kávé

Többen kérnek magánéletemben, hogy ne kávézzam, mert úgy megvadít, hogy elviselhetetlen, parancsolgató, türelmetlen méregzsák rabszolgahajcsár leszek tőle. Ilyenkor bújik elő a kényszeres, mindent tökéletesen rendben tudni akaró, mások lassultságán is bosszankodó, kéztördelős szorongós énem. Van ennek jó oldala: munkahelyen, biciklizéskor ebben az állapotban teljesítek 120 %-osan, ott kell a gőz.  

Tegnap nem kávéztam, szelíd is voltam mint egy szopós bárány, de a koponyámba mázsás kőkockák kerültek, rettenetesen fájt és a legminimálisabb tevékenységet is óriási erőfeszítésként éltem meg. Ma figyeltem magamra, és az adrenalintól habzó szájú szakasz alatt, mely körülbelül 2 órán keresztül tart és onnantól átlagosan tevékennyé tompulok, csak kint a kertben házsártoskodtam magamban, hogy hol van már A., hol a medence, mikor fújjuk fel, most itt fővök a napon, ha nem jön, akkor hagyjuk, mert megyek Ritának főzni, most mit csinál már fent?! Ááááááááá! Ebben a heveny időszakban kézenfogtam a lelkes Ritát, akit nem zavar sem a zimankó, sem a dögmeleg és együtt sétáltunk a kihalt utcákon, majd locsoltuk egymást a kertben, aztán mikor már nagyon pirosodni kezdett, felhoztam a lakásba. El is ájult.

Mi meg felfújtuk, lepucoltuk és feltöltöttük a medencét. Idén már profibbak vagyunk, szereztünk medencébe való brutális fertőtlenítőt, remélem, hogy A. jól számolta ki az adagot és nem kötünk ki sem a bőrgyógyásznál kémiai égési sebekkel, sem a toxikológián Ritával. A lakásban elviselhető a hőmérséklet, a szüntelen csukogatás, függönyözés csak ér valamit. Kávézás pedig marad, uff.