Nemrégen azt írtam, hogy még nem esett meg velem olyan, hogy szeretek egy munkahelyet, mégis ott kell hagynom. Olyan sem esett meg még velem, hogy van lakásom, mégis albérletbe kell mennem. Pontosabban mennünk. Gondolom ha az ember minél tovább él, annál többmindent tapasztal meg. Szóval elegünk lett, döntöttünk, elkezdünk albérletet keresni. Szeretnénk itt, de ha nem megy, akkor Óváron. Mindegy, csak lakható legyen és olcsó.
Borsodi vendégmunkás cigányoknak csak azért nem adjuk ki a mostani lakásunkat, mert egyrészt a műhely itt van, másrészt anyósoméknak örökös haszonélvezőként és a magyar jog szerint több hatalmuk van az egész házra, mint Attilának, a tulajdonosnak. A bérleti szerződés az aláírásuk nélkül tehát érvénytelen lenne. Azért két migrén,- és fosásroham között felhívtam Ti.-t ügyvédi tanácskérésre, hogy anyósom haszonélvezőként kirúghat-e minket legálisan? Mondta, hogy minket simán, de Ritát már nem. Márpedig Rita a mi gyerekünk, nyilvánvalóan nélkülünk nem lakhat egyedül itt, tehát a gyakorlatban véd minket. Extrém esetben anyósom megtámadhat minket bíróságon, hogy megszerezze, de mivel nem vagyunk sem alkoholisták, sem narkósok, egyebek, a sikerre 0% esélye van. Ettől az asszonytól minden kitelik, azért faggattam ki Ti-t a legszélsőségesebb esetekről is. Végső tanácsa az volt, hogy semmi értelme jogi útra vinnünk az egészet, lépjünk le innen a fenébe, a gyereket meg ne adjuk oda és ennyi.
Lehet, hogy majd egyszer hálásak leszünk A. anyjának, amiért megadta a kezdőlökést, de az még messze van. Mielőtt elmegyünk, természetesen elbúcsúzom tőle, de valószínűleg nem tudok majd úrinő maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése