2010. november 17., szerda

kézzel írott naplók

Gyerekkoromban Réka nemcsak tanulni tanított meg, de megkövetelte, hogy én is sajátítsam el a gyöngybetűs írás készségét. Hamar ment, tíz éves korom óta hasonlóan írok kézzel. Levelezéseinkben, kézzel írt naplóinkban erre is ügyeltünk, ahogyan arra is, hogy percre pontosan találkozzunk. A rend nagyon fontos volt számunkra már akkor is. Meglepett utólag, hogy mennyit veszekedtünk, erre nem emlékeztem, de teljesen logikus, két eltérő, erős egyéniség gyakran egymásnak feszül. Tanítottuk egymást. Ő engem rendre és fegyelemre, én pedig őt lazulásra és lázadásra. Milyen ellenszenvesnek találtuk egymást kezdetben! Ezen mosolygok jól emlékszem, pedig csak nyolc- kilenc évesek voltunk. Ő volt az eminens, élére vasalt ruhákban járó robot, én pedig az örökké pecsétes, elszakított ruhákban járó, kissé elvadult félbolond. (Anyám hiába foltozta, mosta a ruháimat, korholt miattuk, játszottam,  képtelen voltam vigyázni rájuk. A lelkemet kellett volna mosnia és foltozgatnia, de nem így alakult.)

Írásom persze manapság, órán sietősen jegyzetelve már korántsem szép. Kevesen írnak szépen. Közben olvasgatom a kamaszkori naplóimat.  Örülök, hogy megvannak, később jól jönnek gyereknevelésnél is. 15-16 évesen már olyanokról írtam, amikről egy átlagos, legalább harminc éves felnőtt nő. Nemcsak korán jelentkező erős szexuális vágyaimat és nemi életemet rögzítettem azokban, hanem tapogatódzó világismereteimet is, olvasmányaimról, filozófiáról, politikáról.  A legkínosabb ezekben a naplókban nem a kamaszos össze-visszaság, az legfeljebb ciki,  hanem az az állandó, mérhetetlen fájdalom, ami apámnak köszönhetően, sokszor depresszióig fokozódva teljes lelki kishitűségből eredt. Pusztán életkora alapján senkit nem szabad butának tekinteni. Ingleichenen rajta tartom a szemem, ha nemcsak kívülről a "klónom",  vigyázni kell rá, minap a védőnőnél már minden velekorú, totyogó kiskrapeknak utánahajolt, a lányok nem is érdekelték. Ő viszont nem lesz kishitű és depressziós kamasz, mert nem fogom terrorizálni. Azt sem bánom ha a fejemre nő, csak legyen erős és boldog.

(Apámnak már megbocsájtottam, anyámnak is. Ilyenek. Legalább megedzettek.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése