2010. december 9., csütörtök

örök magányos fájdalom

Egészen biztosan nem akarok sokáig élni, mert az a mély fájdalom, ami végigkísér életemen, soha nem múlik el és nem tudom hasznosítani. Képtelen vagyok írni. Nem szeretek erről beszélni, kevesen értik meg. Sok barátomban benne lakik, hétköznapi gyógyíreket alkalmaznak ellenük. Az igazán betegek nem beszélnek erről. Ilyen barátom már nincs. Olyan van, aki hozzám hasonlóan időről-időre az egekbe szárnyal, majd mindent szétcsesz maga körül és a romok alá bújik, hogy mint a főnix ujjászülethessen hamvaiból. Mostanában az egyikükön tűnődöm. Gyerekkora óta súlyos étkezési zavarai vannak, volt már anorexiás és az utóbbi években ennek ellenkezője, a 165 centijéhez 130 kg-ra hízott. Egyébként ez az étkezési zavar csak kísérője volt a benne is szüntelenül mardosó  magányos fájdalomnak. Számára ez nem rossz,  mert megtalálta saját művészetét és csodálatos műalkotásokban tudja minden érzését kifejezni és még keres is vele. No nem mindig, de mint írtam neki is vannak magasröptei.

Láttam az emberek reakcióit ha utcára merészkedett (többnyire autóval járt) legszívesebben leköpték volna, mint egy leprást. Könnyezve mondta nekem, higgyem el, hogy ő lesz még nagyon vékony. -Tudom, tudom, ismerlek-húztam fejét magamhoz. Nagyon szerettem. Most már -60 kg-nál tart, és  még nincs vége. Az emberek istenítik, hiszen küllem alapján ítélnek. Azt képzelik, hogy mostantól örökre boldog lesz. Engem is lenyűgözött, de nem vagyok vak, ugyanaz a mély sebekkel teli lány maradt, ahogyan én is, és ezen nem változtat semmi. Most másképpen szeretném. Nagyon hiányzik.