pocilakózók, gügyörészők

Lusta vagyok levelet írni, így Molly témájáról itt fejtem ki a magamét. Terhességem elején fenn voltam baba-mama fórumokon, de annyi agyhalott nyüzsgött ott, hogy fájt. Valaki már amiatt is rámszólt, hogy a terhesség az egy derogáló szó, mert gyermeket a szívünk alatt hordani áldott állapot. Aztán hallgattam élőben azt is, hogy jajj, az első hat hétig majd hálóingben bent, félájultan töltöm napjaimat. No ez sem így alakult, mivel császároztak, úgyhogy (Attilának akkor még nem volt jogsija, én meg nem mertem vezetni) már másnap buszozhattunk be sebkötözésre. Nyilván nem hálóingben. A félájult állapot megvolt, főleg miután mellgyulladás miatt magas lázam is kialakult (a "tejláz", a begyulladt csöcs egy rémálom), de nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, mert Sün volt a központban. Szerencsémre olyan apát fogtam ki, aki végig velem együtt szoptatott, altatott, őrködött, gondozott, váltottuk egymást az első időkben és olyan félhullák voltunk, hogy eszünkbe sem jutott a szex. Az első hetekre értem. Arra viszont nem emlékszem, hogy izzadságunkba pállva zsíros hajjal, szőrösen/borostásan hálóingben lézengtünk volna fürdés nélkül. (Ezen nevetek, ami jó, mert most pippantottam az aszthma gyógyszeremből és segít köhögni.) 

Tehát én például azért nem hallatom a hangomat ilyen fórumokon, mert pillanatok alatt rosszul leszek a sok buta nőtől, akiket reménytelen értelmes, józan gondolkodásra rávezetni. Tudiillik, hogy nem attól jó anyukák, ha már a zigótát is pocilakózzák "áldott állapotban", később pedig óriási önfeláldozásként élik meg az első heteket, folyamatosan gügyörészve.

új országot keresünk lakni

Attila Venezuelát választotta, el is olvasgatta a világutazók fórumán (melynek oszlopos tagja őrült barátném Ká., nemsokára most Brazíliába mennek lakni, fél évnél tovább nem húzzák itt sosem), hogy nem kezdő utazóknak való. Sőt, az európai embert sokkolja. Tulajdonképpen amiket leírtak, azok itthon is megvannak: diktátorunk nekünk is van, de a benzin méregdrága. A vendéglátó helyeken ugyanúgy átvernek ha nem vigyáz az ember, gázos kerületekbe itt sem tesszük be a lábunkat. Pénzünk itt sincs, pontosabban valahogy mindig van, csak ott nem stresszelnek ezen. Legyeink is vannak, főleg itt falun. Szúnyogok is, bár maláriát még nem terjesztenek. Ami nem tetszett, az az, hogy állítólag az ottaniak olyan szinten felszínesek, hogy könyvesbolt szinte nincs is, legfeljebb bulvárlapokat olvasnak. Aztán meg őrült káosz van, sokszor minden van a boltokban, máskor meg semmi. Az egyik ott élő magyar írta, hogy napokig nem volt WC-papír, nagyon feszegette már béltartalma, így az egyik reggelen munkába menet  kihajtott a Karib-tengerhez, és beleszart. Ez nekem is erős,  ha eljutok egyszer a Karib-tengerhez, biztosan ez jut majd eszembe. (Bááár főszezonban a balatoni nádasok mentén olykor úszkáló emberi fekáliák.....?)

Új-Zélandot emlegetik ezer éve, mint a tutiságot, csak nem mindenki nyer, ismerünk olyanokat, akik anyagilag óriásit bukva kullogtak haza. Igaz legalább megpróbálták.

nikotintapasz

Tegnap este jó alaposan átolvastam, hogyan kell ezeket alkalmazni, milyen mellékhatásaik vannak. A pitvarfibrillációnál már vakartam a fejem, de a szájfekély kialakulásánál már azt mondtam, hogy na nem.

Amúgy a jókurvaanyját az államnak, erre miért nem adnak támogatást? Annyit elfüstöltem adóba 20 év alatt, hogy igazán nem lenne nagy teher. Meg miért lehet egyáltalán még cigit kapni, ha szinte mindenhol tilos bagózni?

Az e-cigi egy önátbaszás, lusta vagyok előtúrni a HVG cikket arról, hogy a tiszta nikotin beszippantgatása milyen azonnali hörgőtágulatot okoz.

aszthma

A jó hír az, hogy nincs tüdőgyulladásom, és a tüdőm is teljesen ép, tiszták a rekeszek, nincsenek degenerálódások. Ellenben nem működik, mert aszthmás vagyok. Még nem tudom milyen aszthmásnak lenni, a tüdőgondozóban úgy láttam, hogy egyfajta klubtagság. Előbb ide-oda terelgettek, A. kísért, ő is vitt be Óvárra, fuldokolva, ködön át láttam mindent, az rtg-t, a légzésfunkciót mérő gépet kezelő dominát. Utóbbinál kint várva rám A. azt hitte összevesztünk, mert csak a nő kiabálását hallotta, de mondtam, hogy nem, nagyon kedves volt, csak éppen üvöltve kommandírozott, hogyan fújjam-szívjam a pipát, és mindenáron valami csúcsot akart elérni, mutogatott egy monitoron egy xy koordinátát. Aztán beszívatott velem egy nagyobb adag inhalációs spray-t, kiterelt, hogy megismételhessük az egészet, közben érkeztek fiatal pasik kontrollra, azokkal is így üvöltött, hatott a szer, kezdtem röhörészni A.-val, aki a hullaszagra panaszkodott.

Majd ide-oda küldözgetve belebotlottunk egy furcsa pápaszemes lénybe, aki tétován ide-oda cipelt egy alumíniumlétrát, a tekintete pedig teljesen zavaros és ijesztő volt, mikor ránkemelte. Úgy igazán akkor ijedtünk meg, mikor hallottuk, hogy doktornőzik. 

-Bízzunk benne, hogy ez egy autista zseni, kiváló kutatós, tudós és gyógyító!-mondtam A.-nak

-Az előbb majdnem rámjött a röhögőgörcs, mikor egy csávó bejött, áhítatosan megkérdezte, hogy 'A Doktornő" itt van-e már, és kedvem lett volna válaszolni, hogyha a nyakában egy kettes alumíniumlétrával az épületben ide-oda kóborló, motyogó lényt keres, akkor igen.-Nem mertem ekkor ránézni, mert éreztem, hogy határán vagyunk a kirobbanó idétlenkedésnek a megkönnyebbüléstől.

Szerencsére mivel az egészségügyünk csodálatos, én pedig optimista vagyok, nekem lett igazam, a létrás kérdései és diagnózisai bent a rendelőben már célzottak voltak, elmondta, hogy az értékeim alapján aszthmám van, majd felírt egy csudaszép, rikító rózsaszínű befújót, és megmutatta magán egy másikkal, hogyan kell használni.

Eddig ketten ortályoztak velem, hogy a bagózástól lett, (a létrás és a domina nem voltak köztük) nem tudom. Lehet, mert egyik rizikófaktora, de azért csak rizikófaktor, mert nem egyértelmű. Mindenesetre a második "bezzeg én megmondtam" okoskodóra már rábasztam a telefont.

'where do I go?'

vicces kép

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy akkor voltam végzős a Pázmányon, ami gyászba borult. Az egyik hisztérika még hangosan fel is zokogott egy szemináriumon hazafias fájdalmában (azóta már rég' "libcsikomcsi" kereskedelmi tv-adóknál riporterkedik jelenik meg olykor a képernyőn menyétarca, és nagy átéléssel tudósítja, hogy Böszmekilitin özv. Galacsinszki Tiborné vályogháza a sok esőzésnek köszönhetően megrogyott, satöbbi-satöbbi.), még a tanár is elérzékenyült, és bátorított mindenkit, hogy majd legközelebb "mi győzünk". Bennem sem öröm, sem gyász nem volt a jövőt illetően, csak "halvány lila dunszt."

sebzett

Gondolom ahogy öregszem, meg idevonulván a világ periférikus keringésébe, árvának érezve magam, betegen érzékenykedem. Holott én neveltem úgy anyámat, hogy neki azt nem szabad észrevennie, ha nekem bajom van, ha mégis, akkor annak orvoslásához én jobban értek. Anyámra ebből a szempontból mindig úgy tekintettem, mint egy tudatlan kislányra, akit kímélni kell. Humora sajnos nincs, a kéztördelős rettegését pedig irtózva kerültem. Továbbá én szoktattam lassanként rá arra is, hogy ne hívjon, ne zaklasson, fogadja el, hogy felnőttem. Most ehetem amit főztem. Pedig úgy hiányzott, hogy hívjon, bennem is a soha meg nem értett gyerekek hibbanása lakik: tudatalatt azt remélem, hogy egyszer kitör belőle az az "Anyu" akire várok. 

Ma hazafelé hajtva Birkán* az orvostól (elkezdtem éjjel fulladni, farpinán döfetett gyógyszerrel, holnap meg hétfőn még mehetek újabbakért) korholtam magam. Sokkal elesettebb állapotokban magam láttam el magam, senki nem volt körülöttem, mert én akartam így. Mit várok most meg már egy öregedő asszonytól, akinek magának is ezer  testi nyűge van, munkaalkoholizmusa pedig már klinikai esetté fajult? Igaz, klinikai eset apám mellett nem csoda, ha nincs maradása otthon, lót-fut, nem is tudom mit kívánjak neki, hogy essen össze és vigyék kórházba? Onnan nem engednék futkorászni, és a vén tehetetlentől is nyugta lenne. Szóval kedves önmagam, anyuci-kejj-nekem téma lezárva. Másoké meg már nem is él, ritka, ahol még mindkét szülő létezik. Jó ideje nem is merem régről felbukkant barátoktól megkérdezni, hogy "és a szüleid hogy vannak?"

* az Ignis neve

hétköznapok

Minden mindegy alapon ittam egy kávét, amitől fejfájásom és szédülésem elmúlt, de testem lángra lobbant. Belülről hevít, forral valami, én meg mint egy eszement, nyitott ablakoknál kapkodva tettem rendet legalább az asztalon és mosogatóban. Lezuhanyoztam, felfőtt fejemnek jól is esett a hidegvíz (más választásom nem is maradt, miután elhasználtam a bojlerből a vizet) és még be is púdereztem  arcom. Rettenetesen szomjas vagyok, az itteni nagyon jó ízű csapvizet nyakalom. Ezekből a jelekből feltételezem, hogy javulok. Sünüs vendégségben. Talán át tudok érte menni lassan.

Attilát szabadságra küldték holnaptól, hogy itthon dolgozzon. Az eddigi számlákat nem fizették ki, de az árut követelik. Mi meg azt számolgatjuk, hogyan vegyünk benzint a beszállításhoz. Remélem legalább jövő hét elején már én fogok szállítani, mert szeretek vezetni és emberek közé mehetek, meg a "városba". Azt hiszik ott, hogy családi vállalkozásunk van, és én hivatalos alkalmazott vagyok. Bár ilyen jól menne! Megkíséreltem eloszlatni ezeket a tévhiteket, hitték is meg nem is.

ütős vírus

Már régen voltam olyan beteg, hogy felkelni se tudjak. Zsibbadt mindenem, ha feltápászkodtam szédültem, fátyolos ködben tántorogtam, rázott a hideg vagy éppen fel akart gyulladni a testem. Ma nagyon komisz voltam Sünnel, nem tudtam ilyen állapotban foglalkozni vele. Éppencsak megetettem, belöktem neki DVD-n "Dóját", de nem sértődött meg, a szemét geci anyjához odafeküdt délután és együtt aludtunk. Most úgy érzem, hogy már jobban vagyok, talán el sem megyek orvoshoz. Ugyanazok a tüneteim mint Sünnek: hirtelen magas láz, kiterülés, félhulla állapot, aztán gyors gyógyulás.

előzőhöz

Máskor is leírom a kívánságaimat, mert teljesültek. Nem sokkal később felült, kakaót kért, most pedig már elbarmolta a gépemet, újra kellett indítani, sírva Dórát követel, éljen!

tehetetlenség

A százezres hülyék menetét nehezen, de ki lehet zárni a tudatból, de az éppen magas lázzal fekvő Sünüsét nem. Felidegesítettem magam Rita betegségén, az is eszembe jutott, hogy ajándékba kaptam, el is veszíthetem, de nem, erre gondolni sem akarok. Ez a rothadt tehetetlenség, hogy itt ülök, várom, hogy hasson a kúp (mindent kihány) keljen fel, jöjjön ide mindent lepakolni az asztalomról, "Dóját" és "kakajót"követelni!

botcsinálta tanárkodásom vége

Ajánló

Al panaszolta, hogy a magyartanára elküldte azzal, hogy semmit nem értett meg a felvilágosodásból, készüljön, menjen újra. 

-Miből kérdezett, a magyarból? 

-.....?

-Magyar vagy nemzetközi anyagot kérdezett? 

-Jaa, magyart-tekergette a haját-Láttad a VV Veronika hajdíszét? 

-Nem, nem nézem. Kiből, miből vizsgáztatott? 

-Valami cé betűs volt...izé... 

-(Ki lehetett cébetűs felvilágosodáskori, hussant át az agyamon)-Nem Voltaire-től a Candide-ot? 

-De, azt! 

-Hiszen ő francia volt! 

-Olvastad..? 

-(+20 Hgmm-el emelkedett a vérnyomásom) Jó, gyorsan összefoglalom neked nagyon vázlatosan a lényeget!  

Már Leibniz nevénél elvesztette a fonalat, a hajában matatott ismét, és ajakbiggyesztve biztosan ismét VV Veronika hajdíszére gondolt. (A vérnyomásom +50 Hgmm-el emelkedhetett ismét.) Ennyi, teljesen felesleges egymást kínoznunk. Az iskolája nagyon elnéző vele, tudják, hogy érettségi nélkül teljesen elveszett lenne, meg fogja kapni majd. Aztán elvégez egy tanfolyamot, és mivel nagyon jól magol, tényleg fel fogják venni x helyre amit kinézett magának, (kapcsolat van), ellavírozgat ott, még a főnököm is lehet egyszer, ki tudja? Ellavírozgat majd máshol is teljesen boldogan, semmi haszna nincs felesleges és érthetetlen magyarázataimból, bármilyen velősen és egyszerűen próbáltam átadni azokat. Manapság nem kell mindez. Taposni kell tudni, kurválkodni, hazudni, lopni, csalni.
-
Kiegészítés: utoljára rendszeresen a tavalyi év végén foglalkoztam vele. Azóta eltelt egy nyár és egy iskolai félév, sok egy tini agyában ahhoz, hogy mindent elfelejtsen. Pláne kisbaba mellett.

netes nyelvtanulás

A barbis játékon végre felvett ismerősnek egy német kislány. Egy gond van vele: 10 éves. Azért gyakorolhatom vele a németet, bár a velekorú angolszász és magyar átlag helyesírásán megdöbbenve félő, hogy eleve meg sem értem majd,  vagy rosszul rögződik be, amit meg igen. A hawaii-i kamaszlánnyal azóta is csetelgetek, ő az egyetlen amerikai, aki szóba áll velem. Gyanakodni kezdtem, hogy lakókocsis pária lehet, és mivel úgyis hülye külföldi vagyok, kis magyarázkodás után, hogy nem rasszizmusból vagy udvariatlanságból, de hagy  érdeklődjem bennszülött-e? Floridai fehér, puff neki. Már egyre kevésbé értem, mert nekibátorodott, olyanokat ír, hogy kaykay, ezt még megfejtettem visszakérdezve, hogy ez az okey-okey? Legközelebb már meg sem lepődtem, mikor csak annyit pötyögött: kk. Megkíséreltem elmagyarázni neki, hogy én klasszikus brit angolt tanultam, amit valószínűleg élő ember a BBC-n kívül nem beszél, nézze el iskolás angolságomat és kérdéseimet. Meg tudjuk egymást nevettetni, ez ritka.

Egyébként nem szeretnék engedni a szlengnek addig, még nem beszélek tökéletesen egy nyelvet. Magyarul sem szabadna. Nyilván felveszem azért a tempót, nem ragaszkodom teljesen megkövesedett óságos szavakhoz, pláne cseten. Egy nyelvben talán a szleng és a diáknyelv változik a leggyorsabban, 15-20 év alatt szinte teljesen kicserélődhetnek az aktuális "menő" kifejezések. Az országokról, tájegységekről nem is beszélve.

*

Másfél napja nem ettem, nem vagyok éhes. Nem csinálok belőle problémát, ki kell használni, hogy megbolondult az agyam végre jó irányba. (Nyugi, anorexiás nem leszek, annyira nem tud megbolondulni.)

dagadék harca

Visszanézegettem a régi fényképeimet (sajnos digitálisan csak 2005-ig vannak meg) és rádöbbentem, hogy én 2005-2006 táján bizony voltam olyan dagadt, mint szülés után, na akkor el is hagyott Pé. Felhívtam röhögve és elnézést kértem, hogy egyáltalán rám bírt nézni, nem zavart, hogy hülyének néz. Aztán segített először Nyuszikazoli táplálkozástanilag, majd Ágika, aki azt mondta, hogy le kell szarni minden extrém táplálkozási elméletet és gyakorlatot, átállítani az agyat a fogyásra, aztán lódulni előre és sportolni. Hatékony edző volt, sokat köszönhetek neki. Most szörnyen le vagyok punnyadva, ezer éve nem bicajoztam, odakint zimankó van, itthoni tornázásra a hely szűk, hajcsár nélkül pedig úgyis haszontalan, mert lusta vagyok. Áhh, éppen kezdett emberi formám lenni, de ez a karácsony nagyon betett, még azt nyögöm.

morfond

Rájöttem közben, hogy nem is az olcsó bizsuimat, cuccaimat irigylik. Van bennem valami, amit még nem tudtak elvenni tőlem, ami akkoris megvan, ha krumpliszsákba bújok. A hangom, avagy a hallgatásom. A fellépésem, tekintetem. Talán csak annyiban különbözöm az átlagtól, hogy nem tartozom sehova. A sokdiplomás, buzgó társadalmi életet élő entellektüeleknek hülye és csóró vagyok, az egyszerű népnek meg túl úrias-féle. 

Lassan 37 éve nem tudok beilleszkedni egyik nyájba sem, nem is szándékom, mellesleg mindkét  oldalon többnyire kiválóan alkalmazkodom. Többnyire, mert nem mindig sikerül, így leszek az egyik oldal szemében jól-rosszul kiművelt tahó, a másik csapat szemében pedig karót nyelt savanyú picsa. Egyszerűsítettem a rétegeket illetően, mint mindig.

Ingleichen és a zene

Már nem énekel annyit, próbál beszélni, pár napja elkezdődött a "mi az?" korszaka, és sokat fejlődött a szókincse is, de az átlag gyerekétől messze el van maradva. Ugyanakkor már méhen belül kiváló hallása volt, bármilyen harmonikus és tiszta dallamú zenétől megnyugodott (legtöbbször a klasszikusoktól) még a diszharmonikus, zenének nevezett szeméttől olyan nyugtalanul rugdalt, hogy azt hittem kiszakad a hasamból. Nem sznob, kedveli a könnyedebb műfajokat is, csak legyen szép hangja a néninek. Továbbá elég hallania egyszer egy dalt és rögtön megjegyzi a dallamát, dúdolja vissza. Nagyon jó hallása és ehhez kapcsolt memóriája van. (Majd meglátjuk szeretne-e zenét tanulni, a lehetőséget megadjuk természetesen, én is 4 évesen magamtól választottam a hegedülést, majd döntöttem el 8 évesen, hogy abba is hagyom.)

A bácsik énekét kevésbé szereti, bár az apja mutogatott neki ...ööö.... nem tudom milyen hard? metált és úgy rázta rá a fejét, testét, mint a nála 15-20 évvel idősebbek. Ebből leszűrtem, hogy akik ilyen koncertek előtt vonaglanak, azok szellemileg egy másfél-két éves gyerek szintjén állnak. (Jól van na, seggrészegen én is csináltam ilyet jópárszor kamaszkoromban, a legtöbb ifjú ember szeret regrediálni és primitív ősemberként  a tűz körül ugrálni a hordával valamiféle tamtamra. Néha a már nem olyan ifjú emberek is, olykor kell az.)

Ingleichen és a mesék

Észrevettem hónapokkal ezelőtt, hogyha olvasok, akkor Rita dühös lesz, mert anya könyvet néz, anya addig sem Jitával foglalkozik, és mérges lett a könyvekre, marcangolta őket. Jó pár klasszikusomat megtépkedte, mire elzártam előle azokat. Akkora ellenszenvvel viseltetett a kép nélküli, számára haszontalan és anyát lefoglaló nyomtatványok iránt, hogy mesét sem tudtam neki olvasni, fejből rögtönzök ma is. (Átszoktam az éjjeli olvasásra, és folyamatosan magyarázom neki, hogy a könyvek értékek, nem szabad rájuk haragudni, azóta békén hagyja azokat.)

Emlékszem, hogy  a Piroska és a farkassal kezdtem, de nem értette a farkast, nekem sem tetszett a "gonosz állat leselkedik az erdőben" toposz, aztán mire odaértem, hogy a nagymamát bekapta, Rita már nyüszített, üvöltött, azonosítva a karaktert a "mamákkal"*, Piroskát hagytam. A legtöbb mese horror! Tegnap Hófehérkét költöttem át, az erdész bácsinak nem megölnie, csak elkergetnie kellett az erdőbe, de a mérgezett almákat nem tudtam kihagyni. Ingleichen ennél a résznél felpattant élénken "alma, alma" kiabálva, és vigyorogva mutogatott a hűtő irányába, amin még kint csüngenek az alma rajzaim.  Unalmasabbra kellett váltanom, Hófehérke természetesen nem halt meg, jött a szőke királyfi fehér lovon (ez nem tetszett neki, legközelebb barna királyfi jön barna lóval) a gonosz mostohát száműzték (nem megölték), még ma is élnek és jóban maradtak a törpékkel, akik nem is törpék, hanem inkább manók, az kedvesebb. A varázstükör mondókája, mert rigmusos, nagyon tetszik neki. 

*Mivel a "mama" név foglalt, mert az anyósomé, a "nagymama" pedig anyámnak nem tetszett, egy ideig Pampam volt, aztán én kezdtem Lujzi mamázni, mára ebből anyám keresztneve, a Lujzi maradt. Pontosabban Jlujzi, múltkor Ingleichen elkezdett összepakolni a táskájába, érdeklődtünk, hogy utazik-e, hova, mire kijelentette, hogy Jlujzihoz, majd begyömöszölt egy üveg ásványvizet is.

az én cuccaimra irigykedni?!

Ejj, csak kiírom magamból azt, hogy nagyon utálom ha valaki sajnál és utolsó csórónak tart, de igaza van. Vállat vonok, én is szoktam irigykedni a gazdagabbakra, de csak magamban és nem fröcsögve. Azt viszont még napokkal később sem tudom megemészteni, hogy engem irigyeljenek azért, mert ha lehetőségem adódik rá, akkor igyekszem adni magamra? Leszaggatnák tekintetükkel rólam a leárazott bizsukat, farmert, gagyi csizmát? Mert nekem is foszlott ganékban kellene járnom, ahogy más "rendes asszonynak", mutatva ezzel is, hogy csakis a családnak és a munkának élek? (Már röhögök miközben ezt pötyögöm be, de tényleg egyre több ilyennel találkozom, és nem hiszem, hogy pusztán vidéki jelenség.)

Szóval megkaptam, hogy "ez is új lánc? Már a múltkor is egy új volt rajtad!" Hát még ha tudnák, hogy mennyi van még! Sálak is, pulcsik, Attilának is, Ritáról nem is beszélve. Rendkívül dühít, hogy rám, az én semmimre irigykednek olyanok, akik ugyanúgy megtehetnék vagy még inkább, hogy hasonlóképpen, minimálisan adjanak magukra! Talán ezért szerelmes még belém a férjem és van nemi életünk is, nem jár félre, de pornó magazinokkal, viagrával, szesszel sem kell felgerjesztenie magát együttléteink előtt, mik nem félévente, évente történnek meg.

reggelről elmaradt dohogás

Egy kiló fonnyadt paprika 1070 Ft-ba kerül a CBA-ban. Ez még pedig csak a kezdet, még most fognak leltározni, átárazni. Lestem a boltban hülyén, majd a semmire elbasztam egy tízezrest.

Most már mindenképpen rossz. Az elmebeteg autokratának le kell(ene) mondania azonnal, csak közben úgy felkavarta a szart bel,- és külföldön egyaránt, hogy a helyzet reménytelen. Arról persze fogalmam sincs, hogy kinek kellene követnie, mert nem látok olyan pártot, embert, akire szavaznék.

szilveszteri buli után

A gond ott kezdődött, hogy vettem alkoholt, és már délután magamban (még alkohol nélkül) itt bőgtem több okból, az elvesztettek és újra megtaláltak miatt örömömben, bánatomban. Mivel nem iszunk, ezért pillanatok alatt berúgtunk, este nyolcra már nagyon részegek voltunk, de akkor már mindegy volt, ittunk tovább, klasszikus. Aztán Attilában is felszakadt a merev "nekem nem hiányzik senki" remeteség, eszébe jutott, hogy van egy srác (is), egyik helyi családi vállalkozás (étterem + kocsma) fiú tagja, akivel négy éve egy nő miatt vesztek össze, és ezt tisztázni kell, ő megy ha jövök, ha nem. Süncűrt átvittük a nagymamához, aki jól ismeri a fiát, már előtte felajánlotta, hogy vigyáz rá, ha elmennénk. Mi persze tiltakoztunk, hogy dehogy megyünk, a legszörnyűbbek a szilveszteri bulik, a kötelező ivás, dermesztő hidegben hazabandukolás, brr. Erre pont ezt csináltuk. 

Sok emberrel fecsegtem, egy nevére emlékszem. A korcsmáros család szimpatikus, az anyuka és a nagynéni régi családi, örmény származású barátokra* emlékeztet, élesen, okosan villanó zöld szemeikkel, rövidre nyírt sötét hajukkal, sasorrukkal, keskeny arcukkal. (*Tulajdonképpen még a nagyapám barátai voltak, aki 1898-ban született, szóval ezek az nyolcvan-kilencven éves örökifjú lányok és fiúk közül a legtöbben átvándoroltak már más világokba.) Az apa valamiért mufurc volt, én illedelmesen bemutatkoztam, Attila többször beszélgetett vele, aztán végül elsimították az elsimítanivalót vele is, a végén meg lettünk hívva gyakrabban, máskorra is. A fiú sokkal hamarabb felengedett, gyakorlatilag azonnal, és ölelkeztek nagy meghatottságukban. (Cinikusan mondtam a villogó szemű anyukájának és nagynénjének, hogy íme a nagy macsók, és nevettünk, khm.) Sokaknak megígértük  még, hogy ezután kicsit sűrűbben kimozdulunk, legalább évente egyszer biztosan.

Hazafelé tántorogva Attila már nem volt eszénél és berángatott egy lepukkant szocreál helyre, ami tele volt ronda mutánsokkal, én voltam még az egyetlen dugható nő, A. a pultra fekve elaludt, addig udvariasan, de határozottan hadakoztam a kanos mutánsokkal. Továbbá elkapott egy pultoscsaj, akit szesztől lebutult agyam nem tudott hova tenni, lassan fogtam fel, hogy a bölcsiben szoktunk találkozni. A többi pultos megdobált szalagokkal a bölcsis-gyerekes kolléganő megtáncoltatott, kértem, hogy a forgást hagyjuk, mert nagyon ingatag minden. Úristen mennyire lehettem részeg, hogy szalagokkal a nyakamban táncoltam?! Azt már le sem merem írni, hogy milyen zenére. Ejj, néha kell ilyen!

"mentek valahova?" 2011. szilveszter

Nem. Értelmes dolgokról beszélgetős vendégségbe mennék, de a legközelebbi Emőéknél van Bp.-n. Legfeljebb elmegyünk még idei áron cigit venni, aztán királyunk úgyis leszoktat, de ezért soha nem leszek neki hálás. Ugyanis már nem hiszek abban, hogy egy mértékkel dohányzó előbb meghal, mellesleg leszarom ha "előbb", mondjuk ötvenes éveimben halok meg. Apai nagyanyám zsírral főzött, olykor dohányzott is, 98 évig élt, anyai nagyapám sokáig méregerős kapadohányt szívott, ivott, kövér volt, aztán most már a 90. évében jár, tudata, emlékei élesebbek a lassan 69 éves apáménál (aki soha nem ivott, dohányzott, vagy volt kövér.) Úgysem tudom kinek a génjeit örököltem, ehh.  Szemezgetek a lilaáfonyás pezsgővel, ami nem pezsgő, mert azt nem szeretem, A. sem. Sőt, most éppen kedvem van inni (erre a kiadós ebédre kell is) ritka alkalom ez, annyira, hogy sosem fogom vissza magam.

*
Ha már ott van az a pálinka, ittam is egy keveset baracklével. Hiányoznak a barátaim, most már örökké fognak, de ha egy városban laknánk mind, akkoris mindenki élné a maga életét, ez ilyen.

*

Fogadalmakat sosem teszek szilveszterkor, az olyan nevetséges és erőltetett. Különbenis, én miről mondhatnék még le, kérem...? A hétköznapokon (évi 360 nap kb.) nem eszünk, nem iszunk, nem járunk sehova, nem utazunk, ruhát hébe-hóba veszünk....Ezen most röhögök! :) Jó állást találni, na az más, de az augusztus óta aktuális.

malachusi ("floydosan" is)

(Nyúlnak, az égi vadászmezőkre)

Fél háromra készültem el az ebéddel, mindenki egyszerre hívott, elprecsogtam az időt, aztán kiderült, hogy a sütő nem működik, így improvizáltam. A tepsibe bekészített karajokat kétfelé választottam, az egyik adag maradt simán gazdagon fűszerezett, a másikat pedig jól megszórtam még aszalt szilvával is, majd floydosan - akit Nyúl is imádott- nyakon öntöttem jóféle ágyaspálinkával. Jó lett, szerintem neki is ízlene, bár az én főzőtudományom nem közelíti meg az övét, a gyorsaságról, rutinról nem is beszélve. Nyúl ugyanis mesterszakács volt a szememben. Keserédesen nevettem magamban, a jobbára neten tartott kapcsolatunk egyik átka, hogy nem olyan régen Janiczky  (egy időben jártak, erről ennyit) írt valami vicceset, és az első reakcióm az volt, hogy említsem Nyúlnak. Nem kiröhögni Janicot, hanem jól ismerve őt, vele nevetni. Sokat gondolok Gyöngyire, de nem szeretnék erről ide írni, a mai kivételes. Pláne utálná, ha éppen szilveszterkor szomorkodnék, így gondolatban nevetős arcát látom,  éleselméjű, olykor csípős humorát hallgatom.... 

mormolgató őrültek

Nagyon tetszett Mollynak az a megjegyzése, hogy a bloggerek mormolgatnak ide magukban, mint a bolondok hangosan az utcán. Roppant találó! Mormogok én is, még sokkol, hogy apám ennyire lepusztult szellemileg  és testileg is. Csoszog, motyog, egyre inkább a maga világában él, szinte semmire nem emlékszik az elmúlt 30-40 évből, de a fiatalkorára igen. Jajj, így kezdődik a demencia. Néha reflexből a régi önmaga, akkor nevelő célzattal ránk is ripakodott (Attilára is, mert ő is családtag és "gyerek"-khm, most lesz 38), amúgy igazán nyájas volt. Anyám húsz éve nem tud zongorázni megromlott látása, és gyulladt ízületei miatt, ottlétünk utolsó napján mégis lelkesen egy nehezebb Schumann darabot klimpírozott, és szégyellem magam, de annyira zavarta a fülemet a sok elütés, hamis hang, hogy felmenekültem, bekapcsoltam a gépét és megkíséreltem végignézni egy anime utolsó két 10 perces részét. Mire apám feltotyogott, hogy "E.-ka, te most japánul tanulsz...? Mi ez egyáltalán? Bla-bla-bla."-le kellett állítanom a filmet, mert nem tudtam figyelni. Vendégség ide vagy oda, 20 perce sem vonulhat el az ember lánya?

26-án az egyik nagybátyáméknál voltunk, sűrű köd volt, visszafelé ránkesteledett, motyogott, hogy "Jé, nem is tudom, hogy hol van a ködlámpa kapcsolója, na mindegy. Kitűnőek a látási viszonyok-gurult le egy keskeny, vaksötét meredek hegyi úton -Jajj, hol is kell most a mi utcánkba felkanyarodni?" Attilával remegve szálltunk ki, majd közöltük vele csízelve, hogy másnap ugyanúgy vonattal megyünk vissza, igazán nem gond, sokkal olcsóbb is. "Jajj és hogy viszitek el a sok csomagot, ugyanmár, én ezt felajánlottam!-mérgesebben- Nekem rosszabb bevinni titeket a Keletiig, hogy aztán ne kapjatok helyet! Kiváló az út, nincs fagy. E.-kám ez most nem a ti kényelmetekről szól!" Autópálya belső sávjában motyogva "Most én mehetek itt 140-el...?" - "Mehetsz, hogyne mehetnél!"- szóltam két erős nyugtatóval magamban, ami csak annyira tompított le, hogy ne üvöltsek. 

Még számtalan efféle volt, a legjobban talán a feneketlen gyűlölködés, mindenki szapulása dühített, ami kedves időtöltésük amióta az eszemet tudom, de mostanra teljesen elvakulttá váltak, valamint az önsajnálkozás, hogy ők mindig szegények, mert nem tudnak úgy nyomulni, ügyeskedni, mint mások. Igaz azok rossz emberek, és akkor újabb szapuláshullám következik ikszipszilonékra. (Szerencsére nem szegények.) Jajj. Attila azzal vigasztal, hogy majd megszokom ezt az elhülyülős állapotot. Ezt nem lehet, anyámat is féltem, ez a finoman rezgő őrült pára már őt is régen megfertőzte, továbbá hogy elviselje, homokba dugja a fejét.

-

Nem tudom eldönteni, hogy apám csak szimplán elmebeteg még, vagy már agylágyulása van, avagy olyan elmebeteg, akinek már agylágyulása is van. Több már bennem a sajnálat, már nincs is kedvem ideírni a leghülyébb megjegyzéseit. Fel kell szívnom magam egy kis humorral, csak úgy tudom feldolgozni...

végre itthon

Szép volt, jó volt, elég is volt. Még idézgetjük az emlékeket, kúráljuk az ételmérgezéseinket. 25-én bemenekültünk Budapestre, sikerült Attilának az "én csodás városom" legrutymákabb, kihalt, szürke arcát megmutatnom, de mivel eleve ilyesmire számított, nem borzadt el. Bár egyszer megjegyezte döbbenten, hogy "Nézd ott verekednek a nyílt utcán!" Hja, mondom, itt sok a csöves a Moszkva tér környékén. Később kíváncsi voltam, hogy a Bach BAH-csomópont (még ez a neve?*) feletti hegyek, amiket én elképzelnék magunknak, hogy ott vidéki családom jól érezné magát, milyen reakciót vált ki belőle? Nem szóltam semmit, magától fedezte fel, majd eltöprengett, hogy meg tudná-e szokni ezt a nyüzsgést? (Nem volt nyüzsgés, teljesen kihaltak voltak az utcák, kedves lány átült másik helyre a hatoson, hogy együtt lehessünk, taxis megállt(!), hogy átkelhessünk az egyik utcán.) 

Magam viszont jobban elborzadtam, úgy tűnik bizonyos dolgok három év alatt is rettenetesen lepusztultak, jelenleg hacsak nem nyerek a lottón, dehogy költözöm Tarlósgrádba! Na és ez karácsonyi szórakozóhely nyitvatartás? Pontosabban zárvatartás?! Már éppen feladtam volna, mikor az egyik régi helyemet még ellenőriztem, ott volt élet. Igaz az olyan hely, ahova már csak erős alkoholos befolyásoltság után, hajnali háromkor vetődik el az ember társasággal, mikor még folytatni akarja a világmegváltó beszélgetéseit. Fapados alterkocsma. Itt volt egy pillanatra szösszenetnyi időkiesésem. A faasztalnál ülve olyan érzésem támadt, mintha az elmúlt három év csak egy mozgalmas, színes, jó álom lett volna, és most kábulatból ébrednék, ami nem jobb és nem rosszabb az eddig valóságnak véltnél. Harmincháromévnyi reflex. Nem sokat időztünk ott, visszatértünk anyámékhoz, mert megijedtünk, hogy elszokva az alkoholtól teljesen beverünk, és az utolsó vonattal kibumlizva okádva mászunk fel a hegyre.

*javítás: szégyen, gyalázat, tényleg sosem ez volt a neve, erre Ice figyelmeztetett, köszönet érte itt is!  "Sosem volt Bach, bár szerették volna 2000-ben átnevezni"

töprengős (milyen magyarként gondolkozni...? nem mélymagyar)

Jó pár hete morfondírozom ezen, amióta egy évek óta külföldön élő blogjában olvastam, hogy már nem emlékszik erre. Milyen magyarként gondolkozni...? Én sem tudom. A kérdés nyilvánvalóan szociológiai, azon belül van két fő vetülete, az anyagi és a kulturális. Ezeknek még számtalan rétege létezik, melyeket nem célom kifejteni itt, mert akkor könyvet kellene írnom. Általánosságban másképpen gondolkozik egy jól kereső budai szingli értelmiségi, mint egy pesti szingli értelmiségi fiú vagy lány (az sem mindegy), mint egy vidéki, kizsigerelt, rosszul fizetett nagycsaládos fizikai munkás. 

Mi a közös?  Az, hogy én is kivártam a karácsonyi leárazást és inkább tipródtam a tömegben? Szerintem ez nem magyar sajátosság. Az evészet? Talán, de ez inkább keleti. A vendéglátás módja? No, az már érdekesebb. Előszöris kezdődik azzal, hogy a keletiek mindenhol levetik a cipőjüket mielőtt belépnének valahova, pláne egy házba, még a nyugatiak nem. Mi a kettő között állunk. Magam mindig megkérdezem, hogy "levegyem a cipőmet?" Ha azt felelik "Ne", akkor tudom, hogy erősködni kell, rákérdezek ismét "Biztosan ne?", majd ha már erre is helyeselnek, akkor a továbbiakban nem folytatom a komédiát, betrappolok. (Nyilván sáros, havas időben nem, akkor leveszem.) Aztán a kínálás. A vendégnek, főleg ha nő, hárítani illik, a vendéglátónak pedig erőltetnie. Folytatódik ez azzal, hogy a nőnek csak csipegetnie illik, és a vendéglátónak pedig továbbra is erőltetnie, igaz mindketten tudják, hogy a nő vét az illem ellen, ha zabálni kezd. A teát, kávét sem kérheti öt cukorral, akkorsem, ha szíve szerint úgy kívánná. Azt tudom, hogy Ausztriában és Németországban ha megkínálnak, és azt mondom "köszönöm, nem", akkor ennyi, nem lesz következő kör.  

Az alkohol. Nem vezetsz? Vacsorára hívtak? Elveszett ember vagy, absztinens barátom! Kötelezően megpróbálnak beléd diktálni legalább egy kis kupicával! Nagyon-nagyon kevés magyar van, aki már túllépett ezen, nem akar tömni és itatni. Általában véve az étel még mindig szimbolikus, ebben keletiek vagyunk, vigyázzatok, minél szegényebb és hagyományosabb (avagy elmaradottabb szemléletű) családhoz látogattok, sértésnek veszik ha valamit nem fogadtok el, pláne ha férfiak vagytok!

Autóvezetés. Nagyobb városokban ismeretlen, hogy lelassítsanak a zebrán és átengedjenek. Ebben még annyira pesti maradtam, hogy mindig csodálkozom mikor megállnak, és bizony vagyok annyira bunkó, hogy vezetés közben (törvény ide vagy oda) nem mindig adom meg az elsőbbséget a járdán várakozónak, egyszerűen erősebb bennem ez a bunkó reflex. 

Biciklizés. Vidéken van kultúrája, de egészen más okokból, mint például Budapesten, ahol a biciklis utak hiányoznak, a biciklizés mind a biciklis, mind az autós szempontjából nemritkán életveszélyes. Itt kényszerből járnak a rozsdás olcsó vackokon, lassan, nem gondolkodva azon, hogy szeretik-e vagy sem. Legtöbbször nem szeretik. Engem mindig megbámulnak, ha gyorsan tekerek, és az ócska mtb-mra valaki egyszer megjegyezte, hogy milyen tökjó! He...? Legalább nem lopják el, ledöntöm akárhova a többi közé, ottmarad. Pesten mindig a lakásba hurcoltam fel, ami nem volt könnyű művelet, de okulva abból, hogy számtalan ismerősömét lelakatolva lopták el a lépcsőházból, tárolóból, inkább cipekedtem. Biciklizés szempontjából egészen biztosan keletiek vagyunk. Ismétlem, a falusi csak kényszerből jár vele, a városi meg utálja. Általánosítok most is. 

Sorbanállás nincs, tülekedés van. Sorszámosztó helyeken is óvatosnak kell lenni, mert még ott is hajbakapnak a népek, hogy "dejahuszonötöst mé' hívták előbb, mikor nálam a huszonegyes van, he?!", hiába van kiírva, hogy "nem érkezési sorrendben szólítjuk ügyfeleinket." 

Tömegközlekedés: katasztrofális, indiai képeket nézve olykor ahhoz hasonlatos. Ehhez annyira hozzá vannak szokva a magyarok, hogy külföldön is tülekednének, olyankor nem szólalok meg, mert szégyenkezem miattuk. ("All in one" utazásra sosem fizettem be, de barátaim mesélték, hogy a svédasztalnál ők is így tettek, és inkább más nyelven kommunikáltak.) Ugyanakkor bennem is ugyanúgy reflex ha étterembe megyek, hogy csak annyi üdítőt rendeljek, amennyit megiszom, de akkoris megiszom, ha nem vagyok már szomjas, "mert kifizettem." Utálom a pazarlást, ez talán erényünk is. Ugyanakkor a rongyrázás, a kifelé élés, a többet mutatás szintén jellemző nemzetünkre. Hány olyan van, aki utolsó disznóólban hál, de neki akkoris kell a 10-20 millás autó, nagyon márkás ruha és ékszer!

Már így is túl hosszú lett ez a poszt, ezért zárom. Összességében úgy vélem, hogy közepesen vendégszeretőek, barátkozóak vagyunk és csak a szánk nagy, kezes kis barikák vagyunk, óvatosak, ezért egyre butusabbak is. (Ma volt ugye egy kis lázongás, mire a király tömlöcbe vetette az okvetetlenkedőket, odasiető riválisával egyetemben, aki megdicsőült az Úr születése előtti napon, fordítva ugyanez lenne. A nép otthon öklét rázza vagy hujjong, de beérik ennyivel, nem kergetnek el senkit, komolyabb demonstráció sem készül. Aki tud, szökik innen, aztán vagy bírja máshol, vagy nem.)

"Jézuska"

Minap havazott, és Rita reggelre ezt meglátván felkiáltott, hogy "Anya itt a Jézuska!". Okos, édes cukorfalat, nem zavarták össze a Santa Claus-os reklámok. Mindanozáltal mivel mi vallástalanok vagyunk, nem azért vagyok rá büszke, hogy nem kárhozik majd el a pokolban, hanem mert kimondott egy értelmes mondatot, továbbá felfogta, hogy karácsonykor a Jézuska születését (is) ünnepeljük. Pontosabban, mi maradunk a szeretet ünnepénél, de Ritát nem keverjük meg. Nóra barátnőm mondta, hogy a barátja, aki szintén zsidó, szeretne karácsonyfát, mert mindig állít, de ő azért gyújt hanukka gyertyákat is. (Igaz Nóra a majdnem újszülött macskáin is elvégezte a névadási szertartást, bár a rabbi Emő volt, aki nő, ráadásul katolikus.) Tulajdonképpen pogányként nekem kellene faáldozatot bemutatnom, de nem teszem, mindig sajnáltam a lemészárolt fenyőket, pláne, hogy még fizessek is értük! Van műfenyőm. Jövőre pedig földlabdásat veszünk, vagy arra is gondoltam, hogy úgyis szeretnénk ültetni újat, feldíszítjük a kintit, igaz ha hideg van, az kissé kellemetlen. Majd alakul. Idén anyáméknál meg lesz természetesen, énekkel, csillagszóróval, mindennel.

A "Jézuska" végül mindenkinek hozott ajándékot, Attila el is vonult a saját játékaival a műhelyébe, ott zümmög, berreg velük. Eliza pedig egy időre kiélte ruhavásárlási szenvedélyét, végre van mindhármunknak tisztességes öltözete. (Közben egy baki történt, naná, elmentem kisebb farmert is venni, lekaptam egyet, akkor már a faszom tele volt az idegbeteg tömeggel, nem ellenőriztem a tényleges méretet, próbálni szinte sosem szoktam, itthon láttam, hogy nagyot vettem. Visszamentem, sorbaálltam sokáig, addigra elfogyott a készlet, nyakamon maradt a nagy, de mivel szűk szabású, csak a dereka problémás, az meg övvel megoldott, hű mindez milyen érdekes volt.)

hurrá, utazunk

Tegnap megvettem a vonatjegyeket, most már ha féllábon is, de elmegyünk! Ezt sem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a nagycsaládi karácsony, és biztos lesznek kényelmetlenségek, meg A. haza akar szökni előbb, talán én is, de most még utazási lázban égek.

rajzfilmekből nyelvtanulás

Szerintem az a hit, hogy a japán nyelv roppant nehéz volna, angolszászoktól terjedhetett el, akiknek egy sztenderd germán, esetleg latinon kívüli nyelvtani rendszer átláthatatlan.  Az utóbbi egy-két hétben rákattantam a művészi animékre és már egészen jól tudom az alapakifejezéseket. (Igen, német rajzfilmet kellene néznem, de nem találok.) Amennyire kivettem, ez nem olyan mint a kínai, ahol olyan fontos szerepe volna az intonációnak, legalábbis ha nem teljesen botfülű valaki, akkor nem. Írni, olvasni lehet borzasztóan nehéz ezen a nyelven! Mindig is szerettem a japán nyelvet, jó volna egyszer ezt is elsajátítani legalább alapfokon.

Rita új kedvence pedig Dóra, a felfedező, ez egy mai mese, ami kicsiknek készült. Imádja, már teljesen függő. Egyetlen hibája van Dórának, angolul is tanítaná a gyerekeket és minap döbbenten láttam, hogy felszólítja a gyerekeket "Dója":-Mondjátok, hogy "szeretlek", angolul! Ájlávjú! Ki tudjátok mondani?" Rita pedig kimondta szépen. Valóban mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy ájlávjú, mint azt, hogy szeretlek, azzal a fránya r-el és persze ragozva. Jó lenne ha magyarul tanulna meg, és csak aztán angolul. Amúgy rengeteget fejlődött az elmúlt hetekben, de keveset ahhoz, hogy ne zavarja meg más nyelv. Én marha meg vettem neki egy Dóra babát is karácsonyra, Attilával nem bírtuk ki, és odaadtuk neki előbb, azóta a Sün mellett mindenhova vinni kell "Dóját" is. Bár, fene tudja mi jó és mi nem, milyen betokosodott vagyok... Legfeljebb belekeveredik kicsit ideiglenesen a nyelvtanulásba, később meg éppen jól jöhet. (Mesélni kezdettől próbálok neki, de sajnos nem köti le. Ettől sem esem már kétségbe, én sem ilyen kiskoromban szerettem a meséket, olvasni pedig csak 7, de inkább 8 évesen kezdtem magamtól, a magam örömére.) 

anyukás-apukás posztokat olvasva

Tényleg mennyire elképesztő, hogy milyen különbözőek vagyunk! Amióta az eszemet tudom, sosem kedveltem különösebben a gyerekeket, igaz nem is ismertem közelebbről egyet sem, mégis mindig akartam. Még 18 évesen is azt képzeltem, hogy 2000-ben, mikor 25 éves leszek (mágikus évjáratnak tűnt) szülöm majd meg az elsőt. Sokszor álmodtam azzal, hogy szültem, terhességeim olyan könnyűek voltak, hogy rögtön ott kezdődött az álom, hogy megvan a baba. Legnagyobb ijdelmem mindig az volt, hogyan kell gondozni?  

Harmincon túl  még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem egy bizalmas barátomat, hogy csináljon fel, neki nem kell vállalnia semmilyen kötelezettséget, papírozhatunk is róla, én szeretnék szülni magamnak. Miért ne? Pár nő vállalja ezt, minden tiszteletem az övék, én Attila segítsége nélkül még egy gyerek mellett is megbolondultam volna. A bizalmas barátról nem is beszélve, aki vagy eltűnne az életemből, vagy kényszeresen megjelenne, mert az ő ivadéka is, a gyerek meg lenne zavarodva, hogy most neki van is apja, meg nincs is. 

Nos most, hogy 2 éves hétördög Rita születése óta minden áldott nap 18.00 óra felé közeledve megbolondul, felpörög, rosszalkodik, visong, pár órán keresztül idegronccsá téve ezzel, akkor arra gondolok, hogyha mindezt tudtam volna előre, akkor még ma is Pesten élnék a macskáimmal! Node ez vicc volt, mint Paula Hufnágel Pistije, nem lenne teljes az életem, életünk nélküle. Mindazonáltal Attilával együtt ahhoz öregnek és fáradtnak, de legfőképpen önzőnek érezzük magunkat egy másikhoz is, így, bár mindkettőnknek vannak testvérei, egy gyerekesek maradunk. (Jól van na, aztán ha majd írok egy posztot, hogy khm, megint lesz babánk, akkor lehet nevetni, ahogyan utólag nevetek a 2000-res, "25 évesen szülök" projektemen.)

dagadék boldogsága

Anyám elismerte, hogy fogytam. Ez a legékesebb bizonyíték, mert egyrészt freudista alapon tudatalatt féltékeny rám, a fiatalabb nőstényre. Másrészt szüleim, és szélesebb rokonságom folyton fumigálnak, mert nálunk ez hagyomány, hogy úriembereknek karcsúaknak kell lenniük, és árgus szemekkel figyel mindenki mindenkit, hogy nem hízott-e, nem eresztette-e el magát, nem engedett-e a falánkság és a plebejusi dínom-dánom vonzásainak? Mennyire gyűlöltem ezt a nyilvános megaláztatást régebben, még akkoris, ha nem egyedüli elszenvedője voltam! Ma már csak nevetek rajtuk, szerencsétlen, kifelé élő sznobok. Mellesleg ahogy öregszenek, a hormonok apadásának, a lassuló anyagcserének szervezeteik egyre kevésbé állnak ellen. A hajdani karcsú hölgyek és urak hatvanas éveiket taposva, (némelyik lassan a hetvenest) pocakokat, kappanhájakat, széles valagakat, löttyedt karokat növesztett magára, ugyanakkor aszódó öregasszonyos, vénemberes lábakkal. Hahh! 

Én viszont még szép vagyok és fiatal, önmagam hiúsága miatt érdekel, hogy legalább még 45 éves koromig csinos maradjak. Szülés után 46-os nadrágokat vettem*, ezekből fogytam vissza a régi 44-es-ekbe, és most már azok is lötyögnek, tekeregnek a lábaim körül. Tegnap vadászatra indultam 42-esek után. Azért még messze vagyok a régi 36-38-tól, de ha már csak 40-es kell, az is mennyei lesz, óigen. Kövér, nagycsontú ujjaimra simán felcsusszantak a normális női kezekre tervezett bizsu gyűrűk, jegygyűrűmet is lassan le kell vetnem, nehogy elhagyjam ameddig be nem szűkkítetem, de ezzel még várok.

Receptem egyszerű: nyomor és neurózis. Reggeli, ebéd: kávé, cigi, víz, multivitamin tabletta. Korai vacsora: híg moslék, amire előfizetünk. Gyümölcs, zöldség este Sünéből, ha már jóllakott és "anya" szájába tömi kedvesen.

*Utólag már le merem írni.

nőgyagyász

-Vetkőzzön le! -terelt be a fapados sztk kabinba a mogorva asszisztens. Nem gondolni a hpv vírusokra, gombákra, ááááhhh, mantráztam, miközben tettem le a rühös padra a táskámat, kabátomat és engedelmesen zoknira, bugyira vetkőztem, bakancsomba visszabújva. Előtotyogtam így, pulcsimat húzogatva, mire az orvos közölte édesdeden, hogy visszaöltözhetek, nem lesz vizsgálat. -Jajjj dehogyisz rákosz!-mosolyka-Tökéletesz lett a citológiája, de mivel találtak gyulladt szejteket, felírok egy kúpot, jó? -Még egy homi, sebaj, együttérzőbbek gondoltam.- Ész akkor három hónap múlva kontroooll. Az ijedőszebb páciencszek persze már két hónap múlva visszajönnek-cinkoskodott-de bőven elég lessz a három hónap isz!- csííííz. Én is csízeltem, fenéket megyek, évi egy rákszűrés elég. 

Paradoxon, hogy nincs pénz egészségügyi ellátásra, a szakorvosnak mégis beteget kell produkálnia és nem is akármilyen kategóriában. Nyáron említette egy nővér, hogy ebben a régióban (sem) járnak rendesen a nők méhnyak rákszűrésre, tavaly ajándékos akciót kellett szervezni, hogy elmenjenek. Döbbenet, mikor annyian halnak meg efféle nyavalyákban, annyi kampány van, az sztk még ingyenes....

Ritánál még mindig Mikulás van, tegnap is hozta a csizmáját és közölte, hogy "téjjapó!". Én csak műveltségből nevezem Mikulásnak a Mikulást, nem vallási okokból. Ezen elkezdtem röhögni, miféle műveltség? A keresztény? Én nem vagyok keresztény, nem mindegy, hogy Télapó vagy Mikulás? Sokakat ismerek, akik akkurátusan irtóznak a "Télapótól" mert az orosz, sőt a szovjet rezsim által ránktukmált komenista csinálmány, de ami a legfőbb, hogy idegen, nemzetietlen. Ugyanezek az emberek lelkesen megtartják a Valentin-napot, a Halloween-t, lassan már Szent Patrik-napját is. Össze vannak zavarodva a népek, az egész ország tele van ízléstelen, ablakon bemászó Santa Clausokkal, jóllehet nálunk a Jézuska hozza az ajándékokat. Szeretnék látni ablakon bemászó Jézust! Jó-jó, nem akarom megbántani hívő olvasóimat, az öreg Szent Miklósból bolondot csinálni más, mint a Megváltóból. Azért biztosan van ilyen a piacon, minden van. 

az "ijesztő levél" a nőgyógyászatról/ munkát, kenyeret

Méhnyaki rákszűrés után csak akkor küldenek levelet, ha gond van. Még sosem kaptam ilyet ezidáig. Egy percnyi aggodalom sincsen bennem, hogy rákos volnék, nyilván valami apró méhszájseb amit beecsetelnek, kapok kúpokat, legrosszabb esetben ambulánsan kiégetik. Avagy az orvos bosszúja, aki utólag szintén rájött, hogy "cédulás beteg" vagyok? Bahh!

Annyira fáj a világ és annyi gondunk, nyűgünk van benne, hogy n e m  é r d e k e l. Ki kellett lépnem egy biztos állásból, ahol mostanra már lejárt volna a próbaidőm, megkaptam volna a pluszpénzt "hűségemért cserébe", emelték volna a fizetésemet azonnal, járna még idén a caffeteria, amit elvonnak jövőre. Attila is belátta, hogy egyedül nem képes fenntartani a családot, ő volt az, aki elrendelte, hogy három műszakban ne dolgozzam, mert nem terhelhetjük az anyját agyon a gyerekkel, most meg akár oda is visszaküldene. Hason csúszva be is megyek, de nem szeretnék a korábbi részlegre menni, visszatérni ugyanoda sosem szabad. 

Nem haragszom Attilára, én is úgy éreztem akkor, hogy ez elviselhetetlen állapot, hogy ne lássam a gyerekem, össze-vissza éljek. Mindezt meg kellett érni, közben össze kellett vesznem az anyósommal, csak a gyereknek élni, majd kibékülni azzal, ráébredni, hogy Rita önállóan dönt abban, hogy kit szeret kit nem, nyáron már magától mászik majd át. Most is odaát van, már az udvaron üvöltött a "mama" után. Én is imádtam az enyémet, anyámnak is nyelnie kellett, hogy játéktelefonon az ő anyját hívom üvöltve mikor dühös voltam rá, és sokszor voltam az. Anyu volt a sár, a hideg realitás, mami pedig a végtelen tündérmese, naná.

Szóval a munka. A kórházba azonnal felvennének, havi 85 ezer nettóért, ami euróban (amit talán már meg is szüntettek közben, nem olvastam híreket) éppencsak kifejezhető összeg. 06.00-tól 18.00-ig és 18.00-tól 06.00-ig tartó 12 órás műszakokban. Havi egy szabad hétvége, ha minden jól alakul. Kötszer, gyógyszer, ágynemű alig, személyzet idegbeteg a páciensekkel együtt, egy nővérre 40 beteg jut, ha gáz van, akkor 70. Rémálom, ami kényszerből valósággá válhat.

A nyáron otthagyott hely....A HR-es helyében nem venném fel magam. Égre-földre esküdöztem, hogy a kisgyerekem nem zavarja meg a munkámat, majd ugyanennek az ellenkezőjét hangoztatva léptem ki, amit igyekezett megakadályozni. Aztán meg a kérés, hogy ne ebbe az üzembe, hanem egy másikba ha lehetne, ójajj. El van baszva ez az út, de ha a kórházas elevenné válható rémálomra gondolok, akkor hason csúszom, cipőt csókolgatok. Kurvaélet.

én, a cédulás beteg

Legutóbb nőgyógyászhoz mentem éppen azzal a panasszal, hogy nekem bizony a netes tesztek alapján (ki is nyomtattam őket neki, az excelben vezetett ciklusommal együtt) ösztrogén túltengésem van. Mohón kérdezte, hogy hirzutizmust (fokozott szőrnövekedés) tapasztaltam-e? Az orvos nem olvashatta Axel Munthétól A San Michele regényét, én is elfelejtettem már, hogy pontosan úgy viselkedtem, ahogyan Munthe egyik professzora, Charcot nevezte az ilyet: "cédulás beteg", aki orvosi könyvekből gyűjti a szimptómákat, és papírra irkálja fel azokat lelkesen az orvosnak. Így tehát kaptam vérvételre beutalót hormonvizsgálatra, jövőre talán meg is lesz az eredmény. Remélem, hogy helyes volt öndiagnózisom, különben csak szimplán vagyok neurotikus. Fogamzásgátolni azonban kell, a legbiztosabb mégis a hormonális, így azért nem árt a teszt. (Ezzel le is zártam a további szaporodás ügyét, olyan nem lesz.)

hirzutizmus (fokozott szőrnövekedés)

Olyanom szerencsémre nincsen, de mint a legtöbb nő, én is a francba kívánom a szőrtelenítés rítusát. Gyantáztatni egyszer voltam ezer éve, begyulladt a bőröm, a bávatag tekintetű bocika kozmetikus kijelentette, hogy ő ilyet még nem látott, nem javasolja. Ezer éve epilálok tehát, és borotválkozom. A lábamon már régóta nem érzem a gyorsan forgó kis csipeszek gonosz szurkálását, a karjaimon kicsit kellemetlen, a hónaljamnál kibírom, nemiszervemnél csak a széléig, az úgynevezett bikinivonalig haladtam eddig, középtájt haladva még üvöltök és feladom. Azon csak a borotva segít.

Már számtalanszor elhatároztam, hogy megnövesztek magamon minden szőrt, és elmegyek ahhoz a fiatal kozmetikushoz, akivel tanácskoztam ezügyben, mert ezer év alatt rengeteget fejlődött a gyantázás, gyors, ő látja amit én nem, közölte, hogy magában már csak vigyorog mikor a nők közlik, hogy "nekik nem szőrös a fenekük, hogy lenne az?!" betapaszt a segglyukuk mellé is, és kirántja a bozontot. Érdeklődtem nem ciki-e neki a "hállivúdi", azaz a vulva teljes szőrzetének lerántása? Mosolygott, hogy a szégyenlős pácienseken rajta marad a bugyi, és azt hajtogatja félre. Én nem vagyok szégyellős olyan előtt, aki már ezer pináról, faszról, seggről nyúzta le a merőben felesleges bundákat, így nem kell bugyi. Igenám. Csakhogy valahányszor már megnőnének a szőreim, akkor amellett, hogy elokádom magam, és dugdosom A. elől, éppen szoknyát, rövidujjút vennék. Ma hajnalban epiláltam. Mindig szerettem volna madárcsontú, kicsi, déli típus lenni, de a jelenlegi állapotban is van jó, efféle alkatú barátnőim röhögnek, hogyha maguknak szőrtelenítenének, leégne az epilátoruk. Ráadásul bajszuk is van, nekem csak alig látható szőke pihéim.

* Amennyiben lenne pénzem lézeres, végleges szőreltávolításra, úgy azt a jelenlegi technika esetén nem tudnák rajtam alkalmazni, mert túl kevés szőrszálaimban a pigment. Ennek tudományos magyarázatához most lusta vagyok.

közjáték a téhómmal

Történt pedig az Úr 2011. évében december havának hetedikéjén, hogy szolgáltatónk, a téhóm, kikapcsolta netünket. Felkészültem a többnapos-hetes netnélküliségre, sóhajtva, hogy nem is baj, nem is baj....és összeszedtem régen olvasott könyveket. Este rendesen lefeküdtem 22.00 órakor, minek eredménye gyerekkorom óta kísérő ideges hajnali felébredés volt, mit csak olvasás orvosol. Ez kitérő. 

Tehát ellenőriztük a számláinkat, hogy mi basztuk-e el, vagy a téhóm, és arra jutottunk, hogy ők. Telefonálni kezdtünk az ügyfélszolgálatos mancikáknak, hol negédesen, hol kiabálva, hol komolyan, kompromisszumokat keresve. Az egyik mancika bírósággal fenyegette A.-t, hogy ők márpedig küldtek postán felszólító levelet, biztos letagadjuk, továbbá beígért 4000 Ft visszakapcsolási díjat. A probléma az volt, hogy szkenneljük be a bizonylatokat és küldjük el. De min, ha nincs net?! Akkor faxoljunk. Nincs fax. Akkor menjünk be a legközelebbi ügyfélszolgálatra. Az 20 km-re van, anyátok. Akkor várjunk a következő számláig. Oké, posta, 844 Ft/oldal, faxoltatás. Mancikák hívása, ígéret, hogy mihelyst beérkeznek a faxok, akkor a kollégák ellenőrzik és "majd" visszakapcsolják. A. itt már megelégelte, átolvasta a teljes üzletszabályzatot, sikerült elkapnia egy férfimanci kollégát, és a változatosság kedvéért, a saját jogszabályaikra hivatkozva leordította a fejét, hogy ő perli be őket, azonnal klikkeljen rá a bekapcsoló gombra. Természetesen, hogyne, sőt a visszakapcsolási díjat is elengedi, hogyne. S pár percen belűl lőn netünk ismét. Jó az agilis férfi a háznál.

Azt végül nem tudtuk meg, hogy Rita is azok csoportjában volt-e a bölcsiben, akik félelmükben üvöltve sírtak a furcsa bácsitól, aki a Mikulást hivatott játszani. Mindenesetre az ajándékainak nagyon örült, de akármennyire is vigyáztunk, zugig ette magát édességekkel. Egyébként ebben az a fura, hogy nem édesszájú, az egyik nagy kedvence a nyers paprika. Bizonyára a tömeghipnózis.

