Máig azt hittem, hogy gyenge vagyok ha felhívok valakit és bocsánatot kérek tőle, de az elmúlt napokban átértékelődött bennem minden. Nem tudhatjuk mennyi időnk van itt és én nem akarok jó emberekkel haragban lenni. Ahhoz kellett igazán erő, hogy ezt megtegyem. Reggel elvittem Ritát a bölcsibe, aztán hazajöttem és újabb bőgéshullám tört rám. Felhívtam apámat zokogva, aki ugyan pszicho, de ő az első akitől bocsánatot kellett kérnem. Megijedt, azt hitte beteg vagyok. Nem tudok róla, csak annyit mondtam fuldokolva, hogy bármit is tettem és mondtam neki, bocsássa meg nekem. Azt mondta csodálkozva, hogy ő soha nem haragudott rám.
Aztán felhívtam A. fiatalabb nővérét ugyanezzel, aki azt mondta, hogy nem, nem vagyok jól, most el tud szabadulni és jön. És eljött Győrből, és őszintén elbeszélgettünk. Nem volt nyálas egymás nyakába borulás, és talán még hosszú évek kellenek ahhoz, hogy igazán megismerjük és megszeressük egymást, de nagyon hálás vagyok, amiért itt volt. Attilának mindezeket csak utólag említettem telefonon, mert ezek az én bűneim, és csakis én változtathatok rajtuk. Még sokakkal kell találkoznom, vagy legalább telefonon beszélnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése