Babázni muszáj, ez evidens. Hazaérek németről, áthozom, gondozom, ellátom, játszunk, pár napja megtanítottam már labdázni. Megfigyeltem, hogy egy ideje tapsol, ha valami tetszik neki. Ezt a módszert alkalmazva mikor ügyesen nekem gurította vagy dobta a labdát, akkor megtapsoltam, mosolyogva megdícsértem és ő velem tapsolt. Ha a labdát másfelé dobta, nem tapsoltam, egyszerű. Gyorsan tanul. Közben zúdultak rám mások negatív érzelmei, segítenem kellett vagy csak befogadtam, mert azonosultam velük. Lefáradtam, ideges lettem és gyenge. Nem szeretek ilyen lenni. Este 9-kor átváltottam szemétanyu üzemmódba: Sünnek is le kell feküdnie, különben minden borul, ha hagyom csatangolni, játszani sokáig, ennek vége. Legkésőbb 9-kor alvás. Szar érzés. Ülök kint, bagózom, üvölt az ágyban, de muszáj kivárni még elalszik. Maximum 20 perc.
Utána tudok németül tanulni. Kizárok mindent és mindenkit a tudatomból, nincs senki csak én, sőt már én sem, célomat kivéve. Lerázok magamról mindent, mint kutya a vizet. Két hét után már egészen jól értem az egyszerű, tiszta németet, hiszen naponta 4 órában húzunk előre mint egy gyorsvonat. Ez a tudás még tökéletlen és passzív. Keményen kell dolgoznom, hogy teljessé váljon. Nem gondolok arra még mennyire, mert tudom. Csak csinálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése