Naszóval, még kávézom fel magam, pár gondolat az írásról, ahogyan én látom. Egy örökös íráskényszeresben (veleszületik az emberrel, gyógyíthatatlan) állandóan ott van a mondanivaló, mert szivacsként abszorbeálja (szeretem a természettudományos fogalmakat) a világból benyomásait addig-addig még ki nem robbantgat ez belőle. Nálam már tizenegy évesen megtörtént, valakinél előbb, valakinél később. Tehát az irkálónak mondanivalója mindig van, csupán a forma, a stílus és a történet hiányoznak hozzá.
A történet a legutolsó a sorban. Nézzünk egy klasszikust, hmm, mondjuk Goethe Wertherjét, mi történik benne? Egy fiú reménytelenül szerelmes lesz, és ebbe belehal. Ennyi a szüzsé. A mondanivalót stílusával és formájával Goethe, az író adja hozzá. Igazi írók nem szokták riportereknek hosszasan fejtegetni azt sem, hogy mitől, hogyan, honnan jött belőlük ki az, ami. Kiolvashatod nyomait a műveikből, de ez is bajos, mert az író fejében kavargó masszából újra és újra más mondanivaló csurran kész formába, a motiváció legyen lényegtelen az olvasó számára, ne vájkáljon, felesleges, vagy bízza profikra kérem, képzett és kiváló irodalomtörténészekre és kritikusokra. A modern mű mögötti embert ők is csak részleteiben kaphatják el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése