Emlékeztetnem kell magamat, hogy ne csak panaszkodjam, mert az nem fest valóságos képet. Húszévest minap Pai-mei-esen leosztottam és visszazavartam dolgozni, mert szó szerint pityergett az udvaron, hogy "én ezt nem bírom, hazamegyek, de muterék akkor mit szólnak bla-bla-bla." Nem szabad, hogy ne kérgesedjen meg, és ne legyen belőle potenciálisan jó férfipalánta. Három nap múlva már vigyorgott. Ezen morfondíroztam, mikor én is mindennap azzal mentem be, hogy lehet, hogy ma engem rúgnak ki, vagy én rúgatom ki magam, vagy egyszerűen csak kisétálok. Aztán a kölyökre gondoltam, meg a sajátomra is, aki miatt belekezdtem ebbe, hogy legyen elég pénzünk, ne essek ki a munkaerőpiacról, hogy továbbra is legyen elég pénzünk, vagyis következetesnek kell lennem.
Node visszakanyarodva a panaszkodáshoz: gyanúsan egyoldalú képet fest. Be kell vallanom, hogy valójában élvezem a pörgést, a sok embert (végre emberek között!), morgok a hülyepicsákra persze, de nemcsak olyanok vannak, sőt. Mindez nem jelenti azt, hogy egyszercsak nem köszönik meg az eddigi munkámat, vagy mégis nem borulok és rontok ki onnan. Továbbra is mindig csak a következő napra gondolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése