Felnőttkorában már sosem lesz önbizalma és örökre sérült, bizalmatlan, gyanakvó marad.-írtam korábbi bejegyzésemben. Érdekes módon biztosan sokan azt hiszik, hogy az ilyen ember csendes, összerezzen a legkisebb zajra is, könnyen elsírja magát, és mindig egy erős férfiba kapaszkodik. Milyen mulattató elgondolás! Külső páncélt én is növesztettem magamra, hányszor, de hányszor kaptam már meg, hogy nagyszájú vagyok, beképzelt, akaratos, makacs, irányító, jégszívű, női testben enyhén pszichopata pasas. Igen, a felszínen ilyen (is) vagyok. Ám belül? Nagyon mélyen? Jól figyelj, nem írom le többször: bátran szembenéztem azzal, hogy mi lapul alul, és ki is mondtam. Segítettetek a hozzászólásaitokkal, levelekkel, köszönöm! Most már tényleg rajtam áll, hogy a gyakorlatban is elszámoljak magamban tízig, nem éppen szüleim által belém égetett külső megfelelési kényszer terel-e felesleges, zavarodott tettekre, gondolatokra?
Ma optimista vagyok: előbb-utóbb sikerülni fog, hogy ne így legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése