Hm, hm. Megértem Attilát, sokkal korábban, mikor nem volt családom, ám volt remek állásom, lakásom Budapesten, mindig visszaléptem attól, hogy külföldre, pláne az USA-ba menjek. Azóta elhagytam a világomat, nincs semmi jelentősebb földi javam, és lassan, de túléltem. Ő még életében nem élt máshol, csak itt. Van biztos munkahelye, vállalkozása, lakása, nyelveket nem tud. Veszítenivalója van. Aztán meg hogyan működne a kapcsolatunk, ha szerepet cserélnénk, én lennék a kereső, ő meg az otthonülő, nyelvet nem értő bébiszitter...? Rettenetesen frusztrálná, ezt én jobban tudom, mint ő.
Abban igazat adok neki, hogy csupasz seggel nem lehet elindulni, legalább nekem legyen ott egy már fix állásom, ahova rögtön mehetek. Node a repülőjegy nem olcsó, az átmeneti motel sem, és igen, pár bőrönddel mennénk, mi mással? Ezen nevettem, az ember új életet bőrönddel kezd, megpróbálhatja mindenestül, de úgysem megy. Az örök kedvenc szekrényről kiderül, hogy nem bírja a szállítást, szétesik, a háztartási gépek sorra elavulnak, elromlanak, a ruhák pedig, nahát aztán azok a legutolsók, legkönnyebben pótolhatók. Barátok, rokonok, életterek pótolhatatlanok, ezzel szembe kell nézni.
Ez hümmögős poszt volt, valójában magam is biztosabbnak érzem, ha először a tervezett osztrák, majd esetleg német településeket célozzuk meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése