"Nem, fiam, mi nem vagyunk szegények,

 mi csupán szegénységben élünk." (EP: Harmonia Caelestis) Azért olykor fáj Attila fájdalma, mert ő sokszor szegényként él, legalábbis ezt képzeli, tehát számára ez a realitás. Remélem, hogy minél előbb segíthetek a pénzügyi terheken. A lelkieken...próbálok, az mindig nehezebb, mindig. Mindenesetre mert vénülünk és csak viccelődünk a halállal, de a betegségektől nagyon félünk, beálltunk a reggelenként nyelvet kaparók sorába (lényeg az oldal alján) és életemben nem gondoltam volna, hogy megeszi a zabkását (sokmagvas igazi müzliből, persze tejjel és cukorral elsőre). Az anyai nagyapám és anyám  meséit elevenítettem fel, akik gyerekkorukban szó szerint éheztek a paticsfalú cselédviskókban. Még volt tej, a müzlit féláron adták, volt egy doboz tojásom, lisztem, készítettem másnap tojásos nokedlit, élveztem a leleményességet, a semmiből való finomságok előteremtésének egyszerű örömét. 

Anyám úgy megtanulta a szegénységet, hogy még most, lassan 65 évesen is annak képzeli magát. Emiatt sajnálom, ezt nem lehet levetkőzni, hiába keres már sokat, él minden kényelemmel felszerelt, sokszobás, szép új házban, legbelül még mindig zaklatja, hogy mindez csak illúzió, a valóság a hitvány korpaleves, módosabb napokon disznózsíron kavart rántással. Most már ő sem keres annyit, minden meg is drágult: izibe meg is hízott tudatalatt a még rosszabb időkre gondolva.

Kiütközik rajtam a jobbmódú apai nagyanyám és apai családom világnézete is, akiknek bár mértékletesen, de olykor szegénységbe esve is igényük van luxusra. Megérkezett ma a szülinapi Lush-csomagom. Három napon belül visszamondhattam volna a rendelést, de nem akartam. 

Attila hazatérve viccesen le naccságázott, kiigazítottam, hogy pláne munkanélküli naccsága, a GYES egy másfél éves gyereknél már csak szép megfogalmazása a mihaszna úri koldusénak. Mégis mennyivel gazdagabb vagyok pusztán már csak az új illatokkal is...