Délben a medencében heverészve (= felfújható) relaxáltam és empatikusabb beszélgetőtársat képzeltem el. Mindezt ma koraeste Attilának is elmeséltem, aki először félreértette, hogy hangosan beszéltem magammal, aztán meg, hogy hangok szóltak hozzám. Nem, nem, válaszoltam fuldokolva a röhögéstől, ennyire még nem vészes a helyzet, de valahogyan tisztáznom kellett magammal, hogy teljesen normális a szorongásom!
Milyenek lesznek a kolléganők...? Sokfélével dolgoztam, volt rá nem egy példa, hogy valakivel az első félévben gyűlöltük egymást, majd valamiért megtört a távolságtartásunk, nevetve meséltük, hogy milyennek láttuk a másikat. Ezért eldöntöttem, hogy egy ideig nem alkotok senkiről végleges véleményt, de azt úgysem fogom kibírni, hogy az első benyomásaimat ne írjam le ide. Diplomatikusan persze, de azért nem írtam ki a munkáltatóm nevét sem, nehogy egy leendő kolléga rátaláljon erre a blogra és itt csemegézzen, még csak az hiányozna.
Önmegerősítés: ha a közismerten nem emberbarát nagymultinál dolgozó HR-es és leendő főnököm úgy gondolja, hogy alkalmas leszek erre, ma, mikor 53.000 diplomás munkanélküli kering az országban, akkor bíznom kell magamban, uff.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése