az elégetett naplóim

Nehéz volt mégis, mert kinyitottam a nagy táskát, és elkezdtem találomra olvasni az egyik naplómat. Felkavart, ha hagyom akkor eluralkodni magamon az önsajnálatot, végigbőgöm, olvasom mindet, és sosem vetem tűzre. Így viszont mielőtt meggondolhattam volna magam, felpattantam, levittem és betuszkoltam a kazánba. Összegzem mit találtam ezekben. Először is azt, hogy alapszemélyiségem nem változott, ahogyan másoké sem szokott. 17-20 évesen a szüleim zsarnoksága, mély magányom, testkép zavaraim, és a hajtás miatti stressz (megfelelek-e az érettségin, felvételin, egyetemen) miatt nyavalyogtam. Mély magányomat szerencsére nem súlyosbítottam cölibátussal, ezekről alpári módon számoltam be. Tíz évvel később ugyanezeken nyavalyogtam, azzal a különbséggel, hogy még többet pasiztam és megtanultam élvezni a magány gyönyörét. Most, majdnem 20 évvel később (vegyük kiindulásnak a 17 éves kort) ugyanúgy a szüleim zsarnoksága okozta sebeimet nyalogatom, testkép zavaraim vannak, és megfelelési kényszereim. A pasizás persze megszűnt, még mindig nem laktam jól A.-val. Továbbá évekkel ezelőtt felismertem és elfogadtam, hogy valóban magányos vagyok, de nem egy másik ember vált meg ettől. A legbensőbb magányra gondolok, amivel az emberek zöme nem hajlandó szembenézni. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez, sokkal elvontabb.

(Tőlem függetlenül Attila is eljutott idáig, és mikor találkoztunk, soha nem éreztünk késztetést arra, hogy azonnal és feltétlenül egymás legjobb barátai legyünk, akik mindent elmondanak egymásnak. Az más kérdés-elnézést a kitérőért-hogy ez a gyakorlatban nem így működik, mert éppen ezzel a könnyed hozzáállással mesélünk el néha egyre és egyre személyesebb dolgokat egymásnak, amivel kettőnk kötődése is erősödik.)

Tehát összegezve, hiszen írott dokumentumokra már nem támaszkodhatom többé, bőven elég ez a blog is: 

-sérült, bizalmatlan, cinikus gyerek, kamasz voltam és felnőtt vagyok

-sok kis barátom, haverom volt (lesz), szerettem játszani, szórakozni, flörtölni, lelkesedni, de rendszeresen csömöröm lett és szükségem volt arra, hogy visszahúzódjak teljes magányba, amit csak a magamfajta érthet (Attila pl.)

-bátrabb, bölcsebb, türelmesebb lettem

-állandóan olyan helyzetekbe sodortam magam, amikből csak súlyos szívások árán küszködtem elő, ugyanis mélyen belémégett, hogy semmirekellő vagyok, akinek szenvednie kell

-a szüleimet ezért még mindig gyűlölöm, hiába  mentegetem őket állandóan. Az elcseszett nagyanyám elcseszte apámat, aki elcseszett engem, anyám pedig passzívan asszisztált mindehhez. Teljesen egyszerű, hétköznapi láncolat.

Jó lenne most már tényleg megszabadulni mindettől, valóban élvezni az életet, pontosabban hinni abban, hogy jogom van boldognak lenni és nem vagyok haszontalan, ronda, hülye, nyomorult pária, aki örüljön ha egyáltalán rásüt a nap.

egy kis robbanás

Tegnap végre megmondtam valakinek a magamét, ami évtizedek óta kikívánkozott belőlem. Már nem érdekelt, hogy bántom, hogy konfliktusba keveredem, olyan jólesett! Ma pedig tornáztam, a kondim Torrentéjének felel meg, így a pulzusom villámgyorsan az egekbe szökött és eborított az adrenalin. Csodálatos érzés volt, mámorosan üvöltöttem  egyet. Feléledtem a cél és értelem nélküli tengődésből, önnön roncsommá silányulva a végtelen ideje tartó bezártságban. Ezt egy telefonhívás váltotta ki. A rabszolgatelepről kerestek, megyek állásinterjúra. (Attila egyik verziója szerint nem vesznek fel, mert vak vagyok, másik verziója szerint visszautasítom majd a munkát, hiszen szerinte nem akarok dolgozni. Imádom a házasságban kifejlődött cinizmust, szmájlijel.) Természetesen lehet, hogy nem alkalmaznak, mégis az, hogy még kellek valakinek, valakiknek a külvilágból, hogy hirtelen kapcsolat teremtődött önkéntelen börtönöm és a világ között, ez kirobbantott abból, amit jobb híján nevezzünk depressziónak. Valójában ál depresszió, hiszen önmagában melyik tettrekész, értelmes embert elégíti ki az, hogy egész nap egymagában legyen, és vakarja a koszt a családja után? Nem csoda, hogy a gyógyszerek dupla dózisban sem hatottak. Továbbá nem vagyok buddhista, hogy átverjem magam azzal, hogy minden feleslegesnek vélt, sziszifuszi munkának van értelme, ahogyan  a fáradságosan elkészített por mandalák is ezt szimbolizálják, melyeket hagyják, hogy a szél szerteszét fújjon. 

Ne tévesszen meg, hogy így írok a családomról. Rita a legédesebb gyerek, és Attila a legjobb férj. Azonban ami sok, az sok. Nem tudnék hat héttel szülés után dolgozni idegenekre bízva a gyerekem, ez számomra követhetetlen szélsőség, de az is, hogy a lassan 2 és félévessel itthon kuksoljak. Az őrület szélére sodródtam. Szép és jó itthon, mikor szeretsz élni. Mikor már csak teher a létezés és kötelességből teszed, olyan fáradt vagy, mintha kőfejtőben dolgoznál. Nem érdekel, hogy süt a nap, vagy esik, hétfő van, vagy péntek, reggel vagy este, mert minden egyforma. Ott a kert, ültetni kellene, fejleszteni, de ha nincs pénz? Barátokhoz utaznál, de arra sincs pénzed, különbenis mit mondhatnál nekik? A hirtelen viszontlátás öröme amúgyis mindig elfeledteti a gondokat. Szóval rettenetesen el lehet fáradni ebben, én is egyre többet aludtam az elmúlt hónapokban, ösztönösen így védekezve a valódi megőrülés ellen. Aztán hívtak. Délután is tornáztam, és holnap is fogok.

mea culpa

Máig azt hittem, hogy gyenge vagyok ha felhívok valakit és bocsánatot kérek tőle, de az elmúlt napokban átértékelődött bennem minden. Nem tudhatjuk mennyi időnk van itt és én nem akarok jó emberekkel haragban lenni. Ahhoz kellett igazán erő, hogy ezt megtegyem. Reggel elvittem Ritát a bölcsibe, aztán hazajöttem és újabb bőgéshullám tört rám. Felhívtam apámat zokogva, aki ugyan pszicho, de ő az első akitől bocsánatot kellett kérnem. Megijedt, azt hitte beteg vagyok. Nem tudok róla, csak annyit mondtam fuldokolva, hogy bármit is tettem és mondtam neki, bocsássa meg nekem. Azt mondta csodálkozva, hogy ő soha nem haragudott rám. 

Aztán felhívtam A. fiatalabb nővérét ugyanezzel, aki azt mondta, hogy nem, nem vagyok jól, most el tud szabadulni és jön. És eljött Győrből, és őszintén elbeszélgettünk. Nem volt nyálas egymás nyakába borulás, és talán még hosszú évek kellenek ahhoz, hogy igazán megismerjük és megszeressük egymást, de nagyon hálás vagyok, amiért itt volt. Attilának mindezeket csak utólag említettem telefonon, mert ezek az én bűneim, és csakis én változtathatok rajtuk. Még sokakkal kell találkoznom, vagy legalább telefonon beszélnem.

kiegészítés

Mindennap küzdöm az ellen, hogy legyőzzenek mumusaim, és tehetetlen óriásbogárrá változzam. Igen, sok energiámba kerül, de hiszem, hogy megéri, különben mi értelme is volna küzdeni? 

Küzdöm a mindennapi lelki stabilitásért, hogy ne dilizzek be, ne menjen tönkre a házasságom, jó anyuka legyek, a kis lakás ne váljon disznóóllá, mindennap tanuljam a németet, hogy végül átszabadulhassak a határon és legalább ötször, ha nem tízszer annyit keressek, mint amennyit itthon tudnék. 

jókedv-rosszkedv

Úgy egy hónapja elmentem Sünivel az állami pszichiáterhez, akinél tavaly ősszel jártam utoljára. Muszáj volt megvitatnom vele, hogy kell-e nekem ez az antidepresszáns, valóban attól vagyok-e jól, mert nem voltam, esetleg emeljük az adagot? Emeltük. Mégis úgy gondolom, hogy nemcsak a mesterséges szerotonin-növelők miatt váltam stabillá, hanem mert merengéseim alatt átértékeltem egész jelenlegi létemet, és elfogadtam, hogy most éppen itt és most kell helytállni, kitartani, boldognak lenni, harcolni ha szükséges, nem pedig ábrándozni, sóhajtozni, összezavarodni. Ki is írtam a monitoromra egy darabig, hogy "ne ábrándozz geci, csak csináld!" Szerencsére a gyerek még nem tud olvasni, de már nincs is szükségem erre a figyelmeztetőre, lecseréltem a képet. 

Andrásnak: 

Ez a pszichiáter az a ritka fajta, aki nem erőlteti rám magát, sem a gyógyszereit-én döntök, csak a tanácsát kérem ki. Volt, hogy nem követtem azt, és meg is mondtam neki, elfogadta. Már jó ideje kedvel, legutóbb pedig Ritától teljesen elájult (pedig azt hittem le fog szidni, hogy kisgyereket hurcolok felnőtt rendelésre, ráadásul ő maga gyerektelen ötvenes, a gyerektelen nők meg vagy nagyon kedvesek a picikhez, vagy nagyon mogorvák) összeszedett neki mindenféle gyógyszergyári ajándékot, köztük egy hűtőtáskát is, és kérte, hogy legközelebb is együtt menjünk, de bármikor hívjam, ha nem érzem jól magam. Pedig már régóta nem fizetek neki. Még volt pénzem adtam neki, paraszolvenciával biztosítva, hogy valóban odafigyeljen rám, mert a mai állami egészségügyi rendszerben ez a legbiztosabb módszer: hinni, bízni idegen orvosban ostoba, naív óvatlanság.  No persze nem annyit fizettem, amennyit egy magánrendelésen kérnek, (átlagosan 10-15000 Ft-ot)  hiszen ez egy ultragyors rendelés, szakadt SZTK-ban. Faarccal tette el a borítékokat. Azt hittem ha rájön, hogy egy nyírható birkája tartósan szőrtelenné vált, akkor majd pökhendi lesz, mogorva. Kellemesen csalódtam, jé, még ő is igazi orvos, nem pénzéhes, manipulatív iparos...

felbukkanás a mélyből

Aztán mikor sokáig a gödör legalján ülök, már magam sem bírom tovább, és fel kell másznom. Reggel ültem a teraszunkon, hallgattam a szél bömbölését, kortyonként nyeltem a kávémat és képek peregtek előttem. Egy májusi reggel, az akkor vadonatúj otthonomban, kilencévnyi udvari lakásban élés után a felhők között, világító édes-éles napsütésben, a virágoktól roskadozó erkélyemen állva, alattam-előttem a város.... H. arca, aki lovakat is vontat ha kell, nő létére. Átváltottam az agyam nemgondolkozó üzemmódba, és életemben először utánfutóval vittem be Földönjáró vasait. Jól vezetek, nem számított a szélvihar, hófergeteg, dugó, útlezárás, jéghideg volt az elmém. Napokon át szenvedtem meg ezért. Hogy ismét ki tudjam festeni magam, és elindulni ki, a világba. Nem akartam ennyire összeomlani, de olykor nagyon-nagyon gyenge vagyok.