Azért szeretem ha megjön, mert egyrészt nem kell tartanom újabb gyermekáldástól, másrészt ilyenkor tudok sírni. És aki tud sírni, az örülni is. Felpörget és lenulláz. Nem tudom milyen lehet férfinak lenni, de emiatt biztosan szeretek nő lenni. Akkoris ha fáj, ha gusztustalan, drága a tampon, betét és a fájdalomcsillapító.
Miért sírok? Önsajnálatból. Valamiért az a köznorma szerint elítélendő, tabu, gyengeség, utálatos. Mivel leginkább az emberi lét is az, így nem egészen értem az önsajnálat teljes elutasításának logikáját. A teljesét, mert aki gyakran visszaél ezzel, ezenfelül tehetetlen, képtelen küzdeni, annak úgy is kell, de nem lehet, nem lehet mindent elfojtani és nem is szabad. Mégis egyedül szeretek lenni ilyenkor, a szomorúság egyfajta önsajnálat és vica verza is. Önző állapot, melyben előtör az ego. Ott nincs helye másiknak. Ennek ellentmond, hogy leírom, de mivel fizikailag senki nincs jelen, nem lát, (a család alszik) nem akar közhelyekkel vigasztalni, avagy döbbent arcot vágni, miután kifejtettem neki, hogy....a gondolatsor itt megszakad, sajnálom, tudom itt kezdődne az izgalmas rész, a tényleges válasz a miértre. A miértet korábban már kielemeztem olyan barátnőmmel, K.-val, aki megértette. Nem írom le neki ismét, mert én is utálom mikor valaki ugyanazon kérődzik.
"***
Bánat tengerébe merült,
Szomorúságba torkig dőlt,
Új sebek miatt elrémült
Szívem, mert bánatja újult.
Szomorúságba torkig dőlt,
Új sebek miatt elrémült
Szívem, mert bánatja újult.
Kétséggé fordult reménye,
Homályba burult napfénye,
Mint az tengernek fövenye,
Oly sok s mély búja örvénye.
Homályba burult napfénye,
Mint az tengernek fövenye,
Oly sok s mély búja örvénye.
Bágyasztja a sok sóhajtás,
Kibül árad könnyhullatás,
Melyet követvén jajgatás,
Sebemnek igen fájdalmas.
Kibül árad könnyhullatás,
Melyet követvén jajgatás,
Sebemnek igen fájdalmas.
Mint sebes szelek zúgási,
Tenger vize áradási,
Olyak, mint vizek folyási
Bánatimnak újulási.
Tenger vize áradási,
Olyak, mint vizek folyási
Bánatimnak újulási.
***"
(Petrőczy Kata Szidónia, 1658 -1659 (?) – 1708.)
Petrőczy Kata Sz. a magyar irodalom általam ismert legtöbbet rinyáló költőnője volt. Boldog régmúlt, he? :) Igaz ő arisztokrata volt, akkoriban megengedhette magának a depizést és a firkálást. Később a tömegek jólétével ezek széleskörűen elterjedtek, és a folyamat egyre csak terjed. "Barátopm, ma már a paraszt is neurotikus!"-írta Nagy Lajos az 1930-as évek elején egy kisregényében.
VálaszTörlésÚgy érzem, hogy a sírás a nők és a gyerekek hobbija. Nem nézek le senkit a sírásért (kivéve, ha felnőtt férfi sír, mert az nagyon természetellenes), de idegesít, ha sírni látok valakit, és nem tudok mit kezdeni vele. Ameddig egy gyerek csak sírással tud jelezni, addig rendben van, de amikor már beszélni is tud a gyerek, akkor már leszoktatnám a sírásról. A sírás gyengeség és nem megoldás semmire.
VálaszTörlésHa lelki problémád van, akkor meg kell keresned a kiváltó okot. És csak te tudhatod, hogy mikor kezdődött és mi váltotta ki, a pszichológus/pszichiáter csak tévútra visz. Ha megtaláltad, akkor 2 lehetőség van. Vagy megoldható az a helyzet, és akkor meg is kell oldani (pl. ha az váltja ki a lelki gondokat, hogy elváltak a szüleim, akkor össze kell hozni őket), vagy nem oldható meg (pl. nyilvánvalóan nem lehet összehozni az elvált szülőket, vagy valami visszafordíthatatlan történik: pl. elvesztettem valamelyik képességemet, testrészemet, vagy meghalt valaki), akkor az egyetlen megoldás a felejtés. (Pl. a szüleim esetében: elköltözni, megszakítani a kapcsolatot, és elfelejteni őket. Ha valaki meghal: nem beszélni róla és úgy tenni, mintha nem is élt volna.) Minél gyorsabb és teljesebb a problémamegoldás (vagy megoldhatatlan problémák esetén a felejtés), annál hamarabb elmúlik a lelki problémád, de ezt csak te egyedül oldhatod meg, nincs szükség sem sírásra, sem pszichológusra, sem pszichiáterre.
Ha olyan pszichés tünetekkel járó betegséged van, ami szervi eredetű, akkor azt a szervet (legtöbbször az agyat) kell meggyógyítani a megfelelő orvosnak (agy esetében neurológusnak), és ha meggyógyulsz, akkor a lelki tünetek is elmúlnak. Tehát ebben az esetben sincs szükség sem sírásra, sem pszichológusra, sem pszichiáterre. (Testi betegség okozhat lelki tüneteket, már eleve a betegségtudat is okozhat szomorúságot, depressziót, de lelki betegségnek nincsenek testi tünetei. Ha testi tüneteid vannak, akkor szervi eredetű a baj.)
Ha valamiért aggódsz, izgulsz vagy szomorú vagy, akkor az nem betegség. Ha elmúlik az a helyzet, ami kiváltotta, akkor automatikusan lelkileg is rendbe jössz. Ha tudsz tenni azért, hogy rendeződjön a helyzet, akkor sírás helyett cselekedni kell. Pl. ha jó munkahelyet szeretnél, akkor kezdj intenzíven állást keresni. Előbb-utóbb találsz valamit (pl. az én végzettségemmel inkább utóbb), és mindig a végeredményre gondolj. Ha valamivel nem vagy elégedett magadon, akkor azon próbálj változtatni sírás helyett, ha változol, akkor az elégedetlenség is elmúlik.
Tehát minden lelki bajra van cselekvéses megoldás, sírással nem mész semmire, csak ártasz magadnak: rontod a saját hangulatodat (és másokét is, ha sírni látnak).
Ezek csak a hormonok, és mindig ügyelek arra, hogy egyedül legyek. Ezt ki is hangsúlyoztam. Túl személyes és csak rám tartozik. Egyébként lehiggaszt, a problémát pontosan látom, kezelni is tudom. Ha évek múlva sem tudom, mert érzelmi problémáról van szó van szó, akkor magamhoz hűen fejest ugrok az ismerős ismeretlenbe ismét.
VálaszTörlés