Tegnap végre megmondtam valakinek a magamét, ami évtizedek óta kikívánkozott belőlem. Már nem érdekelt, hogy bántom, hogy konfliktusba keveredem, olyan jólesett! Ma pedig tornáztam, a kondim Torrentéjének felel meg, így a pulzusom villámgyorsan az egekbe szökött és eborított az adrenalin. Csodálatos érzés volt, mámorosan üvöltöttem egyet. Feléledtem a cél és értelem nélküli tengődésből, önnön roncsommá silányulva a végtelen ideje tartó bezártságban. Ezt egy telefonhívás váltotta ki. A rabszolgatelepről kerestek, megyek állásinterjúra. (Attila egyik verziója szerint nem vesznek fel, mert vak vagyok, másik verziója szerint visszautasítom majd a munkát, hiszen szerinte nem akarok dolgozni. Imádom a házasságban kifejlődött cinizmust, szmájlijel.) Természetesen lehet, hogy nem alkalmaznak, mégis az, hogy még kellek valakinek, valakiknek a külvilágból, hogy hirtelen kapcsolat teremtődött önkéntelen börtönöm és a világ között, ez kirobbantott abból, amit jobb híján nevezzünk depressziónak. Valójában ál depresszió, hiszen önmagában melyik tettrekész, értelmes embert elégíti ki az, hogy egész nap egymagában legyen, és vakarja a koszt a családja után? Nem csoda, hogy a gyógyszerek dupla dózisban sem hatottak. Továbbá nem vagyok buddhista, hogy átverjem magam azzal, hogy minden feleslegesnek vélt, sziszifuszi munkának van értelme, ahogyan a fáradságosan elkészített por mandalák is ezt szimbolizálják, melyeket hagyják, hogy a szél szerteszét fújjon.
Ne tévesszen meg, hogy így írok a családomról. Rita a legédesebb gyerek, és Attila a legjobb férj. Azonban ami sok, az sok. Nem tudnék hat héttel szülés után dolgozni idegenekre bízva a gyerekem, ez számomra követhetetlen szélsőség, de az is, hogy a lassan 2 és félévessel itthon kuksoljak. Az őrület szélére sodródtam. Szép és jó itthon, mikor szeretsz élni. Mikor már csak teher a létezés és kötelességből teszed, olyan fáradt vagy, mintha kőfejtőben dolgoznál. Nem érdekel, hogy süt a nap, vagy esik, hétfő van, vagy péntek, reggel vagy este, mert minden egyforma. Ott a kert, ültetni kellene, fejleszteni, de ha nincs pénz? Barátokhoz utaznál, de arra sincs pénzed, különbenis mit mondhatnál nekik? A hirtelen viszontlátás öröme amúgyis mindig elfeledteti a gondokat. Szóval rettenetesen el lehet fáradni ebben, én is egyre többet aludtam az elmúlt hónapokban, ösztönösen így védekezve a valódi megőrülés ellen. Aztán hívtak. Délután is tornáztam, és holnap is fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése