Ez a szülés,- gyerekgondozás téma kimeríthetetlen, kicsit mindenki másképpen éli meg, és az ostobábbja meg van róla győződve, hogy ahogy ő csinálta, úgy a leghelyesebb, ezen gondolkodásmód szerint akkor minden gyerek és szülő egyforma, ami náluk bevált, az a követendő. Ez nem eszmecsere, amiből okulhatnak a felek, az ilyenek dogmatikus barmok.
Én sem ítélem el azokat a fiatal nőket, akiknek fáj a császármetszés. Mert előtte nem voltak kórházban, talán gyulladt foguk sem volt, amit idegkezelni,- húzni,- tályogtalanítani kellett, veseköves rohamokat sem éltek át, vajúdni sem vajúdtak, mert programozott császárra voltak előjegyezve. Pláne a terhességük végén sem keletkeztek rajtuk ödémák, és persze az utolsó trimeszterben nem ült rá magzatuk az ülőidegükre, állandósult becsípődést okozva ezzel, ami borzalmas fájdalmakkal jár.
Nekem az a kis metszés meg sem kottyant, nem mondom, hogy nem fájdogált, de hol volt az a felsoroltakhoz képest! Micsoda öröm volt végre egyedül lenni a testemben, fájdalom nélkül járni, szinte szökelltem az utcákon mámorosan, mikor sebkötözésre kellett járnom. Járni! Nem vonszolódni dagadt lábakkal, hatalmas hassal, izzadva, lihegve, hanem újra könnyen, normálisan rakosgatni a lábaimat, egyiket a másik után, ajj de jó volt! (Már nem folytatom azzal, hogy mindezt azzal a tudattal, hogy egészséges, gyönyörű kislánynak adtam életet.)
nekem semmi olyanom nem volt, amit felsoroltál, mégis nagyon megértő vagyok minden szülés/terhesség körüli fájdalommal/félelemmel szemben. ez egyszerűen egy másállapot sok szempontból és nehéz mindenre szofisztikáltan reagálni.
VálaszTörlésÍgy van, így van! :)
VálaszTörlés