Tényleg mennyire elképesztő, hogy milyen különbözőek vagyunk! Amióta az eszemet tudom, sosem kedveltem különösebben a gyerekeket, igaz nem is ismertem közelebbről egyet sem, mégis mindig akartam. Még 18 évesen is azt képzeltem, hogy 2000-ben, mikor 25 éves leszek (mágikus évjáratnak tűnt) szülöm majd meg az elsőt. Sokszor álmodtam azzal, hogy szültem, terhességeim olyan könnyűek voltak, hogy rögtön ott kezdődött az álom, hogy megvan a baba. Legnagyobb ijdelmem mindig az volt, hogyan kell gondozni?
Harmincon túl még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem egy bizalmas barátomat, hogy csináljon fel, neki nem kell vállalnia semmilyen kötelezettséget, papírozhatunk is róla, én szeretnék szülni magamnak. Miért ne? Pár nő vállalja ezt, minden tiszteletem az övék, én Attila segítsége nélkül még egy gyerek mellett is megbolondultam volna. A bizalmas barátról nem is beszélve, aki vagy eltűnne az életemből, vagy kényszeresen megjelenne, mert az ő ivadéka is, a gyerek meg lenne zavarodva, hogy most neki van is apja, meg nincs is.
Nos most, hogy 2 éves hétördög Rita születése óta minden áldott nap 18.00 óra felé közeledve megbolondul, felpörög, rosszalkodik, visong, pár órán keresztül idegronccsá téve ezzel, akkor arra gondolok, hogyha mindezt tudtam volna előre, akkor még ma is Pesten élnék a macskáimmal! Node ez vicc volt, mint Paula Hufnágel Pistije, nem lenne teljes az életem, életünk nélküle. Mindazonáltal Attilával együtt ahhoz öregnek és fáradtnak, de legfőképpen önzőnek érezzük magunkat egy másikhoz is, így, bár mindkettőnknek vannak testvérei, egy gyerekesek maradunk. (Jól van na, aztán ha majd írok egy posztot, hogy khm, megint lesz babánk, akkor lehet nevetni, ahogyan utólag nevetek a 2000-res, "25 évesen szülök" projektemen.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése