2011. szeptember 30., péntek

cigizős

A. most szívja az utolsó dobozával, én ma vettem meg az utolsó hármamat. A legutóbbi alkalommal úgy megijedtem, hogy ijedtemben kétszer annyit kezdtem el szívni. Sárga Camelt. Süninek új cipők, ruhák kellenek. Azért kurvaszar lesz az első három nap, aztán az első két hét, az első hónap, az első félév, majd tudósítok.

a blogger szemérmessége

Kik előtt kínos bármit is leírnom stagnáló állapotomról? Elsősorban magamnak, de magamat rengeteget analizálom és én vagyok saját magam legkeményebb ostora. Kínos rosszakarók előtt, hogy szánakozva és gúnyolódva dörzsölgethessék kezüket figyelve vonaglásomat. Nem teljesen mindegy mit gondolnak rólam? Dehogynem. Egyedül arra kell vigyáznom, hogy konkrét neveket és bíróságon felhasználható becsületsértésnek, rágalmazásnak minősülő szövegeket ne adjak itt közzé, azok maradnak a fejemben. Allegorikusan más persze, az már szabad műfaj. Igen, a blog eleve az, de kétlem, hogyha leírnám azt, hogy Gajcsárné Kiss Gizi, 55 éves harpacskószajudári lakos (Békatavi köz 45/A)  egy szociopata elmebeteg, akit szívem szerint az űrbe kilőve látnék egy középkori kerékbe törve, szóval, hogy akkoris azt mondaná-e a bíróság, hogy "természetesen, ez allegorikus, hogyne, igaza van, nem vehetjük figyelembe!"

Kínos barátok, jóismerősök előtt, akik többet remélnek tőlem, akik sajnálnak avagy éppen dühösek rám, amiért nem vagyok talpraesettebb. Tudom, hogy aki igazán szeret, az így is és hisz bennem. No, ezzel el is kezdtem feloldozni magamat a szemérmeskedés alól, hogy írni tudok-e szórakoztatóan, ami nem feltétlenül vidámat jelent ugye, hogy nem süllyedek-e le a mindennapos "és akkor reggel egy hülye fasz elfoglalta a bölcsi előtti két parkolóhelyet az A6-os Audijával keresztben" szófosásra, ami végtelen mennyiségben ömlik a bloggerek naplóiból, mint egy nagyváros kanálisaiból a fos....nos ez is rajtam múlik. 

lárva

Sérülékeny lárva vagyok, várnom kell még kitinpáncélom meg nem erősödik. Addig olykor bátran úgy teszek mintha élnék, és már kifejlett, erős rovar lennék. Boldogságot Rita és Attila adnak. Jó, az új kedvenc sorozatom Bones is, de azért az egy felszínes, könnyed kikapcsolódás, Romana füzetecskébe való beletemetkezéssel egyenlő. Meditációimat folytatom, le akartam írni őket, de túl személyesek, bár van itt olyan, ami nem lenne már eddigis túl személyes? Aligha.

2011. szeptember 20., kedd

kiegészítés

Mindennap küzdöm az ellen, hogy legyőzzenek mumusaim, és tehetetlen óriásbogárrá változzam. Igen, sok energiámba kerül, de hiszem, hogy megéri, különben mi értelme is volna küzdeni? 

Küzdöm a mindennapi lelki stabilitásért, hogy ne dilizzek be, ne menjen tönkre a házasságom, jó anyuka legyek, a kis lakás ne váljon disznóóllá, mindennap tanuljam a németet, hogy végül átszabadulhassak a határon és legalább ötször, ha nem tízszer annyit keressek, mint amennyit itthon tudnék. 

Georg áldozata

Nem kívánom hosszan elemezni az Átváltozás Georgját, de tegnap eszembe juttatta ez a zseniális poszt, amiben felbukkan a tehetetlenné váló bogárrá változás folyamata, a kíné, hogy meddig tarthat ez? Meddig bírja az ember elviselni a normális emberi létet, mikor adja fel, mikor törődik bele, hogy csak kiszolgáltatott  hasznavehetetlen bogár, akinek létezése értelmetlen?  Az eredetiben Georg ugye áldozat aki elbukik, ugyanakkor megmenti renyhe és kizsákmányoló családját önmaguktól. Georg tehát hős is egyben. Ugyanakkor Georg gyáva is, miért nem lázadt fel, pakolt össze és lépett le idejében? Hagyjuk most Georgot, az már jobban foglalkoztat, hogy önfeláldozó, altruista áldozat kíván-e maradni valaki, vagy harcos áldozat, aki ha el is bukik, legalább küzdelemben? Különbenis ki az áldozat és ki a zsarnok? Nagyon szubjektív, kevés embert ismerek, aki teljesen szabadon, abszolút értékekben mérve mindenkivel egyformán bánik, és kapcsolatai strukturalitása nem hierarchikusan épül fel. Talán a Dalai Láma ilyen, de ő azért az, aki, én teljesen más világban élek mint ő.

2011. szeptember 19., hétfő

sírásfrigid

Nem tudok sírni hosszú évek óta (terhesség kivétel volt), pedig olyan jól esne, régebben ilyen stresszhelyzetben  folyamatosan bőgtem volna. Fizikálisan semmi baja a könnycsatornáimnak, hiszen az előbbis mint írtam, ömlött könnyem, taknyom a penészes öreg háztól, szóval ez lelki lehet, mint a frigiditás. Könnyfrigid, sírásfrigid. Alázás, fenyegetés, igazságtalanság, önsajnálat már nem bőget meg, mások szomorú sorsa, ami katarzissal zárul, talán. Kérek egy szomorú sorsos-katarzisos történetet! (A katarzis lényege számomra nem feltétlenül a mosolygós elvonulás a tengerparti naplementében, hanem az értékhordozó hős győzelme, akár halála árán is.)

übung élőben

-És milyen a benyomásuk a házról?-érdeklődött kedvesen az eladó. Ebben a pillanatban döntött úgy a szervezetem, hogy kis, bizsergető torok viszketésből, óriási, köhögőrohamos, takony,-könnyömlős allergiarohamba csap át. -Entschuldigung Sie bitte!-préseltem ki magamból, és kirohantam az udvarra agonizálni.  Ööö...kínos, de vicces válasz, akaratlanul is.

A. szerette volna megnézni ezt az öreg parasztházat, csak azért, hogy szélesebb képet kapjunk az ingatlankínálatról, én meg azért mentem vele, mert kiderült, hogy osztrák a tulajdonosnő. Így legalább beszélhettem vele a magam primitív szintjén németül. Ahol elakadtam, ott a nő magyar alkalmazottja segített. Nincs pénzünk, nem is lesz, de nézelődni lehet meg érdemes.

2011. szeptember 18., vasárnap

cigizős- tények

Húsz éve dohányzom. Még megvannak a kézzel írott naplóim, így tudom, hogy 17 évesen szembenéztem magammal, és összeszámoltam, hogy átlagosan mennyit szívok el egy nap. 16-20 szál lett az eredmény. A nikotintartalmat és kátrányt tekintve a közepes erősségűeket szívom, amik 0,5-0,6 mg nikotint, 6 mg kátrányt és 7-8 mg szén-monoxidot tartalmaznak szálanként. Olykor mind az erősség, mind a mennyiség változott felfelé, de napi két dobozzal legfeljebb 2 hónapig szívtam, aztán visszazökkentem a szokásos 20 szálra. Párdon, pár éve 19-re, mert ennyit csomagolnak egy dobozba. Az iskolai,- vagy munkaidő nem jelentett akadályt, előtte, utána szomjasan pótoltam napi szükségletemet. Bulikon, féktelen ivás mellett sosem számoltam, de már nem járok bulizni. Nem akarok nikotintapaszt használni, a rítus, az illat (igen, nekem még a sajátom az, és nem bűz) a füst kígyózása, a játék, kéz és száj lefoglalása tart rabul. Rágyújtok ha öröm, bánat ér, vagy egyszerűen csak jólesik füstfelhőbe burkolózva gondolkodni. Nincsenek okok, csak ürügyek és automatizmussá vált szokások, mint egy alkoholistánál.

2011. szeptember 17., szombat

"viszlát, és kösz a halakat"

Tegnap kibontottuk ez egyik, műhelyben két éve pókhálósodó, porosodó ágyas pálinkánkat és kicsit eliszogattunk este. A szülő témát lezártuk, Attila utoljára még beszélni akart az enyémekkel, hogy miért hitegettek, valamint anyám (aki a pénzkereső) tényleg segített-e volna? Anyám igen, közben apám odakiabálta vagy hússzor, hogy az ő levele a hivatalos, ő döntött így, különbenis már gyorsan vett is egy új autót. Továbbá mi nem mondtunk neki semmi olyat, hogyha innen kitesszük a lábunkat, anyósom lecseréli a zárakat és nem jöhetünk be. Gondolom legutóbb mikor itt voltak, az ötödik mondat után már nem figyelt ránk, mert az kényelmesebb. "Béküljetek ki vele, remek, nagyszerű asszony, mit dramatizáljátok túl a helyzetet?!"-pattant fel a webkamera elől és elvágtatott. Rokonlelkek, az biztos. Jó, ennyit akartunk hallani, anyámmal még közöltük, hogy őt szívesen látjuk majd, ellenben apám csak maradjon ahol van és ölelgesse az új autóját. (Fogalmunk sincs milyen és mennyibe került, nemtelen pórok vagyunk csupán, semmi közünk dolgaihoz.) 

Ami Ritát illeti. Normális kutya, macska is azoktól fél, akik tele vannak feszültséggel, orrukkal messziről érzik, hogy bűzlenek az adrenalintól és akkor elfutnak, vagy idegesek lesznek, mert potenciális támadót látnak bennük. Rita is ilyen kis állatka még, jó féléve fél apámtól, legutóbb ahogy közeledni próbált felé, sikoltva, bőgve kapaszkodott belénk, fel kellett vennünk, csak anyámmal békélt meg egy jó óra után. Legutóbbi ottléteikor is emlegették már, hogy állandóan anyámhoz bújik, mert "nyilván nagyanyás." Francokat, a macskáim amióta csak nálam vannak, ahogy meglátják apámat, ész nélkül futnak menedékbe. Jó ez így, nekem is megkönnyebbülés, harminc voltam, mikor végképp' fellázadtam az állandó, egyre elmebetegebb lelki szadizásai, jelenetei ellen és kivágtam az életemből. Kizárólag Rita miatt bukkant fel, és bukott ki onnan ismét.

2011. szeptember 15., csütörtök

abba kell hagynom a bagózást

Most jött el az ideje. Iszonyú drága lett, ki vagyok szolgáltatva a függőségemnek és mivel elég sok egyéb dolognak vagyok még kiszolgáltatva, egyelőre ezt áll hatalmamban megszüntetni. Különbenis, gyakorlatilag most már bármilyen munkahelyre mennék, akkor el kellene felejtenem ezt, pláne egy kórházban. Most, ebben az idegállapotban persze rengeteget szívok, úgy is fogalmazhatunk, hogy elfüstölöm a pénzt, igen. Aki bagós volt, az kérem támogasson, a nembagósok pedig kérem, hogy ne éljenezzenek és ne szidjanak, köszönöm.

álomház majdnem

Biztosan mindennek oka van. Hétvégén meglátogattak bennünket szüleim.  Attila, aki legfeljebb csontrészegen,  kifejezetten egy gyerekkori barátjának elemezgetné a szüleihez fűződő kapcsolatát, önként tárta mindezt fel előttük. Mutattunk nekik egy házat, amit szarért-húgyért árul egy bank, bedőlt hitelest űztek ki onnan. Anyám azt mondta, hogy nézzük meg. Kérdeztük, hogy minek, hiszen albérletet keresünk? Nem baj, mondta vállveregetve, csak nézzek meg szépen! Megnéztük, beleszerettünk. Aláírtam egy ajánlattételi papírt, ami semmire nem kötelez. 6,4 M az irányár, 4,8-at írtam be. A bankos egy igazi, stabil idegzetű, humoros geci, akit azért fizetnek, hogy az legyen, igazán kedves volt velünk. 
 
Körbeszimatoltunk, egy versenytársól máris tudomást szereztünk. Csak helyi értheti, aki ráadásul rendelkezik némi építészeti alapismeretekkel, hogy ez a ház itt mekkora gyöngyszem. Főutcai front, hátul hatalmas kert, másik bejárattal, ahol lehetne A. műhelye, elől a hirdetés, amit mindenki lát, a ház megkapó bájáról nem is beszélve. Jó-jó, gazos, dzsuvás, alul felázott, két éve lakatlan, de végigkopogtattam a falakat, lementem  a vaksötét pincébe, száraz,  boltíves, túlélt két világháborút, kőműves ismerőstől tudjuk, hogy ilyet annyira nehéz rakni, hogy nem is vállalnak ilyet, hacsak nem fizet horribilis összeget a megrendelő. A cserepek, szarufák hozzányúlás nélkül garantáltan bírnák még legalább 50 évig. Nyilván először  be kellene húzni új fűtést, rendezni a fürdőszobát, gedvás felázásokat levakarni, spéci vakolattal újravakolni, festeni, rutymák felszögezett ajtókat, bénán berakott válaszfalakat elbontani stb. (A kertet a bank a vevőktől függetlenül hamarosan kigazoltatja.) 
 
Felhívtuk anyámat, aki nagyon lelkes volt, rögtön úgy gondoltuk amúgy, hogy Rita nevére vegyék, vagy a maguk és Rita nevére, mi egy minimál összeget mindenképpen fizetnénk nekik havonta, amiről hivatalos szerződést is írnánk. Azzal is érveltünk, hogy mindenképpen fizetnénk, mert elmegyünk innen, de nem jobb mégis nekik adni a pénzt? Anyám ismét tökjó fej volt, de hiába ő a fő pénzkereső, közbelépett pszichoapu, anyámat leteremtette, minket pedig kereken elutasított, hogy ők magukra gondolnak, a gondjainkat oldjuk meg mi. Értitek bazmeg, mi szabályos kölcsönt kértünk volna tőlük, hogy mégse egy banktól kelljen, lementünk kutyába, emelgettük az egyetlen unokájukat, nekik ez az összeg nem jelent gondot, maradna bőven tartalékuk ha hirtelen valami krach ütne be, de pszichoapu szarik ránk és az állítólagosan imádott unokájára is. Nahh, akkor nézzük  a képeket az álomházunkról, ami már nem lesz a miénk, ami 20 évre elegendő, örömteli munkát adott volna..... (összterület 110 nm 2)

belül, az L hosszabbik száráról nézve


a ház reménybeli úrnője máris a főbejáratra ült

előszobaféle vagy mi, rombolandó

valahai istálló (lehetne télikert, tároló, akármi)

az eldzsungelesedett kert

kilátás a főutcai részről

a boltíves pince

konyha, kertre nyíló, zsalugáteres ajtóval(!)

szemmel láthatóan teljesen ép fák

főutcai bejárat belülről

főutcai homlokzat egyik irányba


főutcai homlokzat másik irányba

belső, utcai szoba

külső utcai szoba

ismét az L hosszabbik szára, bejárat jobbszélen


2011. szeptember 12., hétfő

lista

Gondolatban már állítom össze a listát arról, hogy mit viszünk, mit nem. FB-re is kitettem, hogy keresünk albérletet, A. pedig a helyi TV-ben adott fel hirdetést. Jelenleg sok a felszabadult, egyszobás, kifejezetten nyári vendégmunkásoknak kialakított lakás, de nekünk legalább egy kétszobásra van szükségünk.  

új élet, vagy mi

Nemrégen azt írtam, hogy még nem esett meg velem olyan, hogy szeretek egy munkahelyet, mégis ott kell hagynom. Olyan sem esett meg még velem, hogy van lakásom, mégis albérletbe kell mennem. Pontosabban mennünk. Gondolom ha az ember minél tovább él, annál többmindent tapasztal meg. Szóval elegünk lett, döntöttünk, elkezdünk albérletet keresni. Szeretnénk itt, de ha nem megy, akkor Óváron. Mindegy, csak lakható legyen és olcsó. 

Borsodi vendégmunkás cigányoknak csak azért nem adjuk ki a mostani lakásunkat, mert egyrészt a műhely itt van, másrészt anyósoméknak örökös haszonélvezőként és a magyar jog szerint több hatalmuk van az egész házra, mint Attilának, a tulajdonosnak. A bérleti szerződés az aláírásuk nélkül tehát érvénytelen lenne. Azért két migrén,- és fosásroham között felhívtam Ti.-t ügyvédi tanácskérésre, hogy anyósom haszonélvezőként kirúghat-e minket legálisan? Mondta, hogy minket simán, de Ritát már nem. Márpedig Rita a mi gyerekünk, nyilvánvalóan nélkülünk nem lakhat egyedül itt, tehát a gyakorlatban véd minket. Extrém esetben anyósom megtámadhat minket bíróságon, hogy megszerezze, de mivel nem vagyunk sem alkoholisták, sem narkósok, egyebek, a sikerre 0% esélye van. Ettől az asszonytól minden kitelik, azért faggattam ki Ti-t a legszélsőségesebb esetekről is. Végső tanácsa az volt, hogy semmi értelme jogi útra vinnünk az egészet, lépjünk le innen a fenébe, a gyereket meg ne adjuk oda és ennyi.

Lehet, hogy majd egyszer hálásak leszünk A. anyjának, amiért megadta a kezdőlökést, de az még messze van. Mielőtt elmegyünk, természetesen elbúcsúzom tőle, de valószínűleg nem tudok majd úrinő maradni. 

2011. szeptember 10., szombat

amikor a szüleimről írok,

mindig eszembe jutnak azok a barátaim, akikéi már nem élnek és mentegetőznék, hogy bocsássatok meg, tudom, hogy nekem még legalább ha meg is keserítik olykor az életemet, de itt vannak, leoszthatom őket, kibékülhetünk, találkozhatunk. Két napja másról sem beszélgetünk A.-val, mint az ember szüleivel való kapcsolatáról, különböző szülőtípusok hatására az egyedek személyiségfejlődéséről, pszichológiai cikkeket olvasunk a témában és már többször felcsattantunk, hogy elég volt, lezárjuk ezt a témát! A mi esetünkben amúgy csak a radikális leválás segít. Itt sem akarok terjengeni, de az tény, hogy minden embert egész életére meghatározza az, aki/akik neveli/k, és még akkoris űrt hagynak maguk után, ha faszok voltak, koszosak, igénytelenek, ittak, gyenge idegzettel rendelkeztek, látens elmebetegek voltak satöbbi, satöbbi. Nincsenek, nem léteznek, nem lehet velük beszélni, nincsenek a lakásukban, vagy már a lakásuk sincs meg, nincsenek a munkahelyeiken, a kedvenc környékükön, parkjukban, klubjukban, könyvtárukban, kocsmájukban, barátaiknál, rokonaiknál, eltűntek, kész. Minden életkorban borzalmas lehet.

önostoroz

Visszaolvastam a blogomat. Megállapítottam, hogy folyamatosan csak az elhagyott lakásról és arról nyivákolok benne, hogyan lesz majd mikor belehúzok, és elmegyünk innen. Ennek ellenére annyira húztam bele, hogy egy hónapig bírtam egy 3 műszakos gyárban. Szánalmas, unalmas. Az nem baj ha nem tudok és nem is akarok hazudni, a baj az, hogy halogatok, lusta vagyok, tehát életképtelen, ha