2011. január 13., csütörtök

mindez nem lenne így

Egyre üvegesebb tekintettel bámultam a semmibe nemrég' (Ritát átvittem az anyósomhoz) cigizve, kívülről nézve biztosan katatón roncsnak nézve ki.  Közben azon töprengtem, hogy hol basztam el az életem. Azt hiszem ott, mikor nem maradtam a közigazgatásban, és több pénzért elmentem egy balekokkal teli, elmebajos rezgésekkel teli kuplerájba, ami afféle világmegváltós alapítvány volt.

A közigazgatásban (is) egyre nagyobb volt a nyomás, kevés a pénz, mert már akkor jöttek a megszorító intézkedések. Megvonták a néptől a caffeteria szolgáltatások legjavát (szinte mindet megkaptuk, kánaáni idők voltak), akkor sem bírtam nyugton maradni, hiába akart a volt, amúgy imádott főnöknőm kétszer is lebeszélni arról, hogy elmenjek. Most már ez sem érdekes, mert a fidesz kirúgta, pedig nála jobban senki nem értett ennek az ágazatnak az igazgatásához. A politikához ennyire közel ő is tudta mindig, hogy bármikor leválthatják. Már a nyolc éves emeszpé hatalom alatt történt rendszeres miniszter váltogatásoknál is mindenki ökölbe szorított gyomorral járkált, hogy nem dobnak-e le egy ejtőernyőst.   Abban sem vagyok biztos,  a jelenlegi kormány nem szüntette-e meg az egész hivatalt úgy ahogy van. (A szolgáltatásaira EU tv. kötelezi, de arra, hogy hol, kikkel és hogyan működjön,  arra kevés jogszabály.) Ám ha kitartottam  volna és közben ismerem meg Földönjárót, esetleg ki lehetett volna kuncsorogni egy áthelyezést ebbe a megyébe, amit nagyritkán éppen ilyen családi okokból megadtak. Akkor nem adtam volna el a lakásomat sem, soha.

Ez a volt főnöknőm nagyon kedvelt és jól ismert, tudta, hogy jolly-joker vagyok. Először Elsőigaziszerelemmel való szakításom után bőgtem neki zárt ajtók mögött, miközben ő ledarálta a felmondó levelemet, de a sok túlóra miatt többször bent maradtunk még más,  vele közeli viszonyban levőkkel beszélgetni, nevetgélni, levezetni a stresszt.

Nézegetem a régi mappáimat, kimentettem őket anno, hátha jók lesznek valamire, és most csak bámulok, hogy milyen sokat dolgoztam és milyen precízen, idő- és témakör szerint csoportosítottam egy-egy konferencia anyagát, a költségvetéstől kezdve, a vendéglistákon át, a forgatókönyvekig külön még a sofőröknek is, hol-mikor, kiért kell menni és mi a háklija. Aztán ott vannak az egyéb PR anyagok, sajtószemlék, sajtóközlemények,  saját tervem a belső kommunikáció megújítására, hogy nemcsak a bp.-i központban dolgozók, de mind a 19 megyében működő alhivatalok is naprakész, eligazítási és szakmai anyagokat kapjanak. Az újságrendelések, mind a 19 megyének. A kiadókkal való levelezések, a pénzügy felé az összesítések. Nem is folytatom.

A főnököm ismert, tudta, hogy akcióban teljesen higgadt vagyok, ezért, hogy ne legyen időm majrézni, többször korán reggel hívott azzal, hogy vágjam puccba magam és rögtön a minisztériumba menjek. Egyszer az aktuális miniszter kezéből elvéve nekem kellett átadnom valamilyen kitüntetéseket. Ez óriási ajándék volt számomra, állni a nagykutyák között (nem mintha különösebben tiszteltem volna őket, a hatalmat annál inkább), színpadon, vakuk kereszttüzében mosolyogva. Később többen gratuláltak, hogy milyen idegesek voltak, de rámnéztek és látták, hogy minden rendben folyik. Ez szállóigévé vált, ha megjelentem elegánsan akció kezdete előtt és mosolyogtam, hogy minden rendben, még a legizgulósabbak is lecsillapodtak. A legtöbben szerettek. Odafigyeltem mindenkire, a portásokat, szerelőket, informatikust, sofőröket, könyvelőket, vagyis mindazokat, akik rengeteget hátráltattak volna, ha sokakhoz hasonlóan keresztülnézek rajtuk, fokozatosan mind elbűvöltem. Állandóan kikértem véleményüket, sokszor több háttérinformációt tudtam meg így arról, hogy kinek-mi baja van, amit közvetlenül nem mertek volna előtárni a főnöküknek. Ám én jóban voltam a legfőbbel, és név szerint soha, de eljutattam hozzá a "nép" akaratát, majd döntéseit vissza. Ez is bele volt építve a kommunikációs tervembe. 

Ezt a munkahelyemet a legtöbb ott dolgozóval együtt nagyon szerettem, a Bosnyák tér előtt volt zöldövezetben, tömegközlekedéssel harminc,  biciklivel hét-tíz percnyire az otthonomtól. Gyakran bevillan ez a kép is, ahogy nyáron sétálok a Thököly úton a Bosnyák felé a 32-es buszhoz a nagy fák alatt, akár reggel, akár délután. Meg a titkos szertartásom, hogyha az 1-es villamoshoz mentem ki reggel, mindig felnéztem a toronylakásom ablakaira és majd szétvetett a boldogság.

Ezen az egészen az előbb kibőgtem magam (csak egy esetben tudok ilyet, na igen,  a női ciklus, legalább nem üvöltözök és nem csapkodok tányérokat a földhöz, nekem ilyenkor érzelmes zene kell, csoki és három csomag papírzsepi).

Mindez nem lenne és lesz, ha lesz végre munkám, akkor nem érek rá ilyeneken érzelegni. 

6 megjegyzés:

  1. "Gyakran bevillan ez a kép is, ahogy nyáron sétálok a Thököly úton a Bosnyák felé a 32-es buszhoz a nagy fák alatt, akár reggel, akár délután. Meg a titkos szertartásom, hogyha az 1-es villamoshoz mentem ki reggel, mindig felnéztem a toronylakásom ablakaira és majd szétvetett a boldogság."


    ó,nagyon átérzem amit mondasz. nálam a dolog honvággyal tetéződik (és nekem még megvan a lakásom:))

    VálaszTörlés
  2. Hálistennek, hogy megvan! :) Igaz nekem annyival könnyebb, hogy 2,5 órányira vagyok Bp.-től és alig várom már, hogy Rita elég nagy legyen ahhoz, hogy állatkertezhessünk vele, meg hasonlók.

    VálaszTörlés
  3. Ez, amit leírtál szinte tökéletes. De pont azért, mert már a múlt. Bizonyára, ha még most is ott tartanál, mint akkoriban, ha nem voltozott volna semmi, akkor is gyötörnének gondok, problémák, és lehet, hogy olyan dolgok hiányoznának, amik most megvannak. Közhelyes? - Lehet! De igaz.

    VálaszTörlés
  4. Heaven: ez így van. Olyan is lehetett volna, hogy ott maradok (ettől féltem) megszerzek még egy diplomát és 40 évesen azon kapom magam mint sok ex-kolléganőm, hogy a munkáján, a 80 db diplomáján és az egyre terebélyesedő ülepén kívül senkije és semmije nincs. Benyit az üres lakásába és nekiül dolgozni vagy tanulni, hogy ne szenvedjen a körülötte levő ürességtől. Brr. :)

    VálaszTörlés