mi kell az olvasóimnak? normális blogíró-nem normális

Örök dilemma tapasztalt blogíróknak, hogyan feleljenek meg olvasótáboruk kedvének is. A kitartóak nyilván kedvelnek. Szeretik az olyan írásaimat, melyek elgondolkodtatóak, de az elmebaj határát feszegetik. Ugyanakkor nyilván szeretnek, és normálisnak akarnak tudni. Egészségesnek, vidámnak, csinosnak. No, ebben van a dilemma.

Mikor normálisan érzem magam, akkor semmitmondó hülyeségeken kívül mást nem tudok írni. Tegnap akartam venni műszőrme kabátot, de a kínaiak össze-vissza számozzák a termékeiket, mert a legkisebb is XL-es volt, kétszer ért körbe rajtam és úgy néztem ki benne, mint egy közepesen kifejlett grizzly medve. A fiatalosnak kikiáltottak között ellenben találtam egy L-est, ami tökéletesen passzolt szabásban, színben, anyagban, de összegombolva nem kaptam levegőt benne (most éppen 85 D a mellméretem) és túl drága volt ahhoz, hogy csak úgy megvegyem. Ma vissza akartam menni, de erőt vettem magamon, mindjárt itt van a tavasz, és elég ciki lenne, ha az utca népének szeme láttára, asztmatikus hörgések közepette nindzsás surikenekként süvítenének le rólam a gombok melltájékról. Ez a semmitmondó kategória.

Ellenben mikor rámtör a nagy világfájdalom, akkor olykor ezt szórakoztató formában is elő tudom adni. Jelenleg semmi bajom a világgal, sőt vidám vagyok. Mindenki alszik, nyugalom van. Elmebetegek anonim tanácskéréseit olvasgatom. Az egyik ezt írja: "Mobiltelefonnal rám tették ezt a telepatikus dolgot, és tudnak engem nézni mobilon, meg hangokat is hallottam. Felírtak ugyan Ripedon gyógyszert, igaz, hogy ezek megszűntek, de úgy érzem, hogy ezek mégis megvannak." Nem lennék pszichiáter, mert az első harminc ilyen eseteknél röhögőgörcsöt kapnék, aztán a következő harmincnál már depresszióba esnék, és a kilencvenediknél már én ülnék egy krízisosztályon.