Háziorvosunk rendelőjében megértem végre az érzést, mely az öregasszonyokat odavonzza, ha kell, ha nem. Ritka madárba botlottam, egy idősebb amerikai nőbe, akivel eltársalogtam, közben tolmácsoltam a többiek és közte, hogy a férje idevalósi, persze már régen nem itt élnek, melyik az ő vállalkozásuk itt etc. Nyájas klubhangulat alakult ki. Az amerikai nő amerikai angolul, de nagyon szépen, tisztán beszélt. Megállapította, hogy én is, majd kérdezte, hogy tanár vagyok-e? Ezen jót nevettem, mondtam, hogy oh, I'm not, de magamban kissé keserűen, hogy igazából csak úgy csinálok mint aki tud, de komolyabb eszmecserébe bonyolódva lebuknék, végül pedig jelenleg sokra megyek én itt ezzel, mert úgy két éve kellene ilyen szinten tudnom németül is ugye. Ennyi dohogás kell, közben befutott Alek is valami pszichoszomatikus vizsgadrukkos nyavalyával, ő is csodálattal hallgatott, hogy milyen jó nekem! Ráhagytam. Majd a patikában két lánnyal kezdtem beszélgetni, hívtak zumbázni, pilateszezni, egyebezni, 30 évesek, magukkorúnak néztek, jófejnek tűnnek, elképedtek, hogy engem még soha nem láttak.
A véletlenek halmozódása során rövid időn belül csupa szimpatikus emberbe botlottam, akikkel lehet barátkozni is akár. Rajtam áll részben, mert alapvetően hamar lelkesedem, de aztán hamar meg is unom ezeket a felszínes időtöltéseket, és visszavonulok kedves magányomba, a másik magányos mellé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése