Gondolom ahogy öregszem, meg idevonulván a világ periférikus keringésébe, árvának érezve magam, betegen érzékenykedem. Holott én neveltem úgy anyámat, hogy neki azt nem szabad észrevennie, ha nekem bajom van, ha mégis, akkor annak orvoslásához én jobban értek. Anyámra ebből a szempontból mindig úgy tekintettem, mint egy tudatlan kislányra, akit kímélni kell. Humora sajnos nincs, a kéztördelős rettegését pedig irtózva kerültem. Továbbá én szoktattam lassanként rá arra is, hogy ne hívjon, ne zaklasson, fogadja el, hogy felnőttem. Most ehetem amit főztem. Pedig úgy hiányzott, hogy hívjon, bennem is a soha meg nem értett gyerekek hibbanása lakik: tudatalatt azt remélem, hogy egyszer kitör belőle az az "Anyu" akire várok.
Ma hazafelé hajtva Birkán* az orvostól (elkezdtem éjjel fulladni, farpinán döfetett gyógyszerrel, holnap meg hétfőn még mehetek újabbakért) korholtam magam. Sokkal elesettebb állapotokban magam láttam el magam, senki nem volt körülöttem, mert én akartam így. Mit várok most meg már egy öregedő asszonytól, akinek magának is ezer testi nyűge van, munkaalkoholizmusa pedig már klinikai esetté fajult? Igaz, klinikai eset apám mellett nem csoda, ha nincs maradása otthon, lót-fut, nem is tudom mit kívánjak neki, hogy essen össze és vigyék kórházba? Onnan nem engednék futkorászni, és a vén tehetetlentől is nyugta lenne. Szóval kedves önmagam, anyuci-kejj-nekem téma lezárva. Másoké meg már nem is él, ritka, ahol még mindkét szülő létezik. Jó ideje nem is merem régről felbukkant barátoktól megkérdezni, hogy "és a szüleid hogy vannak?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése