belső utak - új díszlet

Hatalmas, jin-jang szimbólummal festett kaput tár ki előttem két egyforma, narancssárga ruhás szerzetes. Arckifejezésük semmit nem árul el. Odabent ismét sötét hideg erdő fogad, hemzsegnek a dühös szürke lényektől, akik azonnal rámtámadnak. Túlságosan hagytam elszabadulni a negatív oldalt. Képzeletemben atomvillanást támasztok, izzó fehérség csap fel, elpusztítva mindent, engem kivéve, aki irányít és végigszemléli, hogyan olvadnak, porladnak el a lények is. Esendő vagyok, hogy elpusztítottam a díszletet, vagy erős, hogy gátat szabtam a túlzott sokaságban előnyomakodó rossz tulajdonságaim kivetüléseinek, melyek felborították belső egyensúlyomat? Mindenesetre utána jobban éreztem magam.

*

Új díszletbe lépek, egészen pontosan a lábaimat képzelem el futócipőkben. Majd csakis a futásra koncentrálok, félig álomszerű állapotban nem is megy könnyen, mintha mocsárban haladnék. Jobban összpontosítok, túlságosan jól sikerül, alakmásom villámsebesen, szélkönnyen elhúz. Nem jó, valóst akarok modellezni, a levegővételeket, az izmok feszülését, azok fáradását, fájdalmát, az egyre mélyebb levegővételeket, izzadást. Szoktatni akarom tudatalattim magához a mozdulatsorozathoz. Ha ezzel megvolnánk, jöhet a könnyítés, a test és az elme határainak elmosása, ehhez azonban elengedhetetlen a valós edzés. A jó és a rossz párban jár, igazi küzdelem nélkül mindez nem sokat használna.