"minden rosszban..."

A pszichiáter akaratlanul felbosszantott, kénytelen voltam magamat kezelni. Elolvastam egy évekkel ezelőtt megvett könyvet, ami a depresszióról szól. Jó felé kapisgáltam, mikor arról írtam, hogy a depi sokszor illúzió, sokszor már keverjük a normális melankóliával, továbbá meg kell változtatnom negatív hozzáállásomat némely dologhoz. Nos, az egyik tanulmányból kiderült, hogy nemcsak némelyhez, hanem gyakorlatilag mindenhez. Ez nyilván nem megy könnyen, és sokszor tudatosítani kell, hogyan dolgozzam fel a negatív érzelmeket, merthogy azokat is fel kell, nem lehet örökké boldognak sem lenni. 

A depresszió sokszor exogén, árad, árad a sok siralom, téboly, erőszak a médiából (ez globális ugye, nemcsak a magyar "jaahhajjjderossz nekünk" beállítottság), másrészt' óriási üzlet a gyógyszeriparnak, orvosoknak, kuruzslóknak. "Divatossá" tették. Nyilván endogén, vagyis belső eredetű is. Kivel veleszületett, kiben kifejlődik, de ezt már az orvosnak is nehéz eldöntenie, mert mikor a beteg elé kerül, akkor a múltbeli események már az énjébe integrálódtak, aztán bogozgathatják ítéletnapig hiábavalóan. A könyv civileknek szól, ezértnem tárgyalja a klinikai elmebetegek gyógyítását. 

Az átlagember átlagos depressziójához legoptimálisabb kezelésként szakterapeuta vezetésével  történő kognitív terápiát javasolja. Nos ez nem TB támogatott, de egye fene a pénzt ha kín gyötör, ide nekem egy szakterápiászt! Ó, hogy nincs? Itt nincs, mert nagyon kevesen vannak az országban, pláne rátermettek, sokféle személyiséggel együttműködni tudók. Még Budapesten is ritka madár volt az a zseni, akit csak per "zen csávóként" emlegetek. Talán mikor már az országot elborított neurotikusok egyre látványosabb hőzöngésekbe kezdenek, radikálisan nő az öngyilkosságok száma is, kezdetnek -talán- újra megnyitják a Lipótot (ha helyileg nem is ott). Addig marad az önterápia, kis SSRI, kis nyugtató, olykor a 10 perces jelenés a pszichiáternél. Nem baj ez, rosszabb lenne ha a legelterjedtebb önkezelést választanám, az ivást.