Ma mesélős kedvemben vagyok és saját tapasztalataimat írom le. Mivel én nem voltam aggraváló (vagyis betegségtagadó) ember, sőt ennek ellenkezője hypochonder, ezért magamtól kerestem fel háziorvosomat.
Akkor már rendszeresen kínzott fokozott szívverés, fáradtság, fejfájás, ingerültség. Könyvtárban tanulás helyett egy öndiagnosztizáló könyvet emeltem le a polcról, amiben olyan kérdések voltak, hogy Ön szívbeteg, májbeteg, vesebeteg-e? Nem. Lapozzon a 28. oldalra! Szed-e gyógyszereket? Nem. Lapozzon a 39. oldalra! Fogyaszt-e alkoholt, kávét, drogot, ha igen mennyit? Nem. Lapozzon a..., nem, nem, nem. Aztán a 896. oldalon maradt a válasz: "önnek valószínűleg pszichés problémái vannak." Elmentem tehát az akkori háziorvosomhoz, elmondtam mire jutottam, aki már írt is egy beutalót a pszichiáternek, majd kérte, hogy menjek vissza azzal, hogy mit kaptam. "Az jó, az nagyon jó E.-ka, én is azt szedem". Kínunkban összenevettünk.
Ez az első pszichiáterem anyapótlék volt, de ugyanakkor kemény és irányító, a gyógyszereket megtagadta tőlem, csak egy babaadagnyit engedélyezett, amivel sokáig elvoltam. Én is többet jelentettem számára egy páciensnél, mondom, afféle anya-lánya kapcsolat volt köztünk. Tudtam, hogy rákos és mikor hirtelen meghalt, olyan mély szomorúság fogott el, hogy elnézést kértem kollégáimtól, mert sírógörcs tört rám. Valamit hablatyoltam nekik arról, hogy most értesültem telefonon, hogy egy idősebb, kedves ismerősöm meghalt, azt mégsem mondhattam, hogy a pszichiáterem.
Nem volt kedvem idegenhez menni, különben sem volt semmi bajom. Itt estem abba a csapdába, hogy az orvos és a babaadagnyi szer kordában tartottak, miután mindkettőtől elmaradtam, hónapokkal később középsúlyos depresszióba estem, erős pánikrohamokkal kísérve. Akkor mentem el Dr. Rivotrilhoz, egy futószalagos orvoshoz, majd őt rögvest elhagyva, egy nagyon kedves, drága doktornőhöz, de annak már magánrendelésére. Sok szerrel kísérleteztünk, a depresszió diagnózisa sem volt helyes, csak fedőtünet volt, lényeg, hogy megtaláltuk a megfelelő SSRI-t (fluoxetin volt) és nyugtatót (a XX. század legjobb felfedezését, az alprazolamot, közismertebb nevén Xanaxot avagy Frontint) és a korábban említett pszichológushoz (aki bölcsész, könyörgöm, ezt is mindig mindenki keveri) "Zencsávóhoz" járva pszichoterápiára rengeteget segítettek. Kár, hogy velük is nagyon öszebarátkoztam, így később már önmagukban a gyógyszerek nem segítettek.
Node nézzük a családom hogyan reagált minderre. Évek teltek, mire elmondtam a szüleimnek, hogy neurózisban szenvedek, körülbelül annyira nehéz lehetett, mint egy melegnek, mikor közli, hogy apuka, anyuka, én a saját nememből valók iránt érzek szexuális vágyat és szerelmet, tessék engem így is szeretni és elfogadni. Felvázoltam, hogy milyen gyógyszereket szedek, és mikor nem megyek el hozzájuk az nem azért van, mert utálom őket, hanem mert nekem ahhoz, hogy ellássam a munkámat, szükségem van hosszú és mély alvásra, péntek délután és szombat délelőtt. Amennyiben szombat este pedig szórakozni megyek, úgy vasárnap meg azért vagyok fáradt és nekem is csak egy hétvégém van egy héten.
Első reakcióként sírva fakadtak, gondolom filmekből ismert rácsos, mállatag falú sárgára mázolt, vaságyas intézmények képe merült fel bennük, mikben én kényszerzubbonyban, nyálamat csorgatva ülök egy sarokban. Második reakcióként, miután megismételtem, hogy "évek óta" és felfogták, hogy "évek óta/alatt" nem viselkedtem sem katatónul nyálcsorgatva, törni-zúzni sem kezdtem, vagy csillapíthatatlanul hisztérikusan vihogni, vagy arról beszélni nekik, hogy az UFO-k arra kértek, hogy igyam meg a vizeletemet, mellesleg folyamatosan figyelnek és mindig suttognak a fülembe, de úgy, hogy azt más ne hallja, szóval ekkor jött az, hogy nekem semmi bajom. Vagyis amit elmondtam, az hisztéria, komédia, hálátlan büdös, lusta kölke vagyok, hogy legalább egy héten egyszer nem tudom meglátogatni őket.
Azért valami szöget ütött a fejükbe, mert végül kénytelen voltam velük együtt elmenni a doktornőmhöz, hogy tőle hallják, hogy a szerek amikkel kezel nem ölnek meg (anyám megint sírt és valami kolléganőt emlegetett, aki idő előtt halt meg, mert úgy tudja ilyeneket evett), sőt ellenőrizzük a vérképemet és testileg kutya bajom. (Megjegyzem azóta is.)
Aztán apámnak ez nem volt elég és felkutatott egy neves főorvos atyaúristent, és addig üvöltözött velem, még kénytelen nem voltam elmenni ahhoz, csakhogy leszálljon rólam. Ekkor már 31 éves voltam, sejtem miket mondhatott a professzornak, mert az olyan lekezelően fogadott, mint egy retardáltat, módos apuci életképtelen hülyekispicsa lányát. Akkor még friss volt műveltségem, 20 perc után már egyre magasabbröptű, felpörgetett beszédtempójú és elvont filozófiai, pszichológiai, teológiai és társadalmi eksztázisba estünk. 45 perc után beszólt félénken egy asszisztens, hogy professszorúr, khm, a többi beteg, mire az egy kézlegyintéssel kiparancsolta, majd folytattuk az irodalomnál. Másfél órával később ismét bejött egy asszisztens, hogy deprofesszor úr, most már tényleg. Addigra a professzor úr a kezemet szorongatta, rendkívül örült, hogy megismert és kérte, hogy döntsem el írni akarok vagy családot? Az írás, figyelmeztetett sokkal komolyabb, az ő apja is író volt. Akkoriban nem akartam családot, de írni azt igen. Ami apámat illeti, közölte, hogy természetesen egészen más a helyzet, én döntsem el, hogy elmondjon-e bármit is beszélgetésünkből? Megkértem rá, hogy lekötelezne, ha mindenről részletesen beszámolna az apámnak. Néha még üzent rajta keresztül, hogy vár, vár, de akkor már tudatosan a belső utamat jártam és szomorúan arra gondoltam, hogy most nincs energiám arra, hogy szórakoztassam. Mostanában sokat gondolok rá, csak annyit szeretnék neki üzenni, hogy "egyelőre a családot és gyermeket választottam."
Javaslatom szerint ha ilyen szerette van valakinek, akkor a következőket ne tegye:
-ne essen pánikba, hogy az illető megőrült, hiszen nem őrült meg és megfelelő kezelés mellett beszámítható, mondhatom sokszor jobban mint egy átlagos, "rendes, normális" ember, aki hajlamos össze-vissza zokogni és a legborzasztóbb rémképeket vizionálni
-eszébe ne jusson lebeszélni az orvosáról, pláne önhatalmúlag kidobni a gyógyszereit!
-ne akarja annyival elintézni, hogy ugyanmár, nincs neked bajod, gyere bebaszunk valahol és dugjál egy tisztességeset (ami az utóbbit illeti nem akarok álszent lenni, egy időben az orgazmust mint természetes gyógymódot, stimulálva a vadászat örömével gyakran és szívesen alkalmaztam diszkréten, de igencsak promiszkuis életet élve, konkrétan mindig volt a telefonomban legalább 10 szám, akik gondosan megrostált értelmes, és nem érzelgős szeretők voltak, őket permutáltattam, hiszen nem várható el, hogy ugyanaz mindig ráérjen. Ha már ráér, az már kapcsolat, de amint ezt megorrontottam, repült a listáról, ugyanis megzavart volna más lelki élete ha keverni kezdi az érzelmeket a szexszel, és ...jajjj...azért voltak ilyen "nyuszika én...én még soha nem találkoztam hozzád foghatóval, te vagy az első, akivel el tudnám képzelni, hogy családot alapítok..." Na most képzeljetek el engem, mint "nyuszikát". Így már érthető ez a gusztustalanul ridegnek és feministának tűnő magatartás.)
-ne akarjon segíteni erőszakosan, ha az illető elindult saját belső útján, még akkoris, ha ez ijesztő lehet kívülről nézve, mert mondjuk sokat dohányzik, nem veszi fel a telefont, nem hajlandó analizálni magát éppen vele, a régi baráttal a hálátlan, sőt rá nincs ideje sem, bezzeg mindenféle vadidegenekre meg van, egyszerűen adjon neki időt.
-rémképeket ne fessen neki arról, hogy majd csövesként végzi az utcán. Okosan és megfelelő időben figyelmeztesse arra, hogy bizonyos kötelességeit el kell látnia, de ennyit, és nem többet.
-ne akarja örökké és izgatottan ellenőrizni, ezzel mind jobban ellöki magától!
Ami nekem segített, az új emberek, új nézőpontok megismerése volt, és a sportolás újrakezdése, önmagam testi lustaságának legyőzése, egészséges módon való felpörgetése és lefárasztása. Ezután találkoztam össze Földönjáróval.
