budapesti vonzások

Álmomban minden nap Budapesten járok. Azon belül a helyszínek, és szereplők változnak. Azt hiszem hosszú hónapok óta tart ez a mindennapos, szülővárosommal való álmodás, lehet, hogy már éveket is kitenne ha számolnám.

március 15.

Ma úgy elmentem volna márciustizenötödikézni. Hogyne, a jobbikosokkal, egy magamfajta vakhű fideszes családban nevelkedett gringo úgysem mossa le magáról, hogy titokban nem náci. Hagyjuk, mert holnap jön a családom, csupa savanyú, kötekedő, morcos alak, rettenetes! A körmeimet ízléstelen csillámos türkizzöldre lakkoztam csakúgy, (*infantilizálódom Sün mellett) de mielőtt lemostam volna, megkérdeztem Ritát, hogy csúnya-e? -Nem csúnya-válaszolta és alaposabban megszemlélte. Akkor maradnak így.

Szóval a márciustizenötödikézés az ifjúságot jelenti, a tavasz kezdetét, lelkesedést valami jobb után egy tömegben, akik lelkesednek, majd megunva a tömeget, sétálgatva kiscsoportos kocsmalátogatásokat tenni. A barátaim talán most is ezt csinálták Budapesten, sőt, az egymillás tüntetésre kimenők biztosan. Hiányzik ez a hangulat. Az egyetlen nap, mikor kokárdát tűzök.

végre itthon

Szép volt, jó volt, elég is volt. Még idézgetjük az emlékeket, kúráljuk az ételmérgezéseinket. 25-én bemenekültünk Budapestre, sikerült Attilának az "én csodás városom" legrutymákabb, kihalt, szürke arcát megmutatnom, de mivel eleve ilyesmire számított, nem borzadt el. Bár egyszer megjegyezte döbbenten, hogy "Nézd ott verekednek a nyílt utcán!" Hja, mondom, itt sok a csöves a Moszkva tér környékén. Később kíváncsi voltam, hogy a Bach BAH-csomópont (még ez a neve?*) feletti hegyek, amiket én elképzelnék magunknak, hogy ott vidéki családom jól érezné magát, milyen reakciót vált ki belőle? Nem szóltam semmit, magától fedezte fel, majd eltöprengett, hogy meg tudná-e szokni ezt a nyüzsgést? (Nem volt nyüzsgés, teljesen kihaltak voltak az utcák, kedves lány átült másik helyre a hatoson, hogy együtt lehessünk, taxis megállt(!), hogy átkelhessünk az egyik utcán.) 

Magam viszont jobban elborzadtam, úgy tűnik bizonyos dolgok három év alatt is rettenetesen lepusztultak, jelenleg hacsak nem nyerek a lottón, dehogy költözöm Tarlósgrádba! Na és ez karácsonyi szórakozóhely nyitvatartás? Pontosabban zárvatartás?! Már éppen feladtam volna, mikor az egyik régi helyemet még ellenőriztem, ott volt élet. Igaz az olyan hely, ahova már csak erős alkoholos befolyásoltság után, hajnali háromkor vetődik el az ember társasággal, mikor még folytatni akarja a világmegváltó beszélgetéseit. Fapados alterkocsma. Itt volt egy pillanatra szösszenetnyi időkiesésem. A faasztalnál ülve olyan érzésem támadt, mintha az elmúlt három év csak egy mozgalmas, színes, jó álom lett volna, és most kábulatból ébrednék, ami nem jobb és nem rosszabb az eddig valóságnak véltnél. Harmincháromévnyi reflex. Nem sokat időztünk ott, visszatértünk anyámékhoz, mert megijedtünk, hogy elszokva az alkoholtól teljesen beverünk, és az utolsó vonattal kibumlizva okádva mászunk fel a hegyre.

*javítás: szégyen, gyalázat, tényleg sosem ez volt a neve, erre Ice figyelmeztetett, köszönet érte itt is!  "Sosem volt Bach, bár szerették volna 2000-ben átnevezni"

katyvasz

Ugyan Nyúl azt kérte, hogy senki ne sírjon ha meghal, de ma is egész nap a viccei jutottak eszembe, röhögtem, aztán hazajöttem és bőgtem. Mivel tudta, hogy ez nekem nehezen megy, szerintem azt is tudná, hogy ez most így nekem jó. Gondolatban ott ülök vele a Margitszigeten egy padon, és most kacagunk ezen.

Aztán felhívtam Pé-t, aki büszkén mesélte, hogy egy hónapja lejött a Xanaxról, én meg rothadt önző vagyok, mert képtelen voltam magamban tartani a nyavalygásaimat, és a végén már dühösen kérte, hogy meséljek valami vicceset is, de nem tudtam. Bocs Pé, remélem, hogy nem szoksz vissza! Említettem neki, hogy most K. is anyuka rabságban van, ami kapóra jött neki, mondta felhívja hátha sétáltatja a gyereket és akkor összefut vele. A közelben dolgozik és lakik. A sors iróniája, hogy Nyúl is ott lakott, pár utcányira. Meg BG, ameddig még élt a nagyija és BG éppen Bp.-n volt. Pedig Bp. nagy. Na, akkor én meg megyek Sünért a bölcsibe.

tislizések

Annyira ki voltam éhezve a barátokkal való beszélgetésekre, hogy gyakorlatilag csak lakásokban fordultam meg. Eméknél aludtam, mindkét este hajnalhasadtáig tisliztünk* az erkélyen, másnap kávé, rohanás másokhoz, családi összejövetel átlagosra sikerült, de azért szerencsére a kellemes irányba tolódott, ha kirobbanó élvezetet nem is okozott. Minden más tevékenységhez túl rövid volt az idő, ha egyszer eljutok egy hétre, akkor természetes, hogy megyek moziba, kiállításra és egy rendes körfotózásra. Most csak másoknak semmitmondó képeket készítettem, ide is csak egyet teszek be. Gyerekkorom óta imádom az öreg bérházak liftjeiben ezeket az igazi, nagy piros vagy zöld gombokat, amiket még erőből kell nyomni, spontán jött az ötlet, hogy kapjam le, ki tudja látok-e még ilyet?

*vacsora után éjszakába nyúló, asztalnál való beszélgetés, iszogatás, leginkább borozás, XX. sz. első felében haszn.  kif.

fantasztikusan jó volt

(Még ülepítem magamban a sok élményt.)

kín

Hol van már az ataraxia....? Végigkínlódtam a napot, analizáltam magam, hogy mi a valódi bajom? Félek attól, hogy túl jó lesz otthon, szülővárosomnak abban a térségében ahova készülök, ahol minden sarokhoz legalább egy emlék fűz...Félek, hogy leomlik védőpáncélom és az utcán bőgöm el magam, mint egy infantilis gyenge féreg...

álmomban a volt lakásomban

Ismét. Tegnap ablakszigetelési tanácsokat adtam L.-nak, és ez a kelleténél jobban felvájta a tudatalattimat, hiszen annyit barkácsoltam abban. Álmomban őrjöngve zokogtam, hogy Miért, miért, miért adtam el?! Álmomban is készek voltak a racionális indokok, de azzal a szomorúsággal szemben, ami éberen már nem érint meg, álmaimban kiszolgáltatott vagyok. Ott váltam felnőtté. Az a lakás személyes aurám kiterjedése volt, falai annak védőburka. Az otthonom. Készen álltam a búcsúzásra, a bátor újrakezdésre, örömömet is leltem benne, de a bánat is megmaradt. 

budapesti vonzások

Igen. Nem. Hiányoznak a kávéházak, ahova ha beülök, a kutya sem figyel fel rám, olvashatok, nézelődhetek kedvemre, az emberek sietnek, egymással vannak elfoglalva és nem velem, az egyik idegennel a kétmillió közül. Van köztük szintén magányosan ülő is, ők is megszokott jelenségek. Barátokkal, ismerősökkel, ismeretlenekkel is jó összefutni kávéházakban. Koffeinmentes cappuccino műcukorral, cigi ha lehet, ha nem, anélkül. Itt ezt nem próbáltam ki, de nem értenék miért ülök egyedül, ha már ott ülök miért nem beszélgetek valakivel és egyáltalán.

A belvárosi séták, városrészek, házak, melyeket soha nem unok meg. Budapesten rengeteget sétáltam, szép időben sokszor előbb keltem, hogy munka előtt leugorhassak egy járműről és nézelődhessek. Rossz időben pedig azért, hogy új útvonalakon vigyenek buszok, villamosok, trolik, metrók.

A mozik. A film személyes élmény, a mozibajárás magányos és szent tevékenység, nem alkuszom abban, hogy mit akarok nézni és mikor, nem érdekel mekkora pohár popcorn-t és üdítőt vegyünk, ezt az össznépi csemcsegést és szörtyögést is kerültem, lehetőleg olyan időpontot választva, mikor a vetítőterem szinte üres.

Ilyesmik. 

Kifelejtettem a nagy könyvtárakat, a Műcsarnokot, a Margitszigetet és a Városligetet.

elvágyódás

Képzeletben ma sokszor jártam a Szegedi út környékén, ahol utoljára Pesten laktam. Nem szép környék, mégis van egyfajta kisugárzása, ami kisgyerekkorom óta megragad. Pontosan látom magam előtt a Béke tér melletti kis parkban álló három platánfát, amiket rituálisan mindig üdvözöltem és körbekerültem. Pontosan érzem az orromban, hogy ebben az évszakban milyen illatok lehetnek, hogy ebben az órában milyenek a fények, kik járnak az utcákon és képzeletben órák óta velük sétálok.

Arra a gondolatra, hogy a tornyomból sosem láthatom újra a napfelkeltét, sírni tudnék, ha tudnék sírni. Igaz, hogy rettenetesen magányos voltam még ott éltem, de ez egyre kevésbé volt kínzó, mert "világgá tárult az örök magány". Szerencsémre mire összejöttem A.-val, már tisztában voltam vele, hogy az örök magányosokhoz tartozom és nem egy másik embertől vártam ennek feloldását. Az más kérdés, hogy olyan emberre vágytam, akivel ennek ellenére kölcsönösen beengedhetjük egymást a belső köreinkbe és meg is találtam őt.

Attól még a toronylakom hiánya fáj. Odaképzelem magam, mit csinálnék. Valószínűleg bicajozásból térnék vissza, nyomogatnám a lift gombját, elmormolnék egy káromkodást magamban, hogy az már megint össze van firkálva, találkoznék pár szomszéddal, akiket nem ismerek, de köszönnénk egymásnak, aztán az üres lakásban neteznék/olvasnék/tévéznék/lézengenék. Ha már ismerném Földönjárót hiányozna, és itt akarnék lenni, ha még nem, akkor csak úgy hiányozna egy olyan, mint ő és ott akarnék lenni vele, szóval mit is nyavalygok itt?!

Az elvágyódás ingyen van és sokat nem lehet tenni ellene, majd elmúlik. A lakás fenntartása már nincs ingyen, sőt, ezért mindenképpen eladtam volna. Ha nyernék a lottón visszavenném? Tudnék olyan árat kínálni érte amennyiért visszavásárolhatnám, ebben biztos vagyok. Igen, azt hiszem igen. Bár zavarna, hogy ott áll üresen, egy frászban lennék éppen nincs-e benne csőtörés, rövidzárlat, stb. Ha viszont kiadnám, akkor nem lenne az enyém (kurvaszar érzés volt úgy Pesten járni, hogy nem mehetek a lakásomba mert vadidegenek lakják) ha meg nem, akármennyi pénzem lenne lelkiismeretlen pazarlásnak tartanám, hogy üresen álljon. Mindegy, azért ha nyernék a lottón visszavásárolnám. Ha, ha, ha.