Belsőmben járok, képzeletem énem jó oldalát egy utcával szimbolizálja, melynek egyik fele színes, napsütötte, szép házakkal, virágokkal, fákkal. Mindez a bal oldalon van, nem foglalkozom vele miért, hagyom ott. A jobb oldalon elhelyezkedő rossz oldalon félhomály van, ónos szürkeség, esik az eső, az utca koszos, szemetes, a házak sivárak és lepusztultak. Éles fény-árnyék határon állok középen, majd akaratommal a jóról eltüntetem a napot, a másikon megszüntetem az esőt. Eltüntetem a virágokat, de átellenben a szemetet is. Újra a fényekre koncentrálok, most egyenletes nappali fény világít. Erősen kell koncentrálnom, a lepusztult házakon képzeletbeli ujjammal kinyúlva végigsimítok és eltüntetem a nagyobb repedéseket, a régi vakolatokat renoválom. Kissé színesebb lett. (Nehéz volt ez az első és nem gondolkoztam azon, hogy mire jó, csak csináltam.)
*
Tudatalattim már maga vetíti a környezetet, kedvenc, platánokkal szegélyezett utam jelenik meg, ahol annyira szerettem biciklizni. Egyenletes, a zöld lombok által szűrt, tompán aranyló, meleg fény világít be mindent. Bal oldalon, a jón, kedves fekete macskák ugrándoznak a fákon, melyek most személyiségem pozitív oldalát szimbolizálják, ahogyan átellenben a fák között meredten csüngő hatalmas, fekete óriáspókok pedig a negatívat. Először csak sétálok előre, ide-oda pillantok, majd megállok, és kezem baloldalra nyújtom, ahonnan meleg fekete macska ugrik rám. Jó érzés, de ki kell nyújtanom másik kezem is egy pókért. Tudatosan is bizsereg a kezem az undortól, rá kell parancsolnom magamra, hogy karomat a valóságban sem kapjam fel az ágytakaróba dörzsölgetve azt. Kinyúlok a pók felé, hagyom, hogy jobb kezemre másszon. Nagyon nehéz elviselni, de azért sem rázom le, mert feladatom a jót és a rosszat harmóniába hozni bensőmben. Egészen addig állok, még undorom el nem múlik.
Segítségül hívom a macskát, a két állatot felemelem magam elé, és szemlélem őket. Ebben a pillanatban elkaptam a tökéletes egyensúlyt, nem szeretem a macskát és nem utálom a pókot. Rövid ideig tart, már kilépnék innen, de be is kell fejeznem amit elkezdtem. A macskát visszateszem a jó és kedves oldalra, majd a pókot is visszamászatom kezemről a már nem is annyira félelmetes rossz oldalra. Ezután továbbsétálok jobbra és balra tekintgetve, és ugyan megremegek, mikor először ismét a pókokat nézem, de ekkor megállok és addig bámulom őket még el nem múlik viszolygásom. Tovább sétálok előre, még újra meg nem tapasztalom az egyensúlyt.
(A valóságban két nap is eltelik, mikor hirtelen felismerem miért a pirkadat és az alkonyat a kedvenc napszakaim és miért viszolygok az erős fénytől, és a teljes sötétségtől. Tökéletes! Aznap lekapcsolt lámpa mellett alszom és nem félek. Másnap még gondjaim vannak a túl éles napsütéssel, napszemüveget teszek fel, de türelmes vagyok.)
*
Ismét azon az úton állok. Most csak a fák szegélyezik, melyek időközben gyönyörű, narancssárga lombkoronát kaptak, és mindkét oldalon tökéletesen egyformák. Alaposan körülnézek, hogy mi változott? Állatokat most nem látok, a fény egyenletes, végül lepillantok az útra. Eltűnt az aszfaltról a felezővonal. Selyemsima, tiszta világosszürke úton állok, mely enyhén irizál és messzire nyúlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése