N.

Nórával és a barátjával tudtam személyesen is találkozni, mert eljöttek hozzánk úgy bő két hete, nagyon klassz volt, mindenki szimpi mindenkinek. A barátjával már korábban is találkoztam, de Rita, aki még kis ösztönállat, volt a fokmérője annak, hogy miért olyan nehéz N.-nek? Rita azonnal a bizalmába fogadta, jelképesen kávéval, meg dupló sütivel kínálta (soha idegennel nem tett eddig ilyet), hagyta magát röptetni, sikongatott örömében. Nóra barátja nagyon jó ember. Az én felnőtt érzékeim már eltompultak, de a gyerekeméiben biztos vagyok. (Az nem lett volna elég ok, hogy művelt, okos, jófej stb. Belül tiszta és jóságos.) Megértem őt is, látom menyire szenved, milyen egyszerű volna azt mondani rá, hogy ez egy bunkó fasz, aki kapuzárási pánikban felcsinálta az egyik legjobb barátnőmet, most meg lelép, ha a barátnőm megtartja. 

Nem tudom hogyan fog dönteni, mert ő sem tudja. Úgy érzem szeretné is meg nem is. Vigyáz az egészségére, mindig örül ha az UH azt mutatja rendben van a magzat, ő sincs különösebben rosszul. Tőlem, a másik dilistől megkérdezhet mindent, amit egy "normális" embertől ha meg is merne, nem kapna kielégítő választ. Anno senkivel nem tudtam megbeszélni a legtabusabb félelmeimet, és csak magamban szorongtam, hogy őrült vagyok-e, így akkoris órákig beszélgetek vele, ha elveteti. Biztatom, hogy mindent elmondhat, és én igyekszem racionalizálni, tévhitet oszlatni, bátorítani. 

Többek között nem tagadom, hogy igen, teljesen normális, mikor úgy érzi az ember, hogy nem bírja tovább, hogy rengeteg mindenről le kell mondania, de ugyanakkor egy olyan csodát is megél vele, ami ezeket mind bőven ellensúlyozza. 

Az, hogy itt "kötelező" szoptatni, és majd hallgathatja, mint én anno, hogy "szegéééény tápszeres baba, hjajj" azzal ne foglalkozzon, sőt jobb ha azonmód le is jegeli a cicijét, és mihelyst szült, szedi a gyógyszereit, higgye el nekem, jól jön majd az. Én szoptattam volna, de szerencsére nem tudtam, és utólag biztos vagyok benne, hogy nagyon közel álltam volna antidepi nélkül egy kőkemény, elhúzódó szülés utáni depresszióhoz. 

Ne legyen lelkiismeret furdalása, ha hasában egy magzattal, felvéve más csecsemőjét sem érez semmit.  Nem zokogja el magát a meghatottságtól, nem érez megvilágosodást, nem lát mennyei fényt, hall angyali kórust, hogy "leányom, ez minden nő szentsége és kötelessége, az úr megáldott, veled van". (Igazából ha ilyeneket látna, akkor azt gondolnám, hogy skizofrén lett, és haladéktalanul az orvosához küldeném.) Mielőtt nem volt gyerekem, én sem éreztem különösebb elragadtatást, pláne ha a kezembe nyomtak egy babát, inkább félelmet, hogy mindjárt bőgni kezd, mert idegen vagyok neki, és tanultam hogyan kell fogni, de milyen pici, törékeny, jajj le ne ejtsem. Ma sem lágyulok el minden baba/kisgyerek láttán. Miért kellene? Nem vagyunk földanyák, de attól lehetünk jó anyák, ott van az ő kapcsolata a sajátjával, bár ilyen anyám lenne. Ilyesmik.

Gombóc újabb* kalandja

Eltűnt az egyik nap. Nem idegeskedtem, gondoltam, hogy valahol meghúzta magát és majd előkerül. A harmadik napon kezdtem komolyan aggódni. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy csak így eltűnt, meghalt. Átfésültük a sebesült macska/teteme után a környéket, eredménytelenül. Akkor írtam az FB-re, hogyha helybeli látta, akkor szóljon. A legvadabb és legkínzóbb rémlátomások kezdtek gyötörni a mindenhol jelenlevő macskakínzó elmebetegekről. Két hét után az eszem már azt mondta, hogy ennyi volt, remélem nem szenvedett sokat, de érzelmeimmel nem tudtam elfogadni. Ritának próbáltam elmagyarázni, hogy "Gombócartúj" nem azért ment el, mert nem szereti őt, csak nagyon elfáradt és örökre elaludt. Közben macskakölyök hirdetéseket néztem, azt terveztem, hogy kb. szeptemberre felfogom mindenféleképpen, hogy meghalt és akkor majd kettőt befogadunk. Azért kettőt, mert Szefi a főcica, de kettővel már nem bírna el. Aztán a sokéletű Gombóc hazatalált. Remegett, nagyon fáradt volt, levágta magát elém a fűbe, mohón evett, dorombolt. Valaki befogadhatta, mert nem voltak rajta sebesülések, és frissen fésültnek tűnt. Örök hála ezért neki.

*Korábban már egyszer rámhozta a frászt, mikor még a Kresz G. utcában laktam. Ugyanilyen meleg nyár volt. Felkóborolt a szomszédhoz, majd' mikor rájött, hogy az nem az ő lakása, szó nélkül kivetette magát a nyitott lichthof ablakon. Ott meg volt egy épen maradt átkötőhíd, azon landolt. Az egyik ex-kollégámnak voltak alpinista barátai, segítségemre siettek, megpróbálták befogni, de átugrott az ecetfára, onnan a szomszéd kertben álló fára, onnan is tovább, fél negyedben csöngettünk be Pé.-vel, hogy hagy menjünk be, mert a macska. Végül bő egy nap után visszaugrott a mi lichthofunk előtt növő ecetfára, és a kimerültségtől vagy 4-5 emeletet zuhant. Szerencsére sok prosztó ex-szomszédom kedvelt szórakozása volt petpalackokat, meg mindenféle szemetet kidobálni, a legalsó szerencsétlen, aki rendszeresen vakarta ki onnan a ganéjukat, meg éppen a fásult időszakában volt takarításilag, így Gombóc becsapódását egy jelentős mennyiségű szeméthegy csillapította. Egy kis kiszáradáson, idegkimerülésen kívül kutyabaja sem lett.

Sün szobatiszta lett

Elég hamar, körülbelül két hét alatt. Biztattak ilyennel, nem is nagyon fárasztottam magam emiatt is. Aztán mikor végre találtam egy jó minőségű és árú újfajta pelenkát, amit 100-as kiszerelésben forgalmaznak, gondoltam, hogy ez most olyan Murphy-törvényszerű lesz, mikor gyűlnek a viharfelhők, biztonságból mégis meglocsolja az ember a kertet. és akkor biztosan zápor lesz. Ellenben ha a záporban bízik, akkor az nem jön, minden tikkad.  Ennyi már nem számít, majd odaajándékozom a bölcsinek vagy a kórháznak (ismét.)

Arra még nem tudtam rávenni, hogy wc-re üljön, bilizés van. Pedig kezdettől fogva pisiltem előtte, mindig lelkesen jött is, figyelt, adta a WC-papírt. A biliundoromból részlegesen kigyógyított az, hogy a kaka-pisi inkább abban legyen, mint például a paplanomon, mert az első pár napban még nem tudta pontosan szabályozni.  Akinek volt már kutyája, macskája, de gyereke még nem, az nyugodt lehet, már nem fogja sokkolni semmi. Ezzel ügyesen át is terelem a szót következő bejegyzésemre, Gombócra.

Ritus, az imádnivaló

Mikor mesét néz, akkor nagyon belemerül a látottakba, észre sem vette, hogy lekapom, negyed perccel később szólt is valamelyik szereplőnek, hogy mit csináljon.:)

-Anya itt csúnyább volt mint most, ugye?-kérdeztem megmutatva neki azt a bizonyos 7-8 évvel ezelőtti képet. Rita kicsit összehúzta a szemöldökét. -Ez itt anya.-mutattam magamra. Közelebb hajolt, gondolkodott, majd kijelentette. -Nem, ez nem anya.-fordult el a monitortól. -Jajj, hogy imádlak kislányom!-pusziltam a hajába. (Korábban biztosan felismert 17-18 éves kori fényképeimről is, de ezt a dagadt szörnyet nem tudta hova tenni. Természetesen nem úgy nézek ki mint 17-18 évesen, de közelebb állok az akkori és még sok más korbeli elfogadható megjelenéseimhez.)

Meséim Ritának

Rita újabban nehezen alszik el, én pedig mesélek neki. A könyvek is jók, de sokkal jobban szeretem a személyre szabott, rögtönzött meséket. Erre is képtelen voltam agyonszedálva, az első csikorogva ment, de legalább tagoltan, artikuláltan ejtettem a szavakat. Node elég hamar belelendültem. Kísérletként indult, mert anno én is azokat a meséket szerettem a legjobban, amiket apám talált ki nekem. Apámmal akkoriban még minden jó volt, és én bármit is érzek azóta iránta, azokat a boldog élményeket amiket tőle kaptam, soha, soha nem akartam nem átvinni a saját gyerekem nevelésébe. Ilyen a rögtönzött, saját mese is. 

Rita kedvenceit lopom bele, sokszor általa is már ismert figurákkal. Tegnap egy halastó életében jelent meg Dalma, a polip (a narancssárga plüsspolipját a legújabb Micimackó részek után a narancssárga hajú Dalmáról nevezte el.) Kiderült, hogyan került "Dalmára" virág, ezt Kukkbéka szedte neki. Talán leírom ezeket, még nem felejtem el. A spontán mesélést kissé nehéz utólag rögzíteni. Nagyon jó, hogy bele lehet szőni óvatosan oktató elemeket. A szereplők udvariasan köszönnek egymásnak, megosztják játékaikat, megkérdezik új társuk nevét, de nem kell zsúfolni, ne vesszen el a mese. Különféle kis konfliktushelyzetben leküzdik félelmeiket, a játékos elemek segítségével felismerik, hogy miért fontos aludni, fogat mosni (minél több répát lehessen enni egészséges éles fogacskákkal Rita esetében, aki imádja a répát). Ma hozta az egyik képes állatos könyvét és nyuszit választotta. Mivel neki nyuszi "Micimacóból" ismert, így ezen a vonalon haladtam tovább. Ez nem kerülne be a gyűjteményembe, mert nem saját, de azért nagyon élvezte és szépen elaludt. 

Egyébként erre szerintem a legtöbb szülő képes lenne, ha nem tud teljesen önálló mesét kitalálni. Van egy kész modulja, mint pl. nekünk az említett Micimackó, akár jegyzetelhet is pár mondatban előre megszabva a történet fő elemeit, amiket már csak ki kell töltenie. Ezzel elkerüli azt, hogy belegabalyodjon saját történetébe, vagy, hogy túlságosan hosszúra nyújtsa azt. 

racionalizálás

Ejj, ezért nem szeretek már írni, töredékesen jön át az, hogy mit érzek, mi van a barátaimmal, egyáltalán milyenek. 

Nemrég' felhívtam Nórát, éppen Emőt festette (hármasunk nagyszívű, de szőke tagját), kihangosított, hármasban vitattuk a helyzetet racionálisan. Bárhogyan is dönt a babát illetően rendben lesz, mert erős. 

Tudom, hogy ez a kijelentés szubjektív, a legtöbb ember erősnek látja szeretett barátját, de azt is tudom, hogy miket ért el eddig, hogy nem tud veszíteni és akaratát tűzön-vízen keresztül átviszi. Írtam már, hogy egyszer kijelentette, hogy márpedig diploma ide-vagy oda, ő ki nem állhatja az irodákat és sminkes lesz, sőt később filmes maszkmester? Nem hiszem, alig írok róla. Depressziós lett, egy évre visszavonult a lakásába, csak kevesekkel érintkezett. Közben sminkes tanfolyamra járt, mi pedig aggódtunk érte, és vártuk mikor múlik el ez az újabb szeszély, hiszen annak véltük. Tévedtünk. Üstökösként robbant be, hamar készültek vele interjúk, egyre több megbízást kapott és boldog volt. Mi pedig szégyenkeztünk, mert nem hittünk benne, bocsánatot is kértünk. Ő pedig nem állt meg azóta sem, már többször járt New York-ban is, hogy a legújabb technikákat is elsajátítsa (némelyiket itthon nem is ismerik) robotol olykor 24 órákat egyfolytában, és célja továbbra is a legfelsőbb szint, nemzetközileg elismert, híres filmes maszkmesterré válni. Addigis örül bármilyen felkérésnek. Évekkel ezelőtt, az első filmjénél attól sem riadt vissza, hogy hullaházba menjen a különböző módon agyonvert, megkéselt, lelőtt tetemeket vizsgálni, hogy élethű sebeket készítsen. Fantasztikus nő! 

Ami tegnapi önfikázásomat illeti, azt részben semlegesítettem. Megnéztem pár sztárfeleséget, elámultam, hogy olyan klassz pasinak, mint Ethan Hawke, Uma Thurman után milyen randa nője van! Uma ütött-kopott mása, de a szépség nem minden ugye, ők meg helyesek, ahogy a négy gyerekkel vonulnak apáknapozni, egyebezni. Ja és nem is öregedtem! Előkutattam 7-9 évvel ezelőtti képeket, amiken rondább voltam mint most, ami azért elég szép teljesítmény, lássuk be.

egyelőre nem tudom mi a címe, tökmindegy 2.

Babát vár. Életében először érezte úgy, hogy olyan férfival találkozott, akivel családot szeretne. Nagyon vágyott erre, mert a pasi (jó egy éve jöttek össze) is ezt szerette volna eleinte. Sikerült, terhes, mire a pasi, aki amúgy 55 (zágson, N.-nek van egy kis apakomplexusa, az idősebb férfiakhoz vonzódik, az ő apja is jóval idősebb volt az anyjánál) visszacuccolt az ex-családjához. Szereti Nórát, csak a gyereket nem akarja és állandóan propagál ellene, én meg már nem tudom mit tanácsoljak. Egyrészt' nem érzem úgy, hogy a gyerek attól, hogy nincs mellette veleélős apuka nagyon hendikeppes helyzetből indulna, N. anyja is aktívan támogatja még bármiben. Aztán meg gyerekkel nem fogan meg mindennap az ember, most van pont abban a korban, mikor megszüli, aztán 3 év, még csak 36 lesz, addigra a kisgyerek már okos ovissá nő, ő azalatt szépen visszaszerzi az alakját és még előtte a világ, abban pedig újabb szerelmek. Ellenben, ha 55 éves most lebeszéli és vele marad mondjuk még 5-6 évig, aztán végleg megvénül, akkor mi lesz N.-el? Talán lemarad arról, hogy megtapasztalja milyen anyukának lenni, pedig jó anyuka lenne, ebben biztos vagyok. Ejj, nehéz dolgok ezek. Sokat beszéltünk, sírt, sírtam, mert fájt, hogy szomorú és geci az élet. Ilyenkor nagyon pocsék messze lenni attól a kevés embertől, akiket nagyon szeretek és még Bp.-n laknak.

egyelőre nem tudom mi a címe, tökmindegy 1.

Ő volt az egyetlen nő, akivel el tudtam volna képzelni, hogy együtt éljek. Igaz szexuálisan nem tudtam volna elkötelezni magam, és gyerekre is vágytam. Amúgy akkoriban sülve-főve együtt voltunk, úgyis mindenki leszbinek nézett minket, amire rá is játszottunk. Én magas vagyok, nagycsontú fehér paraszt, Nóra pedig igazi déli szépség, jó tíz centivel alacsonyabb nálam, hatalmas fekete szemekkel, vékony derékkal, de széles, buja csípővel. Imádtuk heccelni a nyárspolgárokat. Zsúfolt hipermarketekben előszeretettel szólított "férjecskémnek", majd dicsért meg, hogy de jó, hogy ilyen magas férjecském van, aki eléri a felső polcokat is. Visítva röhögtünk mihelyt kiértünk, ahogyan felidéztük a "tisztességes, rendes népek" szent borzadályba merevedett testtartásait és meredt tekinteteit. Életünk egyik nagy élménye volt, mikor 3 napra először mentünk el kicsit nyaralni igazi, puccos wellness paradicsomba. Forró május volt, a gyönyörű szálloda szinte még néptelen, és mi kipróbáltunk minden földi jót, amit csak egy ilyen hely nyújthat, csodálatos volt! Éppen új pasim volt, de eszembe sem jutott őt meghívni, mert csak egy idegen volt, így bár kínzott annak a teste után érzett friss vágy, életem egyik legcsodásabb kis nyaralása volt ez Nórával.

Szertelen, olykor bosszantóan az, én mániákusan szeretem tartani az időpontokat, a lakásban a készleteket és végtelenül meglepődtem, hogy ő pedig erre képtelen, éjjel kettőkor jut eszébe, hogy nincs WC-papír és megy el egy benzinkúthoz, ahol hatszor annyiért veszi meg. -Miért nem veszel egy raklapnyit nappal pl. a DM-ben?-kérdeztem. Vállát vonogatta, hogy úgy lenne a helyes, tervezi is mindig, csak valami állandóan közbejön. Senki sem tökéletes. Ennek ellenére Nóra mellett mindig úgy éreztem, mintha állandóan tiszta levegőben élnék, az élet, ez a fos csupa móka és kacagás lenne, mi pedig édeskeserűen játszunk benne. Nóra ugyanúgy melankolikus mint én, sőt olykor az az érzésem, hogy többet szenved, mégis...A személyisége, a műveltsége, közös ízlésünk? Bizonyára.

A kék nadrág

Ahogyan ez rendszeresen megtörténik, ismét elkapott a "nincs egy rongyom sem" érzése, mely arra sarkall, hogy ha olcsót is, de beszerezzek valami újat. Megjártam a Tesco-t is, ahol leárazás volt, köztük az a kék lenvászon(szerű) bő szabású nadrág is, amire fájt a fogam. Leakasztottam egy 46-ost, arra gondolva, hogy ez is csak kínai, ami itt 46, az valójában 42 (farmerméretben az kb. 32-es). Próbálni gyűlölök, a szememben bízom. Hozzáillő póló és blúz közötti szép felsőt is leakasztottam, majd hazatérve izgatottan öltöttem magamra a zsákmányt. Első körben leesett a nadrág, és a blúz is túl nagynak tűnt, de nem ijedtem meg, hiszen ezek bő szabásúak. A tükörben egy óriás pizsama szerűségbe bújtatott torzszülöttet láttam, egy szánalmas bohócot. Ez persze szubjektív, így megkérdeztem szűk környezetem véleményét, akik azt mondták, hogy jók ezek. (Valószínűleg úgy gondolják, hogy ennek mindegy mit rángat magára, mindenképpen förtelmes, és igazuk is van.) Lefényképeztem magam. A képen egy idiótán vigyorgó androgün áll, aki 250 kg-nak néz ki. Ez már sok volt, addig csak emésztettem magam, de ezzel a képpel szembesülve már megbénultam. Így történt, hogy nem azt tettem, amit bármely normális ember, aki  másnap visszatért volna a gondosan eltett cetlikkel és blokkal, hogy kicserélje ezeket. Dühömben kidobtam a blokkot, leszedtem a cetliket a tehéngöncökről és nagyon szenvedtem. Ez a kis, titokban tartott szégyenteljes közjáték világosabban mutatja elmebajomat, mintha hosszasan, és kívülről szemlélve analizálnám magam a kedves olvasónak.

Gyűlölöm magam, ocsmánynak látom magam, vénülő, nagycsontú debellának, fogyatékosnak. Nem értem A. még miért nem dobott ki, de mindig számítok rá, hiszen másképpen nem is történhet, Pé sem bírta a látványomat, senki nem bírná. Rita szerencsére gyönyörű. Ami jó volt bennem külsőleg azt már átadtam neki, szeretnék most már csendben meghalni. (* Gyűlölöm a magyarázkodást, de ez nem "crying help", csak hagy nyavalyogjak, na.)