önostorozás

Olvasgatom a rendes háziasszonykák blogjait máshol. Halálunalmasak. Ugyanakkor irigykedem is rájuk, én sosem leszek olyan "jó", mint ők. Oh, szegény, szegény Eliza, oda ne rohanjak, nem tehet róla, túlságosan vonzza az embereket, hányszor megkapta már, hogy "akárhogyis van, jó nő vagy és bekategorizálhatatlan."

Szóval önostorozás. Tulajdonképen miért ne lennék jó? Az vagyok, hihetetlenül egyszerű életet élő, átlagos középkorú, csak túl sok bennem valami, amitől megrettennek átlagos emberek, mert félnek, hogy magukkal sodrom őket valamiféle illetlen és visszafordíthatatlan vágyakozásba egy szabadabb, őrültebb világ után. Vágyakozásba csupán, mert finom forradalmár vagyok, nem kapacitálok senkit semmire, de bizonyos mértékig kapacitálható vagyok persze, az más. Sajnálom. Szerencsére akik ezt bírják, azokat barátoknak tekinthetem, bár pocsék barát vagyok. Kurta szóval kisétálok emberek életéből akár évekre is, ha úgy tetszik, aztán nagyon szégyellem ezt és halogatom, hogy újra felhívjam őket. A lentebbi  bejegyzésben említett lányt (akinek még nem tudtam ide nevet adni, annyira illik rá a sajátja) már nagyon régóta halogattam, arra is el voltam készülve, hogy fel sem veszi a telefont. Ó, nem. Robbanás, öröm mindkét részről. Még mindig különleges. Mosolygok.