dél-budai élmények, a végéről kezdve

Fantasztikus volt az egész, de a végével kezdem. Mekkora az esélye annak, hogy egy zugig tömött nemzetközi járaton olyan német lány mellett kapok helyet, akivel azonnal közös hangot találunk, hozzátéve, hogy zárkózott vagyok, fejemen zenével szoktam vonaton, buszon ülni, a tájat bámulva? A lány nagyjából velemkorú, tisztán és szépen beszéli a nyelvet, mert északi és az apukája némettanár? Aztán segít nekem, és a szótárfüzetemet lapozgatva ha gyanús szót lát hozzáteszi, hogy ez az osztrák változat, ez a német, mert jelenleg Ausztriában él.

Akivel angolul beszélünk értelmes és érdekes dolgokról, de keverjük bele a német szavakat, nézem a kijelzőt, olvasom fel hangosan, hogy "nächste Halt", kijavít, hogy itt az umlautot ésebben ejtjük, és harákolósabban a ch-t, de amúgyis ott abban a pillanatban úgy érzem, hogy tovább utaztam Magyarországon, egy igazi külföldivel beszélgetek, gyorsan, több témába kapkodva a vörös iszap kataszatrófától a munkanélküliségen kereszetül, az általa olvasott szerzőt (Coelho, bocsánatkérően suttogom, hogy nekem ő túl nyálas, de rögtön hozzáteszem, hogy csak egy könyvét lapozgattam és egy mű alapján nem ítélhetem el), a legenda eloszlatásáig: nem, nem értjük a finneket.

Hoppá! Ez a lány művelt, ez tudja, hogy mi nem szlávok vagyunk? Érdekli a nyelvünk is, egyszerű példákon levezetem neki, hogy miért nem használunk elöljárószavakat, persze nem jut eszembe a pontos nyelvtani kifejezés, de ő meg spanyolul is beszél, kész, mert ott már nálam is bekavar az olasz, kitartok az angolnál és könnyen megérti, hogy a magyarban minden a ragozásban foglaltatik, az igéknél már tejóégezik és nevetve fejet csóvál.) Naés, hogy utam végén még azt is megtudom róla, hogy ápolónő? Nem tudom sikerült-e átadnom milyen boldogságot éreztem azalatt a két óra alatt. Imádok utazni.*

*Elindulni egyre nehezebb.