Megfigyeltem, hogy trafikba azok az emberek is szívesen járnak, akik nem dohányoznak, mert a meggyújtatlan dohány illatát legtöbbjük kedveli. Maga a trafikos sem dohányzik, jó dealer, okosan nem él az általa terjesztett méreggel. Kisvárosban, falun a trafik nemcsak bagót, újságokat, cukorkákat, telefonkártyákat árul, hanem az egyik legfontosabb kommunikációs központ is. A lakók nagyrésze rendszeresen betér ide csevegni. Vigyázni kell persze, hogy mit mondok, hogyan mondom. Ma annak a kockázatát vállaltam, hogy megkérdezzem a trafikost, hogy még a beteglábú srác-e a szakács abban az étteremben, ahol menüt fizetünk elő, és szerinte nem venné-e tolakodásnak, ha egy köszönőcetlit tennék az ételhordóra? Nehezen mutatok ki igazi érzelmeket, pláne idegennek.
Meglepődtem, hogy mennyire örült és más arcát mutatta: ő is meglepődött rajtam. Túlságosan városi vagyok, természetes, hogy személytelenül intézek egy ebédrendelést is, én fizetek, ők hozzák. Ha nem tetszik, más szolgáltatót választok, közönyösen veszik ők is, csak egy vagyok a sokezer ügyfél közül, nagyvárosban természetesen.
A mostani menüvel viszont nemcsak elégedett vagyok, hanem azt is tudom, hogy ki főzi azt. Egy szimpatikus fiatal srác, akinek (gyors, felületes diagnózis alapján) nyirokmirigy és egyéb keringési zavarai miatt óriásivá és idomtalanná puffadva eltorzultak a lábai, és csúnya, fekete ortopéd cipőbe vannak bepréselve. Egyszer találkoztam vele, félénken megkérdezte, hogy ehető-e amit kotyvaszt? Őszintén feleltem, hogy igen, sőt. Néha rendes fogásokra is beülünk oda. Friss, könnyű európai konyhát vezet (nyilván ebben az éttermet eltartó nagyszámú osztrák vendégek igénye is döntő) változatos és saját találékony zamatokkal. Jól főzök, felismerek egy mestert. Sajnálom is betegsége miatt, de sajnálatomnál erősebb tiszteletem. Már állni is nagyon nehéz lehet neki, mégis hosszú órákon keresztül kitart egész nap főzve, (brrr főzés) mindennap remekelve, még az olcsó menükben is. Megérdemel tőlünk egy köszönőkártyát. Nem szokásom ilyesmit tenni, nem szeretem az érzelgősséget, a cuki kis ajándékokat, az évfordulók számontartását, mindig is úgy éreztem, hogy igazi, mély szeretetben nincs szükség ilyesmire, ezek csak pótlékok, a felszínesség szimbólumai. A hozzám közel állók zömmel ugyanígy gondolják ezt, vagy elfogadták, hogy ilyen vagyok, vagy egyeseknél én teszek kivételt, ha számára ez mégis ennyire fontos.
Most viszont nem marketinges számításból, vagy puszta udvariasságból, hanem szívből küldöm majd el kártyámat egy idegennek, és örülök, hogy megnyíltam (ez már nálam annak számít) a trafikos előtt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése