munkakeresés

Tegnap kiöltöztem éppen annyira, hogy ne hassak dámának, de szimpatikus és potenciális eladónak igen,  felkávéztam magam, elmentem a kertészetbe minden mindegy alapon, ahol mondtam  a tulajnak,  hogy fogalmam sincs a növények neveiről, fajtáiról, de szeretem mindet és gyorsan tanulok. Nos, van már választottja, hogy kit vesz fel, de azért kérte, hogy beszélgessünk már egy kicsit, ha eljöttem. Ő félig német, anyanyelvi szinten beszél németül. Kértem, hogy azért csak szondázgasson, igaz kissé belesültem mikor magasabb fokozatra kapcsolt, de megértően mosolygott. Elkérte az e-mail címemet, nevemet és telefonszámomat. Hátha nem válik be a kiszemelt új alkalmazott? 

 

Majd elrohantam a helyi zöldségeshez, ahonnan kaptam egy fülest, miszerint ott is  keresnek eladót. A főnökasszony már megkezdte hosszú hétvégéjét, de jövő héten személyesen vár beszélgetésre. Proli munka, élelmiszerbolti eladó. Semmi gondom vele, azonkívül, hogy nem a határ túloldalán van. Fiatalkoromban a nővérkedéshez is hajnalban kellett kelni, és takarítani a betegek ürülékeit, váladékait, emelgeni a 100-150 kg-s izzadó testeket, de a lisztes-, és a cukroszsák nem beszél, és nem büdös. Nyilván nem innen szeretnék nyugdíjba menni, egyszerűen csak kell a pénz és úgy tűnik most ilyen helyeken van lehetőség legálisan megszerezni. Csoda, hogy van hol! Csoda, hogy sem a kertészetes, sem a cébéás nem rökönyödött meg azon, hogy efféle szakvégzettségeim nincsenek.  Elég volt hallaniuk és látniuk, pontosabban a cébéás még nem látott, csak hallott. Természetesen a bennem lakó hisztérika számba vette őseit, azt az osztályt, helyet, ahonnan jött, amit otthagyott, átélte, hogy ő a szociológiai deklasszálódás eklatáns példája,  de elhallgattattam, most csak suttogjon.