"köszönöm, jól vagyok, vagyunk :)"

Lelkesen mentem az orvosi vizsgálatra, hogy minél előbb kezdhessek. Majd a fiatal új HR-es lány kéztördelve félrehívott, hogy felső utasítás alapján engem nem vehetnek fel. Ó igen, a bosszú. Anno könyörgött nekem a "nagy" ember, hogy gondoljam meg, nagyon elégedettek velem, számítanak rám, én mégis cserben hagytam. Nem érte be egy azonnali picsánrúgással, végigjátszatta velem és a mit sem tudó fiatal beosztottjával az egész procedúrát. Teljesen megértem, attól nekem persze még nem jobb. Sőt még abban a sokkos fázisban vagyok, mikor közlik az emberrel  hogy meghalt egy szerettje, mire azt válaszolja robotikusan, hogy "sajnálom, részvétem, hogyan történhetett" de nem fogja fel.  Még összeomlani sem volt időm, bár szilveszter óta először  húztam meg a pájinkás üveget az előbb, hátha sikerül dühösnek lennem, vagy bőgnöm, de nem tudtam annyit inni, hogy feltépjem a tudatalattimat. 

Ez az egész kalamitás azért sokkolt, mert tegnap Attila a kardiológustól holtra váltan jött haza, hogy az hatalmas tüdőtágulatot jósolt nála és legfeljebb három-öt évet, a szívével amúgy nincs gond. Este szabályos pánikrohamot kapott, elmentünk az ügyeletre, hogy tisztázzuk ez pánik, vagy valóban a "súlyos tüdőtágulata" miatt fullad, bár direkt gyors tempót diktáltam menetközben, és még meg nem említettem A.-nak, hogy emellett már fulladnia kellene, addig eszébe sem jutott, hogyhát ő halálos beteg.

Nagyon jófej, mosolygós orvost találtunk, aki a fejét csóválva olvasta az elmebeteg kardiológus marhaságait, dörmögve mutogatva azt a nővérnek, és sokszor összenéztek, előttünk hangosan nem szidhatták kollégájukat. Alaposan meghallgatta  Attilát, azt mondta, hogy egy árva zörejt nem hall, a vérnyomása, pulzusa tökéletes, de nagyon sovány és a bagót valóban le kell tennie. Érdeklődött van-e valami nyugtató a háznál, ó, mondtam neki nevetve, én már öreg pánikos vagyok, csak kezelt, tehát van. -Miért csak egy felet adtál neki..?-kérdezte már tegezve később.-Nézd, én legalább 1 mg-ot akartam, de nem volt hajlandó bevenni-vontam vállat, mert nem ismerem A. alprazolam toleranciáját. -De milyen jókedvű és nyugodt vagy különben!- csodálkozott. -Persze, hiszen szedem a gyógyszereimet-vicceltem. Amúgy legszívesebben azt feleltem volna, hogy pánik ide-vagy oda, a radikális cigimegvonás a legrosszabb az egészben, én már megpróbálni is gyenge vagyok. Aztán a többi, hogy holnaptól én leszek a családfenntartó, akció van, az ücsörgő katonát végre hadba szólítják, éljen, (megfosztott ettől az a geci, na kezdek dühös lenni), különben pedig annyira nem élek szociális életet, hogy bármilyen perverzül hangzik, most velük nevetgélni, társalogni olyan, mintha  kedves szomszédokhoz ugrottunk volna át egy kicsit. 

Attila? Éppen a poklot járja. Majd jobb lesz, ő is tudja. 30 éve nem sírt, az introvertált  legfüggőbbeknek a cigi a legjobb barátjuk. Tulajdonképpen érzéstelenítés nélkül, önmagából vágott ki egy darabot, a legbelsőbb, legintimebb részből, azért fordult elő ez a hallatlan eset. (Háziorvosunk egyébként megerősítette az ügyeletes szakállas diagnózisát, szintén felháborodva a vén szadista kardiológus faszságain a "hiperkinetikus circulacisos zavaron a jobb pitvarban" meg hasonlókon.)