarodni?" Attilával remegve szálltunk ki, majd közöltük vele csízelve, hogy másnap ugyanúgy vonattal megyünk vissza, igazán nem gond, sokkal olcsóbb is. "Jajj és hogy viszitek el a sok csomagot, ugyanmár, én ezt felajánlottam!-mérgesebben- Nekem rosszabb bevinni titeket a Keletiig, hogy aztán ne kapjatok helyet! Kiváló az út, nincs fagy. E.-kám ez most nem a ti kényelmetekről szól!" Autópálya belső sávjában motyogva "Most én mehetek itt 140-el...?" - "Mehetsz, hogyne mehetnél!"- szóltam két erős nyugtatóval magamban, ami csak annyira tompított le, hogy ne üvöltsek. 

Még számtalan efféle volt, a legjobban talán a feneketlen gyűlölködés, mindenki szapulása dühített, ami kedves időtöltésük amióta az eszemet tudom, de mostanra teljesen elvakulttá váltak, valamint az önsajnálkozás, hogy ők mindig szegények, mert nem tudnak úgy nyomulni, ügyeskedni, mint mások. Igaz azok rossz emberek, és akkor újabb szapuláshullám következik ikszipszilonékra. (Szerencsére nem szegények.) Jajj. Attila azzal vigasztal, hogy majd megszokom ezt az elhülyülős állapotot. Ezt nem lehet, anyámat is féltem, ez a finoman rezgő őrült pára már őt is régen megfertőzte, továbbá hogy elviselje, homokba dugja a fejét.

2011. december 27., kedd

-

Nem tudom eldönteni, hogy apám csak szimplán elmebeteg még, vagy már agylágyulása van, avagy olyan elmebeteg, akinek már agylágyulása is van. Több már bennem a sajnálat, már nincs is kedvem ideírni a leghülyébb megjegyzéseit. Fel kell szívnom magam egy kis humorral, csak úgy tudom feldolgozni...

végre itthon

Szép volt, jó volt, elég is volt. Még idézgetjük az emlékeket, kúráljuk az ételmérgezéseinket. 25-én bemenekültünk Budapestre, sikerült Attilának az "én csodás városom" legrutymákabb, kihalt, szürke arcát megmutatnom, de mivel eleve ilyesmire számított, nem borzadt el. Bár egyszer megjegyezte döbbenten, hogy "Nézd ott verekednek a nyílt utcán!" Hja, mondom, itt sok a csöves a Moszkva tér környékén. Később kíváncsi voltam, hogy a Bach BAH-csomópont (még ez a neve?*) feletti hegyek, amiket én elképzelnék magunknak, hogy ott vidéki családom jól érezné magát, milyen reakciót vált ki belőle? Nem szóltam semmit, magától fedezte fel, majd eltöprengett, hogy meg tudná-e szokni ezt a nyüzsgést? (Nem volt nyüzsgés, teljesen kihaltak voltak az utcák, kedves lány átült másik helyre a hatoson, hogy együtt lehessünk, taxis megállt(!), hogy átkelhessünk az egyik utcán.) 

Magam viszont jobban elborzadtam, úgy tűnik bizonyos dolgok három év alatt is rettenetesen lepusztultak, jelenleg hacsak nem nyerek a lottón, dehogy költözöm Tarlósgrádba! Na és ez karácsonyi szórakozóhely nyitvatartás? Pontosabban zárvatartás?! Már éppen feladtam volna, mikor az egyik régi helyemet még ellenőriztem, ott volt élet. Igaz az olyan hely, ahova már csak erős alkoholos befolyásoltság után, hajnali háromkor vetődik el az ember társasággal, mikor még folytatni akarja a világmegváltó beszélgetéseit. Fapados alterkocsma. Itt volt egy pillanatra szösszenetnyi időkiesésem. A faasztalnál ülve olyan érzésem támadt, mintha az elmúlt három év csak egy mozgalmas, színes, jó álom lett volna, és most kábulatból ébrednék, ami nem jobb és nem rosszabb az eddig valóságnak véltnél. Harmincháromévnyi reflex. Nem sokat időztünk ott, visszatértünk anyámékhoz, mert megijedtünk, hogy elszokva az alkoholtól teljesen beverünk, és az utolsó vonattal kibumlizva okádva mászunk fel a hegyre.

*javítás: szégyen, gyalázat, tényleg sosem ez volt a neve, erre Ice figyelmeztetett, köszönet érte itt is!  "Sosem volt Bach, bár szerették volna 2000-ben átnevezni"

2011. december 23., péntek

töprengős (milyen magyarként gondolkozni...? nem mélymagyar)

Jó pár hete morfondírozom ezen, amióta egy évek óta külföldön élő blogjában olvastam, hogy már nem emlékszik erre. Milyen magyarként gondolkozni...? Én sem tudom. A kérdés nyilvánvalóan szociológiai, azon belül van két fő vetülete, az anyagi és a kulturális. Ezeknek még számtalan rétege létezik, melyeket nem célom kifejteni itt, mert akkor könyvet kellene írnom. Általánosságban másképpen gondolkozik egy jól kereső budai szingli értelmiségi, mint egy pesti szingli értelmiségi fiú vagy lány (az sem mindegy), mint egy vidéki, kizsigerelt, rosszul fizetett nagycsaládos fizikai munkás. 

Mi a közös?  Az, hogy én is kivártam a karácsonyi leárazást és inkább tipródtam a tömegben? Szerintem ez nem magyar sajátosság. Az evészet? Talán, de ez inkább keleti. A vendéglátás módja? No, az már érdekesebb. Előszöris kezdődik azzal, hogy a keletiek mindenhol levetik a cipőjüket mielőtt belépnének valahova, pláne egy házba, még a nyugatiak nem. Mi a kettő között állunk. Magam mindig megkérdezem, hogy "levegyem a cipőmet?" Ha azt felelik "Ne", akkor tudom, hogy erősködni kell, rákérdezek ismét "Biztosan ne?", majd ha már erre is helyeselnek, akkor a továbbiakban nem folytatom a komédiát, betrappolok. (Nyilván sáros, havas időben nem, akkor leveszem.) Aztán a kínálás. A vendégnek, főleg ha nő, hárítani illik, a vendéglátónak pedig erőltetnie. Folytatódik ez azzal, hogy a nőnek csak csipegetnie illik, és a vendéglátónak pedig továbbra is erőltetnie, igaz mindketten tudják, hogy a nő vét az illem ellen, ha zabálni kezd. A teát, kávét sem kérheti öt cukorral, akkorsem, ha szíve szerint úgy kívánná. Azt tudom, hogy Ausztriában és Németországban ha megkínálnak, és azt mondom "köszönöm, nem", akkor ennyi, nem lesz következő kör.  

Az alkohol. Nem vezetsz? Vacsorára hívtak? Elveszett ember vagy, absztinens barátom! Kötelezően megpróbálnak beléd diktálni legalább egy kis kupicával! Nagyon-nagyon kevés magyar van, aki már túllépett ezen, nem akar tömni és itatni. Általában véve az étel még mindig szimbolikus, ebben keletiek vagyunk, vigyázzatok, minél szegényebb és hagyományosabb (avagy elmaradottabb szemléletű) családhoz látogattok, sértésnek veszik ha valamit nem fogadtok el, pláne ha férfiak vagytok!

Autóvezetés. Nagyobb városokban ismeretlen, hogy lelassítsanak a zebrán és átengedjenek. Ebben még annyira pesti maradtam, hogy mindig csodálkozom mikor megállnak, és bizony vagyok annyira bunkó, hogy vezetés közben (törvény ide vagy oda) nem mindig adom meg az elsőbbséget a járdán várakozónak, egyszerűen erősebb bennem ez a bunkó reflex. 

Biciklizés. Vidéken van kultúrája, de egészen más okokból, mint például Budapesten, ahol a biciklis utak hiányoznak, a biciklizés mind a biciklis, mind az autós szempontjából nemritkán életveszélyes. Itt kényszerből járnak a rozsdás olcsó vackokon, lassan, nem gondolkodva azon, hogy szeretik-e vagy sem. Legtöbbször nem szeretik. Engem mindig megbámulnak, ha gyorsan tekerek, és az ócska mtb-mra valaki egyszer megjegyezte, hogy milyen tökjó! He...? Legalább nem lopják el, ledöntöm akárhova a többi közé, ottmarad. Pesten mindig a lakásba hurcoltam fel, ami nem volt könnyű művelet, de okulva abból, hogy számtalan ismerősömét lelakatolva lopták el a lépcsőházból, tárolóból, inkább cipekedtem. Biciklizés szempontjából egészen biztosan keletiek vagyunk. Ismétlem, a falusi csak kényszerből jár vele, a városi meg utálja. Általánosítok most is. 

Sorbanállás nincs, tülekedés van. Sorszámosztó helyeken is óvatosnak kell lenni, mert még ott is hajbakapnak a népek, hogy "dejahuszonötöst mé' hívták előbb, mikor nálam a huszonegyes van, he?!", hiába van kiírva, hogy "nem érkezési sorrendben szólítjuk ügyfeleinket." 

Tömegközlekedés: katasztrofális, indiai képeket nézve olykor ahhoz hasonlatos. Ehhez annyira hozzá vannak szokva a magyarok, hogy külföldön is tülekednének, olyankor nem szólalok meg, mert szégyenkezem miattuk. ("All in one" utazásra sosem fizettem be, de barátaim mesélték, hogy a svédasztalnál ők is így tettek, és inkább más nyelven kommunikáltak.) Ugyanakkor bennem is ugyanúgy reflex ha étterembe megyek, hogy csak annyi üdítőt rendeljek, amennyit megiszom, de akkoris megiszom, ha nem vagyok már szomjas, "mert kifizettem." Utálom a pazarlást, ez talán erényünk is. Ugyanakkor a rongyrázás, a kifelé élés, a többet mutatás szintén jellemző nemzetünkre. Hány olyan van, aki utolsó disznóólban hál, de neki akkoris kell a 10-20 millás autó, nagyon márkás ruha és ékszer!

Már így is túl hosszú lett ez a poszt, ezért zárom. Összességében úgy vélem, hogy közepesen vendégszeretőek, barátkozóak vagyunk és csak a szánk nagy, kezes kis barikák vagyunk, óvatosak, ezért egyre butusabbak is. (Ma volt ugye egy kis lázongás, mire a király tömlöcbe vetette az okvetetlenkedőket, odasiető riválisával egyetemben, aki megdicsőült az Úr születése előtti napon, fordítva ugyanez lenne. A nép otthon öklét rázza vagy hujjong, de beérik ennyivel, nem kergetnek el senkit, komolyabb demonstráció sem készül. Aki tud, szökik innen, aztán vagy bírja máshol, vagy nem.)

"Jézuska"

Minap havazott, és Rita reggelre ezt meglátván felkiáltott, hogy "Anya itt a Jézuska!". Okos, édes cukorfalat, nem zavarták össze a Santa Claus-os reklámok. Mindanozáltal mivel mi vallástalanok vagyunk, nem azért vagyok rá büszke, hogy nem kárhozik majd el a pokolban, hanem mert kimondott egy értelmes mondatot, továbbá felfogta, hogy karácsonykor a Jézuska születését (is) ünnepeljük. Pontosabban, mi maradunk a szeretet ünnepénél, de Ritát nem keverjük meg. Nóra barátnőm mondta, hogy a barátja, aki szintén zsidó, szeretne karácsonyfát, mert mindig állít, de ő azért gyújt hanukka gyertyákat is. (Igaz Nóra a majdnem újszülött macskáin is elvégezte a névadási szertartást, bár a rabbi Emő volt, aki nő, ráadásul katolikus.) Tulajdonképpen pogányként nekem kellene faáldozatot bemutatnom, de nem teszem, mindig sajnáltam a lemészárolt fenyőket, pláne, hogy még fizessek is értük! Van műfenyőm. Jövőre pedig földlabdásat veszünk, vagy arra is gondoltam, hogy úgyis szeretnénk ültetni újat, feldíszítjük a kintit, igaz ha hideg van, az kissé kellemetlen. Majd alakul. Idén anyáméknál meg lesz természetesen, énekkel, csillagszóróval, mindennel.

A "Jézuska" végül mindenkinek hozott ajándékot, Attila el is vonult a saját játékaival a műhelyébe, ott zümmög, berreg velük. Eliza pedig egy időre kiélte ruhavásárlási szenvedélyét, végre van mindhármunknak tisztességes öltözete. (Közben egy baki történt, naná, elmentem kisebb farmert is venni, lekaptam egyet, akkor már a faszom tele volt az idegbeteg tömeggel, nem ellenőriztem a tényleges méretet, próbálni szinte sosem szoktam, itthon láttam, hogy nagyot vettem. Visszamentem, sorbaálltam sokáig, addigra elfogyott a készlet, nyakamon maradt a nagy, de mivel szűk szabású, csak a dereka problémás, az meg övvel megoldott, hű mindez milyen érdekes volt.)

2011. december 21., szerda

hurrá, utazunk

Tegnap megvettem a vonatjegyeket, most már ha féllábon is, de elmegyünk! Ezt sem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a nagycsaládi karácsony, és biztos lesznek kényelmetlenségek, meg A. haza akar szökni előbb, talán én is, de most még utazási lázban égek.

rajzfilmekből nyelvtanulás

Szerintem az a hit, hogy a japán nyelv roppant nehéz volna, angolszászoktól terjedhetett el, akiknek egy sztenderd germán, esetleg latinon kívüli nyelvtani rendszer átláthatatlan.  Az utóbbi egy-két hétben rákattantam a művészi animékre és már egészen jól tudom az alapakifejezéseket. (Igen, német rajzfilmet kellene néznem, de nem találok.) Amennyire kivettem, ez nem olyan mint a kínai, ahol olyan fontos szerepe volna az intonációnak, legalábbis ha nem teljesen botfülű valaki, akkor nem. Írni, olvasni lehet borzasztóan nehéz ezen a nyelven! Mindig is szerettem a japán nyelvet, jó volna egyszer ezt is elsajátítani legalább alapfokon.


Rita új kedvence pedig Dóra, a felfedező, ez egy mai mese, ami kicsiknek készült. Imádja, már teljesen függő. Egyetlen hibája van Dórának, angolul is tanítaná a gyerekeket és minap döbbenten láttam, hogy felszólítja a gyerekeket "Dója":-Mondjátok, hogy "szeretlek", angolul! Ájlávjú! Ki tudjátok mondani?" Rita pedig kimondta szépen. Valóban mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy ájlávjú, mint azt, hogy szeretlek, azzal a fránya r-el és persze ragozva. Jó lenne ha magyarul tanulna meg, és csak aztán angolul. Amúgy rengeteget fejlődött az elmúlt hetekben, de keveset ahhoz, hogy ne zavarja meg más nyelv. Én marha meg vettem neki egy Dóra babát is karácsonyra, Attilával nem bírtuk ki, és odaadtuk neki előbb, azóta a Sün mellett mindenhova vinni kell "Dóját" is. Bár, fene tudja mi jó és mi nem, milyen betokosodott vagyok... Legfeljebb belekeveredik kicsit ideiglenesen a nyelvtanulásba, később meg éppen jól jöhet. (Mesélni kezdettől próbálok neki, de sajnos nem köti le. Ettől sem esem már kétségbe, én sem ilyen kiskoromban szerettem a meséket, olvasni pedig csak 7, de inkább 8 évesen kezdtem magamtól, a magam örömére.) 

2011. december 16., péntek

anyukás-apukás posztokat olvasva

Tényleg mennyire elképesztő, hogy milyen különbözőek vagyunk! Amióta az eszemet tudom, sosem kedveltem különösebben a gyerekeket, igaz nem is ismertem közelebbről egyet sem, mégis mindig akartam. Még 18 évesen is azt képzeltem, hogy 2000-ben, mikor 25 éves leszek (mágikus évjáratnak tűnt) szülöm majd meg az elsőt. Sokszor álmodtam azzal, hogy szültem, terhességeim olyan könnyűek voltak, hogy rögtön ott kezdődött az álom, hogy megvan a baba. Legnagyobb ijdelmem mindig az volt, hogyan kell gondozni?  

Harmincon túl  még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem egy bizalmas barátomat, hogy csináljon fel, neki nem kell vállalnia semmilyen kötelezettséget, papírozhatunk is róla, én szeretnék szülni magamnak. Miért ne? Pár nő vállalja ezt, minden tiszteletem az övék, én Attila segítsége nélkül még egy gyerek mellett is megbolondultam volna. A bizalmas barátról nem is beszélve, aki vagy eltűnne az életemből, vagy kényszeresen megjelenne, mert az ő ivadéka is, a gyerek meg lenne zavarodva, hogy most neki van is apja, meg nincs is. 

Nos most, hogy 2 éves hétördög Rita születése óta minden áldott nap 18.00 óra felé közeledve megbolondul, felpörög, rosszalkodik, visong, pár órán keresztül idegronccsá téve ezzel, akkor arra gondolok, hogyha mindezt tudtam volna előre, akkor még ma is Pesten élnék a macskáimmal! Node ez vicc volt, mint Paula Hufnágel Pistije, nem lenne teljes az életem, életünk nélküle. Mindazonáltal Attilával együtt ahhoz öregnek és fáradtnak, de legfőképpen önzőnek érezzük magunkat egy másikhoz is, így, bár mindkettőnknek vannak testvérei, egy gyerekesek maradunk. (Jól van na, aztán ha majd írok egy posztot, hogy khm, megint lesz babánk, akkor lehet nevetni, ahogyan utólag nevetek a 2000-res, "25 évesen szülök" projektemen.)

2011. december 15., csütörtök

dagadék boldogsága

Anyám elismerte, hogy fogytam. Ez a legékesebb bizonyíték, mert egyrészt freudista alapon tudatalatt féltékeny rám, a fiatalabb nőstényre. Másrészt szüleim, és szélesebb rokonságom folyton fumigálnak, mert nálunk ez hagyomány, hogy úriembereknek karcsúaknak kell lenniük, és árgus szemekkel figyel mindenki mindenkit, hogy nem hízott-e, nem eresztette-e el magát, nem engedett-e a falánkság és a plebejusi dínom-dánom vonzásainak? Mennyire gyűlöltem ezt a nyilvános megaláztatást régebben, még akkoris, ha nem egyedüli elszenvedője voltam! Ma már csak nevetek rajtuk, szerencsétlen, kifelé élő sznobok. Mellesleg ahogy öregszenek, a hormonok apadásának, a lassuló anyagcserének szervezeteik egyre kevésbé állnak ellen. A hajdani karcsú hölgyek és urak hatvanas éveiket taposva, (némelyik lassan a hetvenest) pocakokat, kappanhájakat, széles valagakat, löttyedt karokat növesztett magára, ugyanakkor aszódó öregasszonyos, vénemberes lábakkal. Hahh! 

Én viszont még szép vagyok és fiatal, önmagam hiúsága miatt érdekel, hogy legalább még 45 éves koromig csinos maradjak. Szülés után 46-os nadrágokat vettem*, ezekből fogytam vissza a régi 44-es-ekbe, és most már azok is lötyögnek, tekeregnek a lábaim körül. Tegnap vadászatra indultam 42-esek után. Azért még messze vagyok a régi 36-38-tól, de ha már csak 40-es kell, az is mennyei lesz, óigen. Kövér, nagycsontú ujjaimra simán felcsusszantak a normális női kezekre tervezett bizsu gyűrűk, jegygyűrűmet is lassan le kell vetnem, nehogy elhagyjam ameddig be nem szűkkítetem, de ezzel még várok.

Receptem egyszerű: nyomor és neurózis. Reggeli, ebéd: kávé, cigi, víz, multivitamin tabletta. Korai vacsora: híg moslék, amire előfizetünk. Gyümölcs, zöldség este Sünéből, ha már jóllakott és "anya" szájába tömi kedvesen.

*Utólag már le merem írni.

nőgyagyász

-Vetkőzzön le! -terelt be a fapados sztk kabinba a mogorva asszisztens. Nem gondolni a hpv vírusokra, gombákra, ááááhhh, mantráztam, miközben tettem le a rühös padra a táskámat, kabátomat és engedelmesen zoknira, bugyira vetkőztem, bakancsomba visszabújva. Előtotyogtam így, pulcsimat húzogatva, mire az orvos közölte édesdeden, hogy visszaöltözhetek, nem lesz vizsgálat. -Jajjj dehogyisz rákosz!-mosolyka-Tökéletesz lett a citológiája, de mivel találtak gyulladt szejteket, felírok egy kúpot, jó? -Még egy homi, sebaj, együttérzőbbek gondoltam.- Ész akkor három hónap múlva kontroooll. Az ijedőszebb páciencszek persze már két hónap múlva visszajönnek-cinkoskodott-de bőven elég lessz a három hónap isz!- csííííz. Én is csízeltem, fenéket megyek, évi egy rákszűrés elég. 

Paradoxon, hogy nincs pénz egészségügyi ellátásra, a szakorvosnak mégis beteget kell produkálnia és nem is akármilyen kategóriában. Nyáron említette egy nővér, hogy ebben a régióban (sem) járnak rendesen a nők méhnyak rákszűrésre, tavaly ajándékos akciót kellett szervezni, hogy elmenjenek. Döbbenet, mikor annyian halnak meg efféle nyavalyákban, annyi kampány van, az sztk még ingyenes....

2011. december 11., vasárnap

Ritánál még mindig Mikulás van, tegnap is hozta a csizmáját és közölte, hogy "téjjapó!". Én csak műveltségből nevezem Mikulásnak a Mikulást, nem vallási okokból. Ezen elkezdtem röhögni, miféle műveltség? A keresztény? Én nem vagyok keresztény, nem mindegy, hogy Télapó vagy Mikulás? Sokakat ismerek, akik akkurátusan irtóznak a "Télapótól" mert az orosz, sőt a szovjet rezsim által ránktukmált komenista csinálmány, de ami a legfőbb, hogy idegen, nemzetietlen. Ugyanezek az emberek lelkesen megtartják a Valentin-napot, a Halloween-t, lassan már Szent Patrik-napját is. Össze vannak zavarodva a népek, az egész ország tele van ízléstelen, ablakon bemászó Santa Clausokkal, jóllehet nálunk a Jézuska hozza az ajándékokat. Szeretnék látni ablakon bemászó Jézust! Jó-jó, nem akarom megbántani hívő olvasóimat, az öreg Szent Miklósból bolondot csinálni más, mint a Megváltóból. Azért biztosan van ilyen a piacon, minden van. 

2011. december 9., péntek

az "ijesztő levél" a nőgyógyászatról/ munkát, kenyeret

Méhnyaki rákszűrés után csak akkor küldenek levelet, ha gond van. Még sosem kaptam ilyet ezidáig. Egy percnyi aggodalom sincsen bennem, hogy rákos volnék, nyilván valami apró méhszájseb amit beecsetelnek, kapok kúpokat, legrosszabb esetben ambulánsan kiégetik. Avagy az orvos bosszúja, aki utólag szintén rájött, hogy "cédulás beteg" vagyok? Bahh!

Annyira fáj a világ és annyi gondunk, nyűgünk van benne, hogy n e m  é r d e k e l. Ki kellett lépnem egy biztos állásból, ahol mostanra már lejárt volna a próbaidőm, megkaptam volna a pluszpénzt "hűségemért cserébe", emelték volna a fizetésemet azonnal, járna még idén a caffeteria, amit elvonnak jövőre. Attila is belátta, hogy egyedül nem képes fenntartani a családot, ő volt az, aki elrendelte, hogy három műszakban ne dolgozzam, mert nem terhelhetjük az anyját agyon a gyerekkel, most meg akár oda is visszaküldene. Hason csúszva be is megyek, de nem szeretnék a korábbi részlegre menni, visszatérni ugyanoda sosem szabad. 

Nem haragszom Attilára, én is úgy éreztem akkor, hogy ez elviselhetetlen állapot, hogy ne lássam a gyerekem, össze-vissza éljek. Mindezt meg kellett érni, közben össze kellett vesznem az anyósommal, csak a gyereknek élni, majd kibékülni azzal, ráébredni, hogy Rita önállóan dönt abban, hogy kit szeret kit nem, nyáron már magától mászik majd át. Most is odaát van, már az udvaron üvöltött a "mama" után. Én is imádtam az enyémet, anyámnak is nyelnie kellett, hogy játéktelefonon az ő anyját hívom üvöltve mikor dühös voltam rá, és sokszor voltam az. Anyu volt a sár, a hideg realitás, mami pedig a végtelen tündérmese, naná.

Szóval a munka. A kórházba azonnal felvennének, havi 85 ezer nettóért, ami euróban (amit talán már meg is szüntettek közben, nem olvastam híreket) éppencsak kifejezhető összeg. 06.00-tól 18.00-ig és 18.00-tól 06.00-ig tartó 12 órás műszakokban. Havi egy szabad hétvége, ha minden jól alakul. Kötszer, gyógyszer, ágynemű alig, személyzet idegbeteg a páciensekkel együtt, egy nővérre 40 beteg jut, ha gáz van, akkor 70. Rémálom, ami kényszerből valósággá válhat.

A nyáron otthagyott hely....A HR-es helyében nem venném fel magam. Égre-földre esküdöztem, hogy a kisgyerekem nem zavarja meg a munkámat, majd ugyanennek az ellenkezőjét hangoztatva léptem ki, amit igyekezett megakadályozni. Aztán meg a kérés, hogy ne ebbe az üzembe, hanem egy másikba ha lehetne, ójajj. El van baszva ez az út, de ha a kórházas elevenné válható rémálomra gondolok, akkor hason csúszom, cipőt csókolgatok. Kurvaélet.

én, a cédulás beteg

Legutóbb nőgyógyászhoz mentem éppen azzal a panasszal, hogy nekem bizony a netes tesztek alapján (ki is nyomtattam őket neki, az excelben vezetett ciklusommal együtt) ösztrogén túltengésem van. Mohón kérdezte, hogy hirzutizmust (fokozott szőrnövekedés) tapasztaltam-e? Az orvos nem olvashatta Axel Munthétól A San Michele regényét, én is elfelejtettem már, hogy pontosan úgy viselkedtem, ahogyan Munthe egyik professzora, Charcot nevezte az ilyet: "cédulás beteg", aki orvosi könyvekből gyűjti a szimptómákat, és papírra irkálja fel azokat lelkesen az orvosnak. Így tehát kaptam vérvételre beutalót hormonvizsgálatra, jövőre talán meg is lesz az eredmény. Remélem, hogy helyes volt öndiagnózisom, különben csak szimplán vagyok neurotikus. Fogamzásgátolni azonban kell, a legbiztosabb mégis a hormonális, így azért nem árt a teszt. (Ezzel le is zártam a további szaporodás ügyét, olyan nem lesz.)

hirzutizmus (fokozott szőrnövekedés)

Olyanom szerencsémre nincsen, de mint a legtöbb nő, én is a francba kívánom a szőrtelenítés rítusát. Gyantáztatni egyszer voltam ezer éve, begyulladt a bőröm, a bávatag tekintetű bocika kozmetikus kijelentette, hogy ő ilyet még nem látott, nem javasolja. Ezer éve epilálok tehát, és borotválkozom. A lábamon már régóta nem érzem a gyorsan forgó kis csipeszek gonosz szurkálását, a karjaimon kicsit kellemetlen, a hónaljamnál kibírom, nemiszervemnél csak a széléig, az úgynevezett bikinivonalig haladtam eddig, középtájt haladva még üvöltök és feladom. Azon csak a borotva segít.

Már számtalanszor elhatároztam, hogy megnövesztek magamon minden szőrt, és elmegyek ahhoz a fiatal kozmetikushoz, akivel tanácskoztam ezügyben, mert ezer év alatt rengeteget fejlődött a gyantázás, gyors, ő látja amit én nem, közölte, hogy magában már csak vigyorog mikor a nők közlik, hogy "nekik nem szőrös a fenekük, hogy lenne az?!" betapaszt a segglyukuk mellé is, és kirántja a bozontot. Érdeklődtem nem ciki-e neki a "hállivúdi", azaz a vulva teljes szőrzetének lerántása? Mosolygott, hogy a szégyenlős pácienseken rajta marad a bugyi, és azt hajtogatja félre. Én nem vagyok szégyellős olyan előtt, aki már ezer pináról, faszról, seggről nyúzta le a merőben felesleges bundákat, így nem kell bugyi. Igenám. Csakhogy valahányszor már megnőnének a szőreim, akkor amellett, hogy elokádom magam, és dugdosom A. elől, éppen szoknyát, rövidujjút vennék. Ma hajnalban epiláltam. Mindig szerettem volna madárcsontú, kicsi, déli típus lenni, de a jelenlegi állapotban is van jó, efféle alkatú barátnőim röhögnek, hogyha maguknak szőrtelenítenének, leégne az epilátoruk. Ráadásul bajszuk is van, nekem csak alig látható szőke pihéim.

* Amennyiben lenne pénzem lézeres, végleges szőreltávolításra, úgy azt a jelenlegi technika esetén nem tudnák rajtam alkalmazni, mert túl kevés szőrszálaimban a pigment. Ennek tudományos magyarázatához most lusta vagyok.

közjáték a téhómmal

Történt pedig az Úr 2011. évében december havának hetedikéjén, hogy szolgáltatónk, a téhóm, kikapcsolta netünket. Felkészültem a többnapos-hetes netnélküliségre, sóhajtva, hogy nem is baj, nem is baj....és összeszedtem régen olvasott könyveket. Este rendesen lefeküdtem 22.00 órakor, minek eredménye gyerekkorom óta kísérő ideges hajnali felébredés volt, mit csak olvasás orvosol. Ez kitérő. 

Tehát ellenőriztük a számláinkat, hogy mi basztuk-e el, vagy a téhóm, és arra jutottunk, hogy ők. Telefonálni kezdtünk az ügyfélszolgálatos mancikáknak, hol negédesen, hol kiabálva, hol komolyan, kompromisszumokat keresve. Az egyik mancika bírósággal fenyegette A.-t, hogy ők márpedig küldtek postán felszólító levelet, biztos letagadjuk, továbbá beígért 4000 Ft visszakapcsolási díjat. A probléma az volt, hogy szkenneljük be a bizonylatokat és küldjük el. De min, ha nincs net?! Akkor faxoljunk. Nincs fax. Akkor menjünk be a legközelebbi ügyfélszolgálatra. Az 20 km-re van, anyátok. Akkor várjunk a következő számláig. Oké, posta, 844 Ft/oldal, faxoltatás. Mancikák hívása, ígéret, hogy mihelyst beérkeznek a faxok, akkor a kollégák ellenőrzik és "majd" visszakapcsolják. A. itt már megelégelte, átolvasta a teljes üzletszabályzatot, sikerült elkapnia egy férfimanci kollégát, és a változatosság kedvéért, a saját jogszabályaikra hivatkozva leordította a fejét, hogy ő perli be őket, azonnal klikkeljen rá a bekapcsoló gombra. Természetesen, hogyne, sőt a visszakapcsolási díjat is elengedi, hogyne. S pár percen belűl lőn netünk ismét. Jó az agilis férfi a háznál.

2011. december 6., kedd

Azt végül nem tudtuk meg, hogy Rita is azok csoportjában volt-e a bölcsiben, akik félelmükben üvöltve sírtak a furcsa bácsitól, aki a Mikulást hivatott játszani. Mindenesetre az ajándékainak nagyon örült, de akármennyire is vigyáztunk, zugig ette magát édességekkel. Egyébként ebben az a fura, hogy nem édesszájú, az egyik nagy kedvence a nyers paprika. Bizonyára a tömeghipnózis.

2011. december 5., hétfő

Mikulás

Megpróbáltam elmagyarázni Vadsünnek, hogy ma éjjel hoz neki ajándékot a Mikulás bácsi. Képeket is mutogattam róla, rekedt hangon énekeltem neki a bölcsi által bennem újra felelevenített "hull a pelyhes fehér hót", de szerintem nem fogja elhinni. Én sem hittem soha sem a Mikulásban, sem a Jézuskában. Azért boldog voltam, játék volt, szertartás körítette, Rita is élvezni fogja.

2011. november 30., szerda

öszezavarodva

17.35' Már nem törlöm ki a baromságot kedves magányomról, össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, hogy hiányoznak-e az emberek vagy sem. Baromi fáradt vagyok. Időpontkérés után, már jó korán elmentem a pszichiáteremhez, de annyi igazi, mindenféle organikus és/vagy pszichés idegbetegségben szenvedő, nyálát folyató, lebénult, rángatózó tolószékes beteg várt rá, hogy meggondoltam magam. Az orvos nem tud felírni nekem jól fizető munkahelyet, nyugodt politikai helyzetet, beszélgetni pedig nincs ideje. A magánrendelésén igen, de arra meg most nekem nincs pénzem, különben az sem segítene. 

21.00' Berúgtam koffeintől. Hogy el tudjam látni HTB feladataimat, megittam fél doboz Hellt. Tulivirágos jókedvem lett, szívem szerint csakis szexről idétlenkednék bárkivel. Nemcsak rám van ilyen hatása, nyáron, mikor rövid ideig autóipari vendégmunkás voltam,   a fiatal fiúk éjszakai műszakban direkt doppingolták magukat ezekkel, és nem bírtak a vérükkel. Őket kedveltem, a munkájukat mindig percízen elvégezték, de a kanos idétlenkedéseikkel feldobtak, és sosem léptek át egy bizonyos határt. Személyiségem gyenge pontja, hogy még ennyi idősen is átadnám magam efféle ösztöneimnek, melyeket gondosan ketrecben tartok. Attól félek, hogyha kiszabadulnak, akkor csömörig nem lesz megállásom, de nem éri meg, pont.
                                                                                                                                                                                                             

2011. november 29., kedd

nyanyásat játszva

Háziorvosunk rendelőjében megértem végre az érzést, mely az öregasszonyokat odavonzza,  ha kell, ha nem. Ritka madárba botlottam, egy idősebb amerikai nőbe, akivel eltársalogtam,  közben tolmácsoltam a többiek és közte, hogy a férje idevalósi, persze már régen nem itt élnek, melyik az ő vállalkozásuk itt etc. Nyájas klubhangulat alakult ki. Az amerikai nő amerikai angolul, de nagyon szépen, tisztán beszélt. Megállapította, hogy én is, majd kérdezte, hogy tanár vagyok-e? Ezen jót nevettem, mondtam, hogy oh, I'm not, de magamban kissé keserűen, hogy igazából csak úgy csinálok mint aki tud, de komolyabb eszmecserébe bonyolódva lebuknék, végül pedig jelenleg sokra megyek én itt ezzel, mert úgy két éve kellene ilyen szinten tudnom németül is ugye. Ennyi dohogás kell, közben befutott Alek is valami pszichoszomatikus vizsgadrukkos nyavalyával, ő is csodálattal hallgatott, hogy milyen jó nekem! Ráhagytam. Majd a patikában két lánnyal kezdtem beszélgetni, hívtak zumbázni, pilateszezni, egyebezni, 30 évesek, magukkorúnak néztek, jófejnek tűnnek, elképedtek, hogy engem még soha nem láttak. 

A véletlenek halmozódása során rövid időn belül csupa szimpatikus emberbe botlottam, akikkel lehet barátkozni is akár. Rajtam áll részben, mert alapvetően hamar lelkesedem, de aztán hamar meg is unom ezeket a felszínes időtöltéseket, és visszavonulok kedves magányomba, a másik magányos mellé.

2011. november 27., vasárnap

sweet

Most cseteltem a (bajbíís divattervezős játékon) egy hawaii-i lánnyal, ahol jelenleg hajnali 3 van. Panaszkodott, hogy fázik, mert csak 80F van. Megnéztem az mennyi: 27 C. Megírtam neki, hogy nálunk mennyi van, nagyon meglepődött. Azt szerintem nem tudja hol van "Hungary", de nem zavart, hogy nem érdekli. Inkább ne érdekelje, rengeteg soviniszta barom van mindenhol.

2011. november 26., szombat

Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ


LSD, Uzi, anarchia, kézigránát, amphetamin, nitroglicerin, AK-47-es, háború. 

Tisztelt Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ!

Most, hogy beírtam pár olyan keresőszót, melyek alapján szoftverük ismét megtalálja blogomat, reményeim szerint élő személy is elolvassa Önökhöz itt írt levelemet! Megértem, hogy az Önök feladata a haza védelme, a gyanús elemek kiszűrése, az sem zavar, hogy engem is figyelnek, olvasgassanak nyugodtan, ez egy nyílt blog. Kérem, ebből következik az is, hogy a blog egy szabad műfaj, tehát ha én kitalálok egy krimit, melyben mindezen felsorolt szavak szerepelnek, netán egyes szám első személyben írom meg mesémet, az bűn? Korántsem. -Hogyne!- kiáltanak fel- Azt könnyű mondani, hogy ez csak fikció, azt majd mi eldöntjük, hogy ki és mi veszélyes!  Ahogy parancsolják, utánam aztán nyugodtan nyomozhatnak a tisztelt urak és hölgyek, ha már erre van pénze éppen minap bóvlivá minősített államunknak. Magam jellegtelen tucatember vagyok, ellenben kedves, mert segítek információközléssel: még alkoholt sem iszom, pártnak, szektának, kluboknak tagja nem vagyok, hiába alkotmányos jogom mindezekkel élni. Örülök annak, kénytelenül ezzel a parlagi, ám találó szófordulattal aláfestve mondandóm összegzését, hogy még van lyuk a seggemen.

Üdvözlettel,

Eliza (Bár talán már az igazi nevemet is tudják, spanolhatunk FB-n is.)

reménybeli bébiszitterünk zártosztályon

A helyi fabula szerint zaklatottan átment a szomszédjához, hagy telefonálhasson, mert rosszul van és nincs pénze a mobilján. Felhívta a mentőket, majd ordibálni kezdett, hogy jöjjenek azonnal, mert ölik egymást kint az emberek, patakokban folyik a vér. Szomszéd gyorsan visszahívta a mentőket megnyugtatva őket, hogy semmi efféle nem történik, majd tárcsázta az orvost. reménybeli bébiszitterünket meg azonmód vitték is Győrbe egy zártosztályra. 

Jó emberismerőnek tartom magam, és eltöprengtem, hogy valóban őrült-e? Lehet, hogy csak kétségbeesett. 50 felé jár, az embereknek már nincs pénzük felfogadni, bejelentett munkahelyet sem talál, valószínűleg hónapok óta éhezik, fázik folyamatosan, és ennél még a fűtött diliház, a napi meleg moslékával is jobb...
Persze a bogarat már beültették a fejembe, esetlegesen őrült nénikre nem bízom Sünüst. (Már akkor ha lesz jól fizetett munkám és szükségem lesz segítségre, egyelőre jó ha mi létezni tudunk az egyre vacakabb, semmitérő pénzünkből.)

2011. november 21., hétfő

jueszéj?

Hm, hm. Megértem Attilát, sokkal korábban, mikor nem volt családom, ám volt remek állásom, lakásom Budapesten, mindig visszaléptem attól, hogy külföldre, pláne az USA-ba menjek. Azóta elhagytam a világomat, nincs semmi jelentősebb földi javam, és lassan, de túléltem. Ő még életében nem élt máshol, csak itt. Van biztos munkahelye, vállalkozása, lakása, nyelveket nem tud. Veszítenivalója van. Aztán meg hogyan működne a kapcsolatunk, ha szerepet cserélnénk, én lennék a kereső, ő meg az otthonülő, nyelvet nem értő bébiszitter...? Rettenetesen frusztrálná, ezt én jobban tudom, mint ő. 

Abban igazat adok neki, hogy csupasz seggel nem lehet elindulni, legalább nekem legyen ott egy már fix állásom, ahova rögtön mehetek. Node a repülőjegy nem olcsó, az átmeneti motel sem, és igen, pár bőrönddel mennénk, mi mással? Ezen nevettem, az ember új életet bőrönddel kezd, megpróbálhatja mindenestül, de úgysem megy. Az örök kedvenc szekrényről kiderül, hogy nem bírja a szállítást, szétesik, a háztartási gépek sorra elavulnak, elromlanak, a ruhák pedig, nahát aztán azok a legutolsók, legkönnyebben pótolhatók. Barátok, rokonok, életterek pótolhatatlanok, ezzel szembe kell nézni.

Ez hümmögős poszt volt, valójában magam is biztosabbnak érzem, ha először a tervezett osztrák, majd esetleg német településeket célozzuk meg.

2011. november 20., vasárnap

vasárnapi családozás

Nyűgösen ébredtünk, legszívesebben visszavágódtunk volna, Attila aztán rámmordult, hogy cihelődjek, mert mindjárt itt lesz Manson. Elkezdtük idézgetni legpikírtebb közhelyeit, röhögtünk, a humor mindig segít. Aztán megérkeztek. Az új autó nagyon szuper, vezettem. Tudni kell, hogy apám soha, de soha nem adta oda egyetlen kocsiját sem nekem, még egy körre sem, nemhogy egy vadonatújat. De úgy látszik volt egy kis bűntudta, ahogy bennem bosszúság, harag. Mindez persze másodpercek alatt zajlott, kívülállók nem is érzékelhették, én rögtön érkezésükkor kint az utcán megkérdeztem, hogy kipróbálhatom-e, ő rávágta, hogy igen, egy tizedmásodperc alatt eloszlattam magamban a bosszúságot, csak némi elégtételt hagytam. 

Tudatosan sokat mosolyogtam, mert ismerem őket, még napokig idézgetik, hogy "Papa milyen vidám volt ma!" és elégedetten bólogatnak. Most nyilván minket idézgetnek. Kérték Ritát, mondtuk, hogy most tényleg nem bírná nélkülünk, bőgne ami senkinek sem jó, de....Attila is megenyhült, bár én tudom, hogy addigra, mire megbeszéltük, hogy elutazunk hozzájuk mindez elmúlik majd, jönnek a kifogások, és maradunk.

Unokával nagyon elégedettek voltak, kötelező tortás kép a rokonoknak elkészült, engem szokás szerint nem dicsértek meg, hogy szép vagyok, jó az új hajam, mennyit fogytam ismét, csak azt kérdezték, hogy van-e már munkahelyem. Ezt persze tudtam előre, de csízeltem tovább, mimóza öcsémnek hízelegtem, ő könyveket kért. Sokszor próbál olvasni szegény, mert valamit érez, hogy nekem az irodalom mennyit adott, de jó ha egy könnyedebb ponyvával boldogul. Különbenis, már nem osztom úgy a nekem kedves könyveket, ahogy annak idején fűnek-fának, mint egy hittérítő, mert önmagában az irodalom a botfülűeket, türelmetleneket nem okítja. Tétovázva válogattam, mert ha benső igény van rá, akkor még felelősséget érzek abban, hogy kinek mit adjak a kezébe, ám végül ő választott, ez így a legjobb. Kis idő múlva engedett a fagy, ismét filmekről, színészekről, angol dialektusokról (megtudtam, hogy a newcastle-i emberek köznyelvi és gúnyneve a geordie, néztünk ilyen vicces geordie-kat youtube-on) zenéket, filmeket, minket érdeklő nagyvilági híreket cseréltünk.

Anyám minden mesterkedés nélkül kedves volt, nagyszívű, boldog és mindezekért csodálatos, mint mindig. Maradhattak volna még, most igazi család voltunk.

2011. november 19., szombat

testvérke, testvérke

Racionálisan tekintve most kellene összeprütykölni kistesót/kistesókat. Rita most még elfogadná, nem lenne nagy korkülönbség. Mire megszülnék még csak 37 lennék, ami nem olyan vészes. Mire az újabb baba/babák két évesek lennének, 39 évesen még kapnék munkát. Úgyis benne vagyok nyakig a gyerekezésben. Persze én kétpetéjű ikerfiúkat szeretnék, de jók a kétpetéjű, különneműek is. Csak lányok ne legyenek, három kiscsajjal megbolondulnék. Olykor elborzasztanak Molly beszámolói, olykor nem, mert túlélhető. (Ikres Réka barátnőm nem ír bejegyzéseket, sem leveleket erről, de ő kiborg, vasakarattal fegyelmezi magát, a babákat, férjét, életét, ergo nem releváns.) Nem az adókedvezmény miatt szülnék ikreket, ovi elmegy lassan a búsba, új törvények jönnek majd. Egyszerűen csak egy nagy, utolsó terhességből szeretnék még két lurkót. Már van tapasztalatom, átestem a tűzkeresztségen, már tudom mit csinálnék másképpen terhesség alatt, és a kórházban. Biológiai órám ketyeg, nehéz döntés, egész életre megbánható, ha elvetem... 

Ellenérvek. Semmi sem garantálja, hogy fiú legyen, pláne kétpetéjű ikrek. Éppen most jutottam egy kis laufhoz, nagyjából már emberi formám is van, már látom magunkat, hogy lassan utazhatunk, járhatunk társaságba, erre szívatnám magamat, ráadásul dupla babákkal, melléjük Ritával? Óriási szükség lenne az én keresetemre is, úgy hónapok óta. A lakásban éppencsak elférünk. Nem vagyok ősanya típus, nem varrok kisruhákat, játékokat, nem tütymörgök. Nem tudom átverni magam azzal, mikor a gyerek ordít/beteg, rosszalkodik, hogy jajjistenem édeskicsidrágáim, ez ilyen korszak, majd kinövitek édes egyetleneim, és közben mosolyogva pakolnék, főznék, mosnék, takarítanék, játszanék, okítanék. Sokkal rosszabbul állunk anyagilag, mint Rita születése előtt, ikres kocsira, ruhákra, tápszerekre, pelenkára nem futná. Bár megoldható ez is, a fiúbabát szült barátnőket kérném, hogy bármilyen állapotban is vannak a ruhák, amiket küldtem, a feleslegeseket küldjék vissza, sőt minden feleslegest küldjenek. Babakocsit is szereznénk. Leszarom a benőkéket/mucuskákat, akiket hodálynyi, luxus módon berendezett csodaszobákba parkoltatnak be. Ha hülyék, később úgysem tudnak tanulni, boldogulni.

Attila azt mondta, hogy efféle helyzet esetén kiköltözik a műhelyébe főleg, hogy már normális fűtése is van ott. Anyja meg azt, hogy átköltözteti magához Ritát, én meg csak fiúbabázzak itt. Nahát itt senki nem egészen normális, kezdve velem, de éppen azért illeszkedem ide bizonyos pontokon, kihez többön, kihez kevesebben.

2011. november 18., péntek

2011. november 16., szerda

mindenki gyógyulóban

Neocitran dr. megint el akart zavarni annyival, hogy Ahnyukha tengeri sós sprével...és calcium mehhet, de én addig érveltem és nem mentem ki, még fel nem írt rendes gyógyszert. Erősítésnek segítségül hívtam és magammal vittem anyósomat is,-ebből régi olvasóim érezhetik, hogy komolyan aggódtam Rita épségéért- mert minden fegyvert be kellett vetnem, odafelé megbeszéltem vele, hogyha én elbukom, akkor exotherm reakcióként hevüljön és törjön elő belőle a nagyanyai oroszlán, már félgázon is elég lesz.

Most már úgy tűnik, hogy hatottak a panáceák, addig nagyon ijesztő volt, hogy mivel mindent kihány, hamarosan olyan sok folyadékot veszít majd, ami beindítja a lázat is, ami újabb folyadékveszteséghez vezet, aztán egyszercsak vihetjük a félholt Sünit a kórházba! 

Attilának meg nyáktömlő és izomgyulladása van a vállában, az rtg sem rákot, sem mészlerakódást nem mutatott ki, pedig már úgy beleélte magát, remélem, hogy nem csalódott. Most éppen azon vitatkozunk, hogy a kapott injekciót majd hétvégén szívesen beadnám neki én, hogy ne essen ki az a két nap, de nem engedi és azt képzeli, hogy holnap az orvosunk, nem pedig az asszisztense fogja farpinán döfni.

reggeli szössz

Én- Az lesz a ledurvább, ha Rita közli erre a rajzra, hogy "anya"!
A.- (röhögve) Na, az szép lenne!
Én- Rita, ez kicsoda? - mutatom neki a firkálmányt.
Rita- (Habozás nélkül) Bácsi.
Attila- Na tessék!- Ki is tette a hűtőre, még mindig vihogva.

Mára lerozzant a családom, Attilának valami fura történik a vállával, mintha mutánssá alakulna, kapott végre rtg-re beutalót, nemsokára indul. Rita meg úgy köhög, hogy mindent kihány. Tegnap Neocitran és csapata kuruzslós marhaságokat ajánlottak, lándzsás útifű, méz, borostyánszirup, apjafasza. Sokat aludtunk éjjel ismét. Jajjj, a beteg gyerekek a legesendőbbek!

2011. november 15., kedd

jelenlegi állapot

http://dimenzik.blogspot.com/2010/10/ruhamanias-boldogsaga.html, körülbelül egy évvel ezelőtt. Éppen ma fogdostam ezt a már nem feszülős, hanem lecsúszós, amúgy még mindig kedvenc darabot. Megkértem A.-t, hogy örökítsen meg benne. Teljesen antitalentum a fotografáláshoz, de mindenki hozott anyagból dolgozik, szép nőre béna is mindegy hogyan kattintgat. Ezeken a képeken egy teljesen torz lény jelent meg. Belem még van, és nagy szalonnák lógnak a hátamon, nyakamon, fejemen. Igazi nő, satnyuló combokkal, csípővel, laposodó seggel, puhos törzzsel, ellenben felül olyan mint egy néhai NDK-s tesztoszteronnal kezelt szörnyeteg. Fújj, fújjj. 

Attila azt kérte, hogy ne röhögtessem, mert nagyon fáj a válla. Megszokta az önértékelési zavaraimat, legtöbbször szórakoztatják.

2011. november 14., hétfő

lóboxos csömör

Visszatértem egy kis időre, megtaláltak eszement nők. Írtam nekik egy összefoglalót, de az egyik magára ismert benne (fogalmam sincs, hogy ki az, de tény, hogy az effélékhez szólottam) és ismét támadott.
*
Kissé elfáradtam a sok butaságba, de úgy kell nekem, minek folyok bele? Kevesen, akik alázatosabban és több tapasztalattal állnak az élethez, értik mit akarok mondani. A többiek? Nem. Van-e remény felnyitni szemüket, hogy jó irányba változzanak? Aligha.

Mindenkit folyamatosan ér csalódás, nőt, férfit egyaránt. Az okosabbja feldolgozza ezeket és nem kezd fröcsögni. Nem mond olyanokat egy 35+ nőnek, hogy "mit tudhatsz te a gyereknevelésről, mikor arra se lehettél jó senkinek, hogy teherbe izéljen!". Ezzel többször találkoztam, nincs hozzáfűznivalóm. Pontosabban egész kisregényt írhatnék erről, de a fentiekre visszautalva, értelmetlen lenne kérem. Azt sem mondhatom, hogy szeressék egymást. Olykor túlságosan is szeretik virtuális partnereiket, de önzőn, mohón. Szeressék hát egymást kevésbé, tartózkodóan, ne ilyen életre-halálra. 
*
Átlagpicsa kommentjei:

"-Totális szemellenzős gondolkodásmód.... Te milyen alapon és megfontolásból adsz kéretlenül tanácsokat elvált Nőknek? Adott neked bárki tanácsot, hogyan állj a házasságodhoz?
- Vagy éppen csak pusztán abban, hogy hogyan és miként viselkedj, gondolkodj mint Nő? Nah szerintem inkább ezeken rágódj el picit." 

Szívesen írnék erre hosszan neki, de semmi köze hozzá, meg úgysem hinné el.

2011. november 13., vasárnap

legenda oszlatás

Lehet saját hajat is vágni anélkül, hogy utána sapkában kelljen közlekedni. Tegnap őrült perceimben, mint egy thrillerben üldözött hősnő, gumival összefogtam az agyonfestett és szakadozott, kihullott, 10 szál hajamat, és csett, egy ollóval levágtam. A hátul maradt maradék egyenetlenségeket Attila hajnyírójával, és két tükör segítségével igazítottam ki. Hátulról vagy jó 14 cm hullott le, de csak azért nem ajánlottam fel rákos gyerekeknek, mert mint említettem kevés és rossz minőségű volt. Attila hosszúhaj mániás, így morgott egy keveset, tehát most növesztem ismét, bár mindig szerettem a kleopátra-szerű fazont. Fényképen nem látványos a változás, élőben inkább, mert eltűnt a lépcsőzetesen növesztett, mindig hátravetődő loboncka.

(Gagyi webcamos, mert Rita többször megkaparintotta és elejtette a gépemet, azóta torzít, kiírta, hogy objektív hiba. Gyerekek mindent tönkretesznek, szelaví, ennél nagyobb bajom ne legyen. Komplett, tervezett elavulásra szánt kisgép volt, nem csilliárdos csodamasina.)

2011. november 10., csütörtök

Ingleichen és a szobatisztaság ismét

Minap felhúzta Attila pólóját, megmarkolta a fenekét és kérdezte: -kaki? Röhögtünk, A. biztosította Sünt, hogy nincs kakija a nadrágjában, nekem külön, hogy Sün ne zavarodjon össze, hogy még nincs! Tegnap hátonfekve néztem a híradónak nevezett bulváregyveleget, lehúzta szépen a nadrágom sliccét, és belenézett az enyémbe is komoly képpel: -kaka? Megint szakadtunk a nevetéstől, de megmutattam neki ismét, hogy a felnőtt nénik is hordanak bugyit. -Budgyii, budgyii!-ismételgette elgondolkodva. Amúgy fürdünk rendszeresen, a ruháinkat is mosom, inkontinensek sem vagyunk még, nem érzem, hogy büdösek lennénk, tehát remélhetőleg a gyerek legalább nem szag alapján ment.

2011. november 7., hétfő

„minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon”

Sün mellett nem lehet összeomlani, folyamatosan foglalkozni kell vele.  Továbbá ínség van, itt van a kalóriaégető vékony uram, meg gyerekem. Ügyeskedni kell hóvégén, főzni a semmiből. Sünnél még csak-csak elmegy, de Attila húst szeretne, na éppen az az, ami viszont drága és az isteni mediterrán sült sütőtökpépes zöldséges rizsem neki ehetetlen krisnás förtelem. Éhezni én is éhezem, de ez önként is vállalt. Tulajdonképpen ha nem lenne gyerekem, és úgy ülnék itthon ínségben munkanélküli feleségként, akkor már tényleg bediliztem volna. Tehát mindez jó, mert nem omlok magamba teljesen. Jó-jó azért azt is el tudnám képzelni, hogy középosztálybeli nyugat-európai szinten éljünk, attól még lehetne munkaterápiázni (is). Leibniz-i optimizmus, hahh! Volatire már 1759-ben kinyírta ezt a szemléletet, nagyon helyesen. Ám a végszó a Candide-ban is a munka!

2011. november 3., csütörtök

kicsit ijedt

Úristen remélem, hogy nem vagyok terhes, én nem szoktam bőgni, pláne ennyit! Olvastam egy újfajta, progeszteron túlsúlyú (az, az kell nekem!) bőr alá ültethető fogamzásgátlóról, amit olyan öregeknek és ösztrogén domináns típusúaknak fejlesztettek ki, amilyen én is vagyok. Biztosan egy vagyon, de kipróbálnám.

mea culpa

Máig azt hittem, hogy gyenge vagyok ha felhívok valakit és bocsánatot kérek tőle, de az elmúlt napokban átértékelődött bennem minden. Nem tudhatjuk mennyi időnk van itt és én nem akarok jó emberekkel haragban lenni. Ahhoz kellett igazán erő, hogy ezt megtegyem. Reggel elvittem Ritát a bölcsibe, aztán hazajöttem és újabb bőgéshullám tört rám. Felhívtam apámat zokogva, aki ugyan pszicho, de ő az első akitől bocsánatot kellett kérnem. Megijedt, azt hitte beteg vagyok. Nem tudok róla, csak annyit mondtam fuldokolva, hogy bármit is tettem és mondtam neki, bocsássa meg nekem. Azt mondta csodálkozva, hogy ő soha nem haragudott rám. 

Aztán felhívtam A. fiatalabb nővérét ugyanezzel, aki azt mondta, hogy nem, nem vagyok jól, most el tud szabadulni és jön. És eljött Győrből, és őszintén elbeszélgettünk. Nem volt nyálas egymás nyakába borulás, és talán még hosszú évek kellenek ahhoz, hogy igazán megismerjük és megszeressük egymást, de nagyon hálás vagyok, amiért itt volt. Attilának mindezeket csak utólag említettem telefonon, mert ezek az én bűneim, és csakis én változtathatok rajtuk. Még sokakkal kell találkoznom, vagy legalább telefonon beszélnem.

2011. november 2., szerda

Ingleichen- nem vittük el agyturkászhoz

Túl korai lenne és azt hiszem felesleges is, a pszichológia csak félig tudomány, hitem megingott az úgynevezett "szakemberekben". Rita kezdettől fogva egy nagyon akaratos, türelmetlen, önállóságra törekvő, de jószívű, kedves kislány. Igaz most 18-án lesz 2 éves és még nem beszél, de csak azért nem, mert nem akar. Bár lassan törik az ellenállása, mert kezdi belátni, hogyha mi jobban megértjük őt, akkor ő is hamarabb megkapja azt, amit akar. Amúgy mindent megért, kivéve a jövőidőt. Azt hiszem tudatában a jövő fogalma, ahogy a fejlettebb állatoknál is, (még) nem létezik, csak a jelen és a múlt tapasztalatai. 

A mai ötletem, hogy bölcsi után sétálni vigyem, hisztériába fulladt. A gyereknek ez "hétfői munkanap volt" ki volt merülve, már az ajtóban hátravetette magát az avarba, és torkaszakadtából üvöltve bőgött, "apaaaaaaaaa!" egészen a közeli játszótérig, közben csak nyolcszor játszotta el, hogy az erőtlenségtől összecsuklanak a lábai, és ült le, majd feküdt háttal a földre. "Rita ne égess!" -szóltam néha rá halkan, mert a vénasszonyok nagyon néztek ám, biztosan egész kis Romana füzetnyi fantáziálással telt meg apró agyacskájuk a szegény kislányról és gonosz anyjáról. A játszótéren tovább őrjöngött, az volt a szerencsém, hogy A. már otthon volt, és megkérhettem, hogy jöjjön értünk kocsival. Persze mire odaért, Rita vigyorogva hintázott, klasszikus! 

Egyszerűen túlságosan kifáradt, de legalább ma is jókislány volt, nem tépte le a pelenkát, szépen szólt. Végig a hosszú hétvége alatt is, mert teljesen megnyugodott attól, hogy apaaaa meg anyyyaaa mindketten vele vannak. Ez az erős kettős kötődés problémás lesz, de majd kinövi, sőt majd jön az eltaszítós korszak, akkor meg hiányozni fog ez a mostani. Lehet, hogy kissé különc, elvégre a mi gyerekünk és kétoldalról, ki tudja milyen ősi felmenőkig visszanézve örökölhette fentebb felsorolt tulajdonságait, továbbá egyke, de mindezek ellenére sem látok semmi abnormálisat viselkedésében.

katyvasz

Ugyan Nyúl azt kérte, hogy senki ne sírjon ha meghal, de ma is egész nap a viccei jutottak eszembe, röhögtem, aztán hazajöttem és bőgtem. Mivel tudta, hogy ez nekem nehezen megy, szerintem azt is tudná, hogy ez most így nekem jó. Gondolatban ott ülök vele a Margitszigeten egy padon, és most kacagunk ezen.

Aztán felhívtam Pé-t, aki büszkén mesélte, hogy egy hónapja lejött a Xanaxról, én meg rothadt önző vagyok, mert képtelen voltam magamban tartani a nyavalygásaimat, és a végén már dühösen kérte, hogy meséljek valami vicceset is, de nem tudtam. Bocs Pé, remélem, hogy nem szoksz vissza! Említettem neki, hogy most K. is anyuka rabságban van, ami kapóra jött neki, mondta felhívja hátha sétáltatja a gyereket és akkor összefut vele. A közelben dolgozik és lakik. A sors iróniája, hogy Nyúl is ott lakott, pár utcányira. Meg BG, ameddig még élt a nagyija és BG éppen Bp.-n volt. Pedig Bp. nagy. Na, akkor én meg megyek Sünért a bölcsibe.

2011. november 1., kedd

kicsit nyálas,

de FB-n felvettem barátnak a volt lakótársnőmet, akivel soha nem akartam összeveszni, csak úgy alakult. Röviden leírtam neki az előbbit, már ő sem haragszik rám. Utálok haragot tartani. Vagy kiirtok az életemből alapos indokkal embereket, de felszínes marhaságok miatt durcáskodni évekig: idiótaság. Nem hiszem, hogy már olyan lesz a kapcsolatunk mint régen, mert senkivel nem olyan amióta kurvamesszire lakom Budapesttől és családom van, de örülök, hogy ezt tisztáztam vele.

elkéstem

Majdnem pont egy éve vesztem össze vele, mert nem akartam asszisztálni ahhoz jópofát vágva, hogy a halálba igya magát. Erőszakosan próbáltam segíteni, amihez nem volt jogom, ezt utólag régen beismertem már. Addigra már késő volt, lobbanékonyak lévén mindketten kölcsönösen elküldtük egymást a francba egy életre. Mostanában sokat gondoltam rá, fel akartam hívni, hogy béküljünk ki, mert éreztem, hogy szíve mélyén ő sem gondolta komolyan és azt meg tudom, hogy nagyon szeretetreméltó és jópofa. Most tudtam meg, hogy hosszas szenvedés után meghalt október 28-án, pénteken, 40 évesen. Elkéstem, azt hittem, hogy még sokkal több ideje van itt. Nyugodj békében, Nyúl. 

A blogját közeli barátai nyitva tartják. 

2011. október 27., csütörtök

foghúzás

Akartam figyelmeztetni ezt a fogorvost is, hogy feküdjön neki rendesen annak a fognak, mert nagyon erősek a csontjaim. Aztán eszembe jutott, hogy tavasszal már 37 leszek, és honnan tudhatom, hogy nincs-e már csontritkulásom? Viszont amikor éreztem, hogy csak átlagos emberre tervezett erőkifejtéssel dől bele a rotáló mozdulatokba, és nem recsegnek eléggé a gyökerek a csontban, akkor már tudtam, hogy nincs még csontritkulásom, és a fogorvos elbaszta. Szétroppant a fog. Sokáig kellett vésegetnie, feszegetnie, hogy kipiszkálja a benntmaradt gyökereket. Miért nem hitte el? Ma biztosan izomláza lesz.

2011. október 21., péntek

a szépségért meg kell szenvedni

Ma 12 percet töltöttem az UV-kemencében, láthatóan kezd pigmentálódni a bőröm. (A fotósoppos előrebarnított szar képet töröltem.) A hajam szőkül. Még pár hét, és egészen olyan átlagos, kelet-európai magyar maca leszek, amilyenekkel tele van a box. Tegnap ellenőriztem a húspiacot, rémes. Minek pucsítanak a csajok, akik tartós kapcsolatot keresnek? Meg a vénkurvák mér' írják ki, hogy 33 évesek? Ironizáltam, én sosem leszek sem díva, sem plázacica (ebből a korból már ki is nőttem), sem ordítóan műnő. Abból nem nőttem ki, hogy ne hordjak bakancsot, meg vicces sálakat és ne járjak hátizsákkal. Pár napja próbáltam gyöngyöt is fűzni, hogy majd ééén csinálok magamnak nyakláncot, de valami kibaszott keservesen ment, a kis üvegbogyók szétgurultak, megvakultam, mire 15 darabbal beletaláltam a damilszálba. Rá kell jönnöm a trükkjére, vagy faszba a damillal, fogok tűt, vastag cérnát és a kis szemetek nem ugrándoznak szerteszét.
 
Éhes vagyok, de a felüléseknek és kalóriamegvonásnak köszönhetően jelentősen apadt a hájam. Ilyen egyszerű fogyni, jé? A kalóriamegvonás miatt zizgősebb vagyok, alvásproblémáim vannak, remélem, hogy ez átmeneti. Új nadrágok, felsők kellenének, kisebbek. Munkát kellene találnom, hogy legyen pénzem ezekre is.

2011. október 20., csütörtök

Ingleichen és a szobatisztaság

Megrekedtünk ott, hogy szól amint kaka van, de nem várja meg, hogy kicseréljük a pelenkáját, hanem lecibálja magáról. Mindegyik fajtát. Minden nap a szarát takarítom, ma szerencsém volt, mert ugyan Attila pizsamájára borította, de tömör állagút produkált. A pizsama fertőtlenítőben ázik. (Igen, a férjem pizsamát hord és én vettem neki, mert ez az istenverte ház hajnalra úgy kihűl, hogy majd megfagy az ember benne.) Szóval mikor nincs szerencsém, akkor Rita 350 km/h-es sebességgel mindent amihez csak hozzáér összeken fekáliával, olykor még a haját is. A szőnyeg a legrosszabb, mert túl nagy. Azonnal öntöm le Oxival (tömény hidrogén-peroxid oldat vagy por, kakalakó anaerob bacik ellen kiváló), amit meg nem foltoz a hypo azt azzal, vakarok, súrolok, gyereket fürdetek, ipari mennyiségben mosok, szellőztetek. Azistennek nem tudjuk rávenni, hogy előtte szóljon. Ötlet, tanács? 

(Amúgy a régi miliőmbe való visszavágyódás nem emiatt van, ott is vakarhatnék, súrolhatnék, sőt még a két macska is szőrözne. Na az ő szaróládájukat biztosan az erkélyre tenném, vágatnék macskaajtót, korábban is akartam, csak mindig sajnáltam őket, hogy fázik szegények segge. Mostanra jól megedződtek, ez persze mellékes.)

semmiségek

Cigit kevesebbet szívok, de ebben az itthonülős, depis, félőrült állapotban nem tudom teljesen lerakni. 
*
Felüléseket csinálgatok, kínlódnak, vergődnek a maradék izomcafrangjaim, csoda, hogy eddig nem estek még ki a beleim,  biztosan a zsír tartotta meg őket.
*
Rengeteg tőzegáfonyás/echinaceás teát ittam (Naturland), és pirosat pisiltem tőlük. Csak Ice céklája miatt jutott eszembe.

napi hörrr

Utálom ezt a mocsárvári, szellemi posványban tengődő, rejtőzködő emberekkel teli, egyébként kihalt falut, és a bezártságot ebbe a szar házba. Ázik a gané fürdőszoba, nekem meg eszembe jut a csontra felújított, amit otthagytam. Meg az egész odú rettenetesen szűk, ott bőven elfértünk volna. Állandóan a régi lakásommal álmodom, haza akarok menni, kibérelném amint szereznék munkát, nem vagyok normális, Attila megértené ha csak hétvégén jönnék haza? Hozzájuk. Ő hallani sem akar Budapestről, de még Győrről sem. Jó, jó ez a mi ügyünk, hogy hol akarunk élni, majd alakul. Nem mehetek vissza....nem keresnék eleget ott, és hiányoznának, a távházasság nem működik. Marad az eredeti cél, ingázás Ausztriába.

álom az álomban

Legjobb ismereteim szerint akkor emlékszünk az álmainkra, még a REM fázis tart, vagyis az alvás felületes. Idáig stimmel, mindig rossz alvó voltam. És álmodtam. Gyerekkorom óta. Folytatásos álmokat is, a valós időben sokszor évek is elteltek, mire egy-egy történet folytatódott. Nem önmagam voltam mindig, voltam már állat, férfi, más nő, gyerek, idegen lény. Ami új, hogy nem olyan régóta a folytatásos álmaimban megjelennek más folytatásos álmok elemei is. Például egy épület. Érdekes. 

Korábban valamennyire érdekelt az álom pszichológiai-fiziológiai magyarázata, ma már nem, mert egy ponton túl áltudományos halandzsa, vaktában tapogatózás. Például egy elmélet szerint az épelméjűek fekete fehérben álmodnak. Én soha, mindig szélesvásznú, ragyogó színekben látok, érzek mindent. Ezt elmeséltem az ex-pszichiáteremnek pár éve, és jót nevetett ő is, majd mondta, hogy szintén színesben álmodik. (Igaz a pszichiáterek egy idő után megbolondulhatnak.) Mondom, hogy halandzsa. Az is, hogy az egyén nem képes megélni a saját halálát. Láthatja, hogy felravatalozzák meg ilyeneket, de nem hull bele a nagy feketeségbe, mert egy énvédő mechanizmus bekapcsol és meggátolja ezt. (Lehet, hogy extrém szuicid alkat vagyok?) Hmm-hmm, egyszer tinédzserkoromban álmomban elütött egy villamos a Moszkva-téren, szörnyű volt, fájdalmas, de a végén elsötétült minden. Nem volt fehér fény, meg test feletti lebegés, csak kialudt a tudatom. (Akkor zuhantam mélyálomba..?) Másnap iskolába menet ugyanott feküdt, azoknál a villamossíneknél egy letakart holttest. Nem tudom, hogy összefügg-e a kettő, de azóta is haltam már meg többször, azért szerencsére nem túl sűrűn. Szkeptikus lévén nem képzelem, hogy médium lennék, vagy különleges ezotérikus adottságok birtokosa. Utóbbiért kár, jó lenne valami különleges X-men képesség.
Azért érdekelne, hogy vannak másnak is folytatásos álmai, esetleg azokban átfedések?

2011. október 15., szombat

Ingleichen- itthoni rajzszakkör

Hurrá, még egy játék amit imádok! Süni is imád rajzolni, de egyelőre még poszt-posztmodern stílusban alkot, a papírt szinte érintetlenül hagyja, csupán szignószerű vonalakat húz azokra, a néző képzeletére bízva, hogy mit akar ezzel kifejezni. A szőnyegre hasalunk, mindenki a maga lapja fölé, de ilyenkor inkább engem figyel, szórakoztatja, ahogyan rajzolok. Ma almákat kreáltam neki, kénytelenül emlékezetből, mert állandóan elvette a szemléltető tárgyakat, majd meg is rágcsálta azokat. Továbbá paprikát, és paradicsomot, ki is tettük a hűtőre. Így jobban meg tudja különböztetni, hogy mi az "amma" és mi a paradicsom. (Ez utóbbit nem tudja kimondani). Kedvence újabban a paprika, minden mennyiségben. Képzeljétek ma még sütit sem kért, hanem csakis paprikát! Ez nagyon jó. Odáig van még a "bambáért" is (banán), sőt elkezdte nyitogatni a hűtőt, hogy önállóan táplálja magát. Ez remek ameddig vissza is csukja, de így tesz, mert rendkívül okos. Nagyon önálló, annak is neveljük, de nem is szükséges erőltetnünk, ellöki a kezünket ha itatnánk, etetnénk, ma pedig már magától izomból, másodpercek alatt felmászott a csúszda tetejére, A.-val csak lestünk, két hete még lecsúszni sem tudott rendesen! Egyébként már apppaa és annyaa vagyunk és nem "tá"-k.

2011. október 14., péntek

apróbb imázsváltás

A.: -Nekem tetszik a fehér bőr, miért akarsz barna lenni? Ráadásul olyan műsárga, ráncos...
Én.: -Ezek már EU-szabvány szerint készült úgynevezett csokicsövek, nem károsak, az eredményeket látva pedig tényleg természetes színt adnak!
A.: -De miért jó neked, vagy bárki másnak ha barna?
Én.: -A barnaság még mindig egészséget, gazdagságot szimbolizál, vagyis a környezet ezirányú visszajelzései alapján önbizalmat ad.
A.:- Én a természetes nőket szeretem!
Én.:- Aha, azért valld be, hogy kisminkelve sokkal mutatósabb vagyok, vagy talán ne fessem se magam, se a hajam...? Mit választasz? Egy enyhén barna, dögös szőkét, vagy egy szürke egeret?
A.:-A szürke egér az, amelyik odabent, a konyhaszekrény alatt félméteresre nőtt, és nem tudjuk elkapni! (Ajtó puff.)

Mosolygok, tudom, hogy a nőies nőt választja. Azt sem bánná, ha többet hordanék szoknyát és tűsarkút is vennék. El is kezdtem járni az említett szoláriumba. Ma voltam másodszorra,  enyhe  színem már van. Az jó, mert az új alapozómat és púderemet már lesült bőr tónusához vásároltam. 6-9 perc szoli itt egy doboz cigi ára.  A barna bőr optikailag vékonyít. Ha már úgyis ráncosodom, akkor nem mindegy? Hátha eltünteti a terhességi csíkokat is. Kapkodó öregedő tyúk. Szolármaca. Fenéket az, valójába függő. Tüdőrák helyett bőrrákra hajtok tudatalatt? Majd megkérdezem. Úgy értem, hogy a tudatalattimat. 

2011. október 9., vasárnap

konzerveliza

Ezt a képet pár napja készítettem magamról. Legutóbbi találkozásunkkor, most nyáron, N. azt üvöltözte röhögve, hogyan csinálom, hogy nem öregszem? Talán, mert lefagyasztott állapotban élek? Egyébként ez hülyeség, mármint az, hogy nem öregszem, a testi elváltozásokat inkább nem is ecsetelném, de pár éve még nem voltak szarkalábak a szemeim alatt, azonkívül alapozó és púder fedi az arcbőrömet. 

Sok időm van gondolkodni, azt hiszem mégiscsak közzé fogom tenni meditálásaimat, mert ezek talán másnak is segíthetnek. Lejjebb kapartam a tudatalattimban, sokkolódtam, katatón voltam pár napig (jó, nem orvosi értelemben) mióta azonban kielemeztem ezeket, jól érzem magam. Azt is tudom miért. Félelmeimet, sérüléseimet csak az én agyam generálja, ezek már nem léteznek. (Pszichoapámra gondolok.) 

A kevés barátom még nagyon szeret. Tudom, család az első, meg milyen gyönyörűek vagyunk mi így hárman, de nemcsak a család van, és én nem kizárólag feleség meg anyuka vagyok, így hát erősen hiányoznak a barátaim. Már attól sem félek, hogy elfelejtenek, mert eddig sem. N. jelezte, hogy meglátogatnának, mire visongtam, hogy bármikor, bármikor! Pé. meg nemsokára egy környékbeli osztrák tóban tesz búvárvizsgát. Igaz, ő nem jelezte, hogy találkozna velem, mert bizonyára vele lesz a nője, nekem meg hát itt a férjem és a gyerekem. Ugyan mi már ezer éve túl vagyunk az egymás iránti szexuális vonzódáson, de a párjaink is csak addig puhultak meg, hogy tudják, hogy tartjuk a kapcsolatot, nem várhatjuk el, hogy mindenki mindenkivel összeölelkezzen, mellesleg eszünk ágában sem lenne ilyet kívánni, minek? Szóval jól vagyok, megvannak a barátaim, találkozunk majd valamikor.

2011. október 2., vasárnap

cigizős-semlegesítés ésszel

Racionális emberekként (jó-jó, Földönjáró tényleg az) külön-külön elolvastunk ezerféle szakcikket, kitöltöttünk függőségi teszteket, böngésztük a tanácsadói oldalakat, hogy teljesen kianalizáljuk  és újra tudatosítsuk magunkban a dohányzás károsító hatásait. Ennek ellenére volt egy pont, mikor F. felhörrent, hogy nem érdekli, megy és vesz egy kartonnal, én meg lefogtam, hogy neeeee! Méregtelenítésként ittunk rengeteg vizet, délután pedig csak aludtunk és aludtunk és aludtunk Sünnel együtt. F. már rosszul van ha rágyújt, (mert nem bírta és rávetette magát a tartalékaimra, de én bátorítottam erre, hogy legyünk szinkronban) én még nem, és fogynak a méregrudaim. Nem olvasok több szakcikket, az tett be legjobban, hogy MAO-gátlókként is működnek, ergo antidepresszánsok is. Na jó, majd felhívom azt a pszichiátert, akihez jártam, ha eldurvulnának a tüneteim. Szánalmas, hogy ennyit fecsegek erről, hogy ez áll most életem(-tünk) középpontjában, miközben sokkal súlyosabb problémák vannak mindenhol, és annyi embernek sikerült már leraknia ezt a szart! Köztük kell lennünk, uff. 

Ui.: Az előbb kivégeztem az utolsót is. Rémálmaim eddigis voltak, lelkileg meg amúgyis szarul vagyok, talán nincs is mitől félnem. 00.35'

2011. október 1., szombat

cigizős-alakulgat

Még tegnap Sünnek vettünk két új pár cipőt, hogy véletlenül se maradjon a beosztott pénzünkből bagóra. A. reggel eleve csak akkor viselhető el, ha nem szólok hozzá. Ma zizgett, nem értette, hogyha egyszer nyári meleg van, akkor miért nem megyünk családi kóborlásra, én meg dühöngtem, hogy mennyire gyűlölök főzni, úgy éreztem semmire nincs erőm, el akarok szökni vagy elájulni és három napig önkívületben lenni. Aztán felhívtam K.-t, akinek ma van a szülinapja és megnyugtatott, hogy ugyanilyen helyzetben van, csak panelben, igaz csak 3 hónapos kölekkel. Mellesleg Budapesten, egy szót ne is szóljon! 

Mindegy, azért lehiggasztott, röhögtem, fogtam Sünt, elmentünk egy hülye fej salátáért az egyetlen városi nyitvatartású helyi boltba, mert én megeszem a tojásos nokedlit anélkül is, de A. nem. Megcsináltam, aztán A. csak csipegetett belőle és közölte, hogy ez nem jó. Kérdeztem milyen a jó? Amin alig van tojás, mert utálja a rántottát. A fejére borítom legközelebb! Nevettünk és nyöszörgött tovább, hogy alultáplált és éhes. Szegénykém. A tojásban minden alapvető tápanyag benne van, tésztával együtt pedig igazi kalóriabomba. Amit majd nekem, a dagadtnak kell megennem, mert ételt nem dobok ki. (Sünbe is belediktálok még azért egy adagot, tőle kérdeztem, hogy finom? Kis cérnahangján mondta, hogy iiigeee és bólogatott széles mosollyal.) Meg mennyi cigim van még, mert direkt őt kínzom. Ááááá, mondtam, hogy nem jó, ha nem vagyunk szinkronban, én még csak szokogatok, ő meg radikálisan abbahagyta, de minek jön ki a teraszra ameddig nekem még van? Mazochista! Huhhh, és majd amikor már nekem sem lesz egy szálam sem? :D

2011. szeptember 30., péntek

cigizős

A. most szívja az utolsó dobozával, én ma vettem meg az utolsó hármamat. A legutóbbi alkalommal úgy megijedtem, hogy ijedtemben kétszer annyit kezdtem el szívni. Sárga Camelt. Süninek új cipők, ruhák kellenek. Azért kurvaszar lesz az első három nap, aztán az első két hét, az első hónap, az első félév, majd tudósítok.

a blogger szemérmessége

Kik előtt kínos bármit is leírnom stagnáló állapotomról? Elsősorban magamnak, de magamat rengeteget analizálom és én vagyok saját magam legkeményebb ostora. Kínos rosszakarók előtt, hogy szánakozva és gúnyolódva dörzsölgethessék kezüket figyelve vonaglásomat. Nem teljesen mindegy mit gondolnak rólam? Dehogynem. Egyedül arra kell vigyáznom, hogy konkrét neveket és bíróságon felhasználható becsületsértésnek, rágalmazásnak minősülő szövegeket ne adjak itt közzé, azok maradnak a fejemben. Allegorikusan más persze, az már szabad műfaj. Igen, a blog eleve az, de kétlem, hogyha leírnám azt, hogy Gajcsárné Kiss Gizi, 55 éves harpacskószajudári lakos (Békatavi köz 45/A)  egy szociopata elmebeteg, akit szívem szerint az űrbe kilőve látnék egy középkori kerékbe törve, szóval, hogy akkoris azt mondaná-e a bíróság, hogy "természetesen, ez allegorikus, hogyne, igaza van, nem vehetjük figyelembe!"

Kínos barátok, jóismerősök előtt, akik többet remélnek tőlem, akik sajnálnak avagy éppen dühösek rám, amiért nem vagyok talpraesettebb. Tudom, hogy aki igazán szeret, az így is és hisz bennem. No, ezzel el is kezdtem feloldozni magamat a szemérmeskedés alól, hogy írni tudok-e szórakoztatóan, ami nem feltétlenül vidámat jelent ugye, hogy nem süllyedek-e le a mindennapos "és akkor reggel egy hülye fasz elfoglalta a bölcsi előtti két parkolóhelyet az A6-os Audijával keresztben" szófosásra, ami végtelen mennyiségben ömlik a bloggerek naplóiból, mint egy nagyváros kanálisaiból a fos....nos ez is rajtam múlik. 

lárva

Sérülékeny lárva vagyok, várnom kell még kitinpáncélom meg nem erősödik. Addig olykor bátran úgy teszek mintha élnék, és már kifejlett, erős rovar lennék. Boldogságot Rita és Attila adnak. Jó, az új kedvenc sorozatom Bones is, de azért az egy felszínes, könnyed kikapcsolódás, Romana füzetecskébe való beletemetkezéssel egyenlő. Meditációimat folytatom, le akartam írni őket, de túl személyesek, bár van itt olyan, ami nem lenne már eddigis túl személyes? Aligha.

2011. szeptember 20., kedd

kiegészítés

Mindennap küzdöm az ellen, hogy legyőzzenek mumusaim, és tehetetlen óriásbogárrá változzam. Igen, sok energiámba kerül, de hiszem, hogy megéri, különben mi értelme is volna küzdeni? 

Küzdöm a mindennapi lelki stabilitásért, hogy ne dilizzek be, ne menjen tönkre a házasságom, jó anyuka legyek, a kis lakás ne váljon disznóóllá, mindennap tanuljam a németet, hogy végül átszabadulhassak a határon és legalább ötször, ha nem tízszer annyit keressek, mint amennyit itthon tudnék.