mindig eszembe jutnak azok a barátaim, akikéi már nem élnek és mentegetőznék, hogy bocsássatok meg, tudom, hogy nekem még legalább ha meg is keserítik olykor az életemet, de itt vannak, leoszthatom őket, kibékülhetünk, találkozhatunk. Két napja másról sem beszélgetünk A.-val, mint az ember szüleivel való kapcsolatáról, különböző szülőtípusok hatására az egyedek személyiségfejlődéséről, pszichológiai cikkeket olvasunk a témában és már többször felcsattantunk, hogy elég volt, lezárjuk ezt a témát! A mi esetünkben amúgy csak a radikális leválás segít. Itt sem akarok terjengeni, de az tény, hogy minden embert egész életére meghatározza az, aki/akik neveli/k, és még akkoris űrt hagynak maguk után, ha faszok voltak, koszosak, igénytelenek, ittak, gyenge idegzettel rendelkeztek, látens elmebetegek voltak satöbbi, satöbbi. Nincsenek, nem léteznek, nem lehet velük beszélni, nincsenek a lakásukban, vagy már a lakásuk sincs meg, nincsenek a munkahelyeiken, a kedvenc környékükön, parkjukban, klubjukban, könyvtárukban, kocsmájukban, barátaiknál, rokonaiknál, eltűntek, kész. Minden életkorban borzalmas lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése