(Korábbiak, kérésre bekerülnek ide.)
I.
....Már holt voltam, meredt és fehér, mikor odalépett még hozzám, akit éltemben szerettem és közel hajolt arcomhoz. Élő, forró lélegzete végiglebbent fagyott szemeimen és mosolygott, olyan különösen. Aztán döndült a vaskos acélajtó, a fáklyafény utolsót lobbanva felvillantotta sötét sziluettjét, majd csend lett és feketeség, nem emlékszem meddig. Sírombul kikeltem mit rámzárt, de nem kerestem meg, hogy véréből igyak. Mily rég volt mindez, még a halandók világában is.....
II.
....Ezüst hold alatt feküdt éjjel a két halott, két hajdani szeretők. És feküdtek, csak feküdtek, ahogyan azt parancsolják tisztesen a temetők. Ám egyikük, én, az élőhalott megmoccant hajdani halandó szeretőm szürke kősírján.
S arra jött egy régi sóhaj, s frissen megreszkettem belé. Felé nyújtózkodtam, fehér csontjai felé, melyek fekete földben pihennek mélyen. Feküdtem tovább, de nem úgy mint azelőtt. Régi nász-éj emléke, új sajdulás kélt bennem. Szemeimből vérkönnyek pettyentek sírjára....
III.
....Magányom árva kincsét, amíg létezem kárhozatban és búban, nem bántja senki, nyugodt szemmel nézem az égnek panorámáját. Bíbor felhők utazó habjait az alkonyba, amint rajuk a semmiségbe lebben. Éjjel csillagok hunyorgó fényét, a Hold világát s a felette ásító végtelen jeges űrt, mely vár.
Házak, utcák mély csendjét az éjben, ezüstnek tetsző platánfákat, fekete- fehérben. Egykor mindent odaadtam ami szép volt, írásokba szőttem, halandó életem ezért volt. Az enyém csak egy nagy honvágy maradt, mely méla, csendes. Ne nyúljon senki halott meztelen szívemhez....
IV.
....Halandóságom múlta után az éjben kóborolva sokszor megtorpantam, holt szeretőm emlékképe gyúlt fel bennem, aki ezeken oly eleven volt mintha létezne. Egyszerre égve és fázva vágytam sokszor vérét venni, hogy vérben úszó ajkakkal sajátommal rögtön vissza is töltsem belé az elvettet, mert kínzóm és gyönyörűségem volt ő.
Századok is elteltek, szomorú, vén szemeim néha meglátnak valakit, ki pillanatig hasonlít rá, akkor régi sajdulás kél: bevégzett csókkal lennénk megbékült holtak....
V.
....Szívom, szívom egy halandóból a vért és az egyre jobban árad szét bennem bizsergetve, forrósággal töltve meg a kisujjam körméig is. Hárahajtott fejjel, hunyt szemmel élvezem ezt, szájam sarkából bíbor patak folyik melleim közé. Rég halott szívem életre kel, minden egyes dobbanással egyre élőbbé téve engem, addig még friss meleg a vér, addig tart a varázs ...
VI.
...Egy zord éjszakán nem messze ott állt előttem, nagy úr a vámpírok között. Karjait leeresztve összecsukódott a törzsére tapadt (varrt...sarjadt..?) áttetsző vékony fekete bőrlebeny, szeme sárgán villant felém. Némán biccentettem. Ritka, hogy fajtámbelivel akadok össze ebben a grandiózusnak tartott, valójában provinciális és kisszerű városban.
Fekete hajcsigái elegánsan keretezték gyönyörű, klasszikus férfiszépségű alabástrom arcát. Vért nem láttam rajta, élőhalottnak is finom, visszafogott maradt. Valaha egy klánban szolgáltunk, most nem volt mit mondanunk egymásnak, így továbbléptünk némán.
VII.
...Ha kívánom kezem egyetlen erősebb szorítására vérsalakká omlik egy halandó torka, a gyengébbeket szájon csókolva azonmód rögösre fagyasztom azok szívét, jeges kezeimet a dühöngőkre téve lassúvá hűtöm forrón pezsgő vérüket-sokat tanultam mióta elkárhoztam.
Nappali álmomban, félig éber-félig holt állapotomban hirtelen rég' elporladt mesterem tekintetét láttam magam előtt tisztán, amint évszázadokkal korábban kacagott rajtam, hogy rivalizálnék vele, sőt képesnek tartom magam arra, hogy harcban fölébe kerekedjek. Védett helyen voltunk, halandók között halandókat játszva, ahol nem támadhattam rá, csak dühödten vicsorogtam befelé. Tudatlan, újszülött és beképzelt vámpír voltam még. Mai képzettségemmel már nem mernék ellene kiállni, elismerném uramnak...
VIII.
...A város este gyönyörű. Nappal szürke, halott fényben oszladozik mocskosan, nyüzsgő emberférgekkel tele, nem is bánom, hogy elporladnék, ha ekkor lépnék ki ege alá.
A sötétség jótékony bársonyleplet von rá, milliónyi kis lámpásként világítanak benne az épületek ablakai. Különösen lenyűgözve figyelem az üvegből és acélból készült nagy irodák toronyházait, melyek ekkor csodálatosan üresek és tiszták. Gyorsabban járok mint a halandók, ha akarom szinte láthatatlanul suhanok a fényes hasábok körül, csendben, egyedül... Talán jobban élvezem mostani koruknak eme részleteit, mint ők maguk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése