Figyelem az ittélőket. Némely dolgokban erősebb vagyok náluk, ez persze nem az én érdemem, csak így alakult. Sosem tapasztalták meg milyen egy nagyvárosban élni, ahol a zöm siet, magába zárkózik nyílt tereken, közlekedési eszközökön, közömbös, sőt a zsúfoltság miatt agresszív. Iskolákban, munkahelyeken sokkal szigorúbb és távolságtartóbb rendszerek alakultak ki, ezeken a helyeken az egyén személyes problémáival a nagyvárosiak jóval intoleránsabbak a falusiaknál, kisvárosiaknál. Párkapcsolatokban is. Az idegenekkel való érzelem nélküli dugások, a magányos, hím által védetlen lét az itteni nőknél különösen ritka. Nagyvárosban az élet minden területén keményebben kell küzdeni. Megedz, vagy megtör. Nem tudják milyen, de sejtik. Ezek az emberek félnek is a nagyobb városoktól és az utazásoktól. 

Hamar rájöttem, hogy nem is a pénzhiány miatt nem utaznak, hanem rettegnek szembenézni az ismeretlennel. Márpedig már egy nagyobb városban is rengeteg gyors ismeretlen változó van. Legtöbbjük először is az  eltévedéstől és elveszettségtől tart, hiába olyan logikus minden térkép, hiába vannak fent neten útvonaltervezők, a parkolási zónák díjaitól kezdve a menetrendekig mindenféle ismertetők. Mindig megdöbbennek, mikor elárulom, hogy Budapest akkora, hogy én is térképet, útvonaltervezőt használtam (használok) mindig, ha ismeretlen helyre kellett (kell) mennem. Aztán még félnek a furcsa és nagy tömegközlekedési járművektől is, a tévében látott villamos, troli, metró olyan elvont fogalmak számukra, mint nekem egy harmadik világbeli törzs életmódja. Félelmük nem szokott elmúlni ezek helyszínein sem, sőt, sokkolja őket és minél előbb menekülnek vissza.

Az itteniek korántsem buták, csak tapasztalatlanok és kiszolgáltatottabbak a nagyvilág mocskával szemben. Eloszlatok egy tévhitet is: ugyanolyan halandók és neurotikusak mint a nagyvárosiak. Miért? Létbizonytalanság, ennek legfontosabb része a pénzhiány. Mindig minden patikában figyelem milyen gyógy,- és kuruzslószereket vesznek az emberek, ez régi kíváncsiság. Nevezhető etikátlan kukkolásnak is. Nemcsak egy adott emberről árul el sokat, hanem a társadalomról is. Az elmúlt években hiába állítottak be diszkréciót biztosító kis pultokat, festettek fel a padlókra távolságtartó csíkokat, azoktól ugyanúgy látom és hallom, hogy miket vesznek. Altatók, nyugtatók, antidepresszánsok, vérnyomáscsökkentők, szívgyógyszerek, gyomorsavtúltengés gátlók, hashajtók, hasmenésgátlók, fájdalomcsillapítók, allergia elleni szerek. A legtöbb neurotikus alapon kialakuló szervi betegség. Említettem ezt a háziorvosomnak (eredetileg szintén budapesti) kissé szomorúan, de rábólintott "igen, igazi XXI. századi kombinációk....". Pont, pont, pont. Kiváló orvos, de nem válthat meg mindenkit. Talán csak itt, Magyarországon XXI.  századi kombinációk ezek,  amennyiben valóban csak XXI. századiak, amit nem hiszek. A gyógyszerek biztosan azok, az emberi problémák nem. Alig várom, hogy nyugati patikákban is leskelődhessek. Nem, nem élek vissza tudásommal, magamnak rendszerezem mindezt. 

Kedvelem az ittenieket. A legtöbbje nagy gyerek. Kedves, barátkozó, sokszor kissé esetlen, sokszor rakoncátlan, értetlen, makacs, de alapvetően szeretek köztük élni itt is. Emberforma ember vagyok számukra is, de azt csak én tudom, hogy itt is csak kívülálló. Ezért udvariasan igyekszem tartani is három lépést, mert az ő archaikus, többgenerációs család- és barátcentrikusságuk számomra befogadhatatlan. Jó kis bázis ez jelenleg.