Mikulás

Megpróbáltam elmagyarázni Vadsünnek, hogy ma éjjel hoz neki ajándékot a Mikulás bácsi. Képeket is mutogattam róla, rekedt hangon énekeltem neki a bölcsi által bennem újra felelevenített "hull a pelyhes fehér hót", de szerintem nem fogja elhinni. Én sem hittem soha sem a Mikulásban, sem a Jézuskában. Azért boldog voltam, játék volt, szertartás körítette, Rita is élvezni fogja.

öszezavarodva

17.35' Már nem törlöm ki a baromságot kedves magányomról, össze vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, hogy hiányoznak-e az emberek vagy sem. Baromi fáradt vagyok. Időpontkérés után, már jó korán elmentem a pszichiáteremhez, de annyi igazi, mindenféle organikus és/vagy pszichés idegbetegségben szenvedő, nyálát folyató, lebénult, rángatózó tolószékes beteg várt rá, hogy meggondoltam magam. Az orvos nem tud felírni nekem jól fizető munkahelyet, nyugodt politikai helyzetet, beszélgetni pedig nincs ideje. A magánrendelésén igen, de arra meg most nekem nincs pénzem, különben az sem segítene. 

21.00' Berúgtam koffeintől. Hogy el tudjam látni HTB feladataimat, megittam fél doboz Hellt. Tulivirágos jókedvem lett, szívem szerint csakis szexről idétlenkednék bárkivel. Nemcsak rám van ilyen hatása, nyáron, mikor rövid ideig autóipari vendégmunkás voltam,   a fiatal fiúk éjszakai műszakban direkt doppingolták magukat ezekkel, és nem bírtak a vérükkel. Őket kedveltem, a munkájukat mindig percízen elvégezték, de a kanos idétlenkedéseikkel feldobtak, és sosem léptek át egy bizonyos határt. Személyiségem gyenge pontja, hogy még ennyi idősen is átadnám magam efféle ösztöneimnek, melyeket gondosan ketrecben tartok. Attól félek, hogyha kiszabadulnak, akkor csömörig nem lesz megállásom, de nem éri meg, pont.

                                                                                                                                                                                                             

nyanyásat játszva

Háziorvosunk rendelőjében megértem végre az érzést, mely az öregasszonyokat odavonzza,  ha kell, ha nem. Ritka madárba botlottam, egy idősebb amerikai nőbe, akivel eltársalogtam,  közben tolmácsoltam a többiek és közte, hogy a férje idevalósi, persze már régen nem itt élnek, melyik az ő vállalkozásuk itt etc. Nyájas klubhangulat alakult ki. Az amerikai nő amerikai angolul, de nagyon szépen, tisztán beszélt. Megállapította, hogy én is, majd kérdezte, hogy tanár vagyok-e? Ezen jót nevettem, mondtam, hogy oh, I'm not, de magamban kissé keserűen, hogy igazából csak úgy csinálok mint aki tud, de komolyabb eszmecserébe bonyolódva lebuknék, végül pedig jelenleg sokra megyek én itt ezzel, mert úgy két éve kellene ilyen szinten tudnom németül is ugye. Ennyi dohogás kell, közben befutott Alek is valami pszichoszomatikus vizsgadrukkos nyavalyával, ő is csodálattal hallgatott, hogy milyen jó nekem! Ráhagytam. Majd a patikában két lánnyal kezdtem beszélgetni, hívtak zumbázni, pilateszezni, egyebezni, 30 évesek, magukkorúnak néztek, jófejnek tűnnek, elképedtek, hogy engem még soha nem láttak. 

A véletlenek halmozódása során rövid időn belül csupa szimpatikus emberbe botlottam, akikkel lehet barátkozni is akár. Rajtam áll részben, mert alapvetően hamar lelkesedem, de aztán hamar meg is unom ezeket a felszínes időtöltéseket, és visszavonulok kedves magányomba, a másik magányos mellé.

sweet

Most cseteltem a (bajbíís divattervezős játékon) egy hawaii-i lánnyal, ahol jelenleg hajnali 3 van. Panaszkodott, hogy fázik, mert csak 80F van. Megnéztem az mennyi: 27 C. Megírtam neki, hogy nálunk mennyi van, nagyon meglepődött. Azt szerintem nem tudja hol van "Hungary", de nem zavart, hogy nem érdekli. Inkább ne érdekelje, rengeteg soviniszta barom van mindenhol.

Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ

(Ajánló)  

LSD, Uzi, anarchia, kézigránát, amphetamin, nitroglicerin, AK-47-es, háború. 

Tisztelt Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ!

Most, hogy beírtam pár olyan keresőszót, melyek alapján szoftverük ismét megtalálja blogomat, reményeim szerint élő személy is elolvassa Önökhöz itt írt levelemet! Megértem, hogy az Önök feladata a haza védelme, a gyanús elemek kiszűrése, az sem zavar, hogy engem is figyelnek, olvasgassanak nyugodtan, ez egy nyílt blog. Kérem, ebből következik az is, hogy a blog egy szabad műfaj, tehát ha én kitalálok egy krimit, melyben mindezen felsorolt szavak szerepelnek, netán egyes szám első személyben írom meg mesémet, az bűn? Korántsem. -Hogyne!- kiáltanak fel- Azt könnyű mondani, hogy ez csak fikció, azt majd mi eldöntjük, hogy ki és mi veszélyes!  Ahogy parancsolják, utánam aztán nyugodtan nyomozhatnak a tisztelt urak és hölgyek, ha már erre van pénze éppen minap bóvlivá minősített államunknak. Magam jellegtelen tucatember vagyok, ellenben kedves, mert segítek információközléssel: még alkoholt sem iszom, pártnak, szektának, kluboknak tagja nem vagyok, hiába alkotmányos jogom mindezekkel élni. Örülök annak, kénytelenül ezzel a parlagi, ám találó szófordulattal aláfestve mondandóm összegzését, hogy még van lyuk a seggemen.

Üdvözlettel,

Eliza (Bár talán már az igazi nevemet is tudják, spanolhatunk FB-n is.)

reménybeli bébiszitterünk zártosztályon

A helyi fabula szerint zaklatottan átment a szomszédjához, hagy telefonálhasson, mert rosszul van és nincs pénze a mobilján. Felhívta a mentőket, majd ordibálni kezdett, hogy jöjjenek azonnal, mert ölik egymást kint az emberek, patakokban folyik a vér. Szomszéd gyorsan visszahívta a mentőket megnyugtatva őket, hogy semmi efféle nem történik, majd tárcsázta az orvost. reménybeli bébiszitterünket meg azonmód vitték is Győrbe egy zártosztályra. 

Jó emberismerőnek tartom magam, és eltöprengtem, hogy valóban őrült-e? Lehet, hogy csak kétségbeesett. 50 felé jár, az embereknek már nincs pénzük felfogadni, bejelentett munkahelyet sem talál, valószínűleg hónapok óta éhezik, fázik folyamatosan, és ennél még a fűtött diliház, a napi meleg moslékával is jobb...

Persze a bogarat már beültették a fejembe, esetlegesen őrült nénikre nem bízom Sünüst. (Már akkor ha lesz jól fizetett munkám és szükségem lesz segítségre, egyelőre jó ha mi létezni tudunk az egyre vacakabb, semmitérő pénzünkből.)

jueszéj?

Hm, hm. Megértem Attilát, sokkal korábban, mikor nem volt családom, ám volt remek állásom, lakásom Budapesten, mindig visszaléptem attól, hogy külföldre, pláne az USA-ba menjek. Azóta elhagytam a világomat, nincs semmi jelentősebb földi javam, és lassan, de túléltem. Ő még életében nem élt máshol, csak itt. Van biztos munkahelye, vállalkozása, lakása, nyelveket nem tud. Veszítenivalója van. Aztán meg hogyan működne a kapcsolatunk, ha szerepet cserélnénk, én lennék a kereső, ő meg az otthonülő, nyelvet nem értő bébiszitter...? Rettenetesen frusztrálná, ezt én jobban tudom, mint ő. 

Abban igazat adok neki, hogy csupasz seggel nem lehet elindulni, legalább nekem legyen ott egy már fix állásom, ahova rögtön mehetek. Node a repülőjegy nem olcsó, az átmeneti motel sem, és igen, pár bőrönddel mennénk, mi mással? Ezen nevettem, az ember új életet bőrönddel kezd, megpróbálhatja mindenestül, de úgysem megy. Az örök kedvenc szekrényről kiderül, hogy nem bírja a szállítást, szétesik, a háztartási gépek sorra elavulnak, elromlanak, a ruhák pedig, nahát aztán azok a legutolsók, legkönnyebben pótolhatók. Barátok, rokonok, életterek pótolhatatlanok, ezzel szembe kell nézni.

Ez hümmögős poszt volt, valójában magam is biztosabbnak érzem, ha először a tervezett osztrák, majd esetleg német településeket célozzuk meg.

vasárnapi családozás

Nyűgösen ébredtünk, legszívesebben visszavágódtunk volna, Attila aztán rámmordult, hogy cihelődjek, mert mindjárt itt lesz Manson. Elkezdtük idézgetni legpikírtebb közhelyeit, röhögtünk, a humor mindig segít. Aztán megérkeztek. Az új autó nagyon szuper, vezettem. Tudni kell, hogy apám soha, de soha nem adta oda egyetlen kocsiját sem nekem, még egy körre sem, nemhogy egy vadonatújat. De úgy látszik volt egy kis bűntudta, ahogy bennem bosszúság, harag. Mindez persze másodpercek alatt zajlott, kívülállók nem is érzékelhették, én rögtön érkezésükkor kint az utcán megkérdeztem, hogy kipróbálhatom-e, ő rávágta, hogy igen, egy tizedmásodperc alatt eloszlattam magamban a bosszúságot, csak némi elégtételt hagytam. 

Tudatosan sokat mosolyogtam, mert ismerem őket, még napokig idézgetik, hogy "Papa milyen vidám volt ma!" és elégedetten bólogatnak. Most nyilván minket idézgetnek. Kérték Ritát, mondtuk, hogy most tényleg nem bírná nélkülünk, bőgne ami senkinek sem jó, de....Attila is megenyhült, bár én tudom, hogy addigra, mire megbeszéltük, hogy elutazunk hozzájuk mindez elmúlik majd, jönnek a kifogások, és maradunk.

Unokával nagyon elégedettek voltak, kötelező tortás kép a rokonoknak elkészült, engem szokás szerint nem dicsértek meg, hogy szép vagyok, jó az új hajam, mennyit fogytam ismét, csak azt kérdezték, hogy van-e már munkahelyem. Ezt persze tudtam előre, de csízeltem tovább, mimóza öcsémnek hízelegtem, ő könyveket kért. Sokszor próbál olvasni szegény, mert valamit érez, hogy nekem az irodalom mennyit adott, de jó ha egy könnyedebb ponyvával boldogul. Különbenis, már nem osztom úgy a nekem kedves könyveket, ahogy annak idején fűnek-fának, mint egy hittérítő, mert önmagában az irodalom a botfülűeket, türelmetleneket nem okítja. Tétovázva válogattam, mert ha benső igény van rá, akkor még felelősséget érzek abban, hogy kinek mit adjak a kezébe, ám végül ő választott, ez így a legjobb. Kis idő múlva engedett a fagy, ismét filmekről, színészekről, angol dialektusokról (megtudtam, hogy a newcastle-i emberek köznyelvi és gúnyneve a geordie, néztünk ilyen vicces geordie-kat youtube-on) zenéket, filmeket, minket érdeklő nagyvilági híreket cseréltünk.

Anyám minden mesterkedés nélkül kedves volt, nagyszívű, boldog és mindezekért csodálatos, mint mindig. Maradhattak volna még, most igazi család voltunk.

testvérke, testvérke

Racionálisan tekintve most kellene összeprütykölni kistesót/kistesókat. Rita most még elfogadná, nem lenne nagy korkülönbség. Mire megszülnék még csak 37 lennék, ami nem olyan vészes. Mire az újabb baba/babák két évesek lennének, 39 évesen még kapnék munkát. Úgyis benne vagyok nyakig a gyerekezésben. Persze én kétpetéjű ikerfiúkat szeretnék, de jók a kétpetéjű, különneműek is. Csak lányok ne legyenek, három kiscsajjal megbolondulnék. Olykor elborzasztanak Molly beszámolói, olykor nem, mert túlélhető. (Ikres Réka barátnőm nem ír bejegyzéseket, sem leveleket erről, de ő kiborg, vasakarattal fegyelmezi magát, a babákat, férjét, életét, ergo nem releváns.) Nem az adókedvezmény miatt szülnék ikreket, ovi elmegy lassan a búsba, új törvények jönnek majd. Egyszerűen csak egy nagy, utolsó terhességből szeretnék még két lurkót. Már van tapasztalatom, átestem a tűzkeresztségen, már tudom mit csinálnék másképpen terhesség alatt, és a kórházban. Biológiai órám ketyeg, nehéz döntés, egész életre megbánható, ha elvetem... 

Ellenérvek. Semmi sem garantálja, hogy fiú legyen, pláne kétpetéjű ikrek. Éppen most jutottam egy kis laufhoz, nagyjából már emberi formám is van, már látom magunkat, hogy lassan utazhatunk, járhatunk társaságba, erre szívatnám magamat, ráadásul dupla babákkal, melléjük Ritával? Óriási szükség lenne az én keresetemre is, úgy hónapok óta. A lakásban éppencsak elférünk. Nem vagyok ősanya típus, nem varrok kisruhákat, játékokat, nem tütymörgök. Nem tudom átverni magam azzal, mikor a gyerek ordít/beteg, rosszalkodik, hogy jajjistenem édeskicsidrágáim, ez ilyen korszak, majd kinövitek édes egyetleneim, és közben mosolyogva pakolnék, főznék, mosnék, takarítanék, játszanék, okítanék. Sokkal rosszabbul állunk anyagilag, mint Rita születése előtt, ikres kocsira, ruhákra, tápszerekre, pelenkára nem futná. Bár megoldható ez is, a fiúbabát szült barátnőket kérném, hogy bármilyen állapotban is vannak a ruhák, amiket küldtem, a feleslegeseket küldjék vissza, sőt minden feleslegest küldjenek. Babakocsit is szereznénk. Leszarom a benőkéket/mucuskákat, akiket hodálynyi, luxus módon berendezett csodaszobákba parkoltatnak be. Ha hülyék, később úgysem tudnak tanulni, boldogulni.

Attila azt mondta, hogy efféle helyzet esetén kiköltözik a műhelyébe főleg, hogy már normális fűtése is van ott. Anyja meg azt, hogy átköltözteti magához Ritát, én meg csak fiúbabázzak itt. Nahát itt senki nem egészen normális, kezdve velem, de éppen azért illeszkedem ide bizonyos pontokon, kihez többön, kihez kevesebben.

szülinapos, két éves Rita

 Cukorfalat, rosszcsont és apja karjaiban kötelezően tekergő nőcike.

mindenki gyógyulóban

Neocitran dr. megint el akart zavarni annyival, hogy Ahnyukha tengeri sós sprével...és calcium mehhet, de én addig érveltem és nem mentem ki, még fel nem írt rendes gyógyszert. Erősítésnek segítségül hívtam és magammal vittem anyósomat is,-ebből régi olvasóim érezhetik, hogy komolyan aggódtam Rita épségéért- mert minden fegyvert be kellett vetnem, odafelé megbeszéltem vele, hogyha én elbukom, akkor exotherm reakcióként hevüljön és törjön elő belőle a nagyanyai oroszlán, már félgázon is elég lesz.

Most már úgy tűnik, hogy hatottak a panáceák, addig nagyon ijesztő volt, hogy mivel mindent kihány, hamarosan olyan sok folyadékot veszít majd, ami beindítja a lázat is, ami újabb folyadékveszteséghez vezet, aztán egyszercsak vihetjük a félholt Sünit a kórházba! 

Attilának meg nyáktömlő és izomgyulladása van a vállában, az rtg sem rákot, sem mészlerakódást nem mutatott ki, pedig már úgy beleélte magát, remélem, hogy nem csalódott. Most éppen azon vitatkozunk, hogy a kapott injekciót majd hétvégén szívesen beadnám neki én, hogy ne essen ki az a két nap, de nem engedi és azt képzeli, hogy holnap az orvosunk, nem pedig az asszisztense fogja farpinán döfni.

reggeli szössz

Én- Az lesz a ledurvább, ha Rita közli erre a rajzra, hogy "anya"!

A.- (röhögve) Na, az szép lenne!

Én- Rita, ez kicsoda? - mutatom neki a firkálmányt.

Rita- (Habozás nélkül) Bácsi.

Attila- Na tessék!- Ki is tette a hűtőre, még mindig vihogva.

Mára lerozzant a családom, Attilának valami fura történik a vállával, mintha mutánssá alakulna, kapott végre rtg-re beutalót, nemsokára indul. Rita meg úgy köhög, hogy mindent kihány. Tegnap Neocitran és csapata kuruzslós marhaságokat ajánlottak, lándzsás útifű, méz, borostyánszirup, apjafasza. Sokat aludtunk éjjel ismét. Jajjj, a beteg gyerekek a legesendőbbek!

jelenlegi állapot

http://dimenzik.blogspot.com/2010/10/ruhamanias-boldogsaga.html, körülbelül egy évvel ezelőtt. Éppen ma fogdostam ezt a már nem feszülős, hanem lecsúszós, amúgy még mindig kedvenc darabot. Megkértem A.-t, hogy örökítsen meg benne. Teljesen antitalentum a fotografáláshoz, de mindenki hozott anyagból dolgozik, szép nőre béna is mindegy hogyan kattintgat. Ezeken a képeken egy teljesen torz lény jelent meg. Belem még van, és nagy szalonnák lógnak a hátamon, nyakamon, fejemen. Igazi nő, satnyuló combokkal, csípővel, laposodó seggel, puhos törzzsel, ellenben felül olyan mint egy néhai NDK-s tesztoszteronnal kezelt szörnyeteg. Fújj, fújjj. 

Attila azt kérte, hogy ne röhögtessem, mert nagyon fáj a válla. Megszokta az önértékelési zavaraimat, legtöbbször szórakoztatják.

lóboxos csömör

Visszatértem egy kis időre, megtaláltak eszement nők. Írtam nekik egy összefoglalót, de az egyik magára ismert benne (fogalmam sincs, hogy ki az, de tény, hogy az effélékhez szólottam) és ismét támadott.

*

Kissé elfáradtam a sok butaságba, de úgy kell nekem, minek folyok bele? Kevesen, akik alázatosabban és több tapasztalattal állnak az élethez, értik mit akarok mondani. A többiek? Nem. Van-e remény felnyitni szemüket, hogy jó irányba változzanak? Aligha.

Mindenkit folyamatosan ér csalódás, nőt, férfit egyaránt. Az okosabbja feldolgozza ezeket és nem kezd fröcsögni. Nem mond olyanokat egy 35+ nőnek, hogy "mit tudhatsz te a gyereknevelésről, mikor arra se lehettél jó senkinek, hogy teherbe izéljen!". Ezzel többször találkoztam, nincs hozzáfűznivalóm. Pontosabban egész kisregényt írhatnék erről, de a fentiekre visszautalva, értelmetlen lenne kérem. Azt sem mondhatom, hogy szeressék egymást. Olykor túlságosan is szeretik virtuális partnereiket, de önzőn, mohón. Szeressék hát egymást kevésbé, tartózkodóan, ne ilyen életre-halálra. 

*

Átlagpicsa kommentjei:

"-Totális szemellenzős gondolkodásmód.... Te milyen alapon és megfontolásból adsz kéretlenül tanácsokat elvált Nőknek? Adott neked bárki tanácsot, hogyan állj a házasságodhoz?

- Vagy éppen csak pusztán abban, hogy hogyan és miként viselkedj, gondolkodj mint Nő? Nah szerintem inkább ezeken rágódj el picit." 

Szívesen írnék erre hosszan neki, de semmi köze hozzá, meg úgysem hinné el.

legenda oszlatás

Lehet saját hajat is vágni anélkül, hogy utána sapkában kelljen közlekedni. Tegnap őrült perceimben, mint egy thrillerben üldözött hősnő, gumival összefogtam az agyonfestett és szakadozott, kihullott, 10 szál hajamat, és csett, egy ollóval levágtam. A hátul maradt maradék egyenetlenségeket Attila hajnyírójával, és két tükör segítségével igazítottam ki. Hátulról vagy jó 14 cm hullott le, de csak azért nem ajánlottam fel rákos gyerekeknek, mert mint említettem kevés és rossz minőségű volt. Attila hosszúhaj mániás, így morgott egy keveset, tehát most növesztem ismét, bár mindig szerettem a kleopátra-szerű fazont. Fényképen nem látványos a változás, élőben inkább, mert eltűnt a lépcsőzetesen növesztett, mindig hátravetődő loboncka.

(Gagyi webcamos, mert Rita többször megkaparintotta és elejtette a gépemet, azóta torzít, kiírta, hogy objektív hiba. Gyerekek mindent tönkretesznek, szelaví, ennél nagyobb bajom ne legyen. Komplett, tervezett elavulásra szánt kisgép volt, nem csilliárdos csodamasina.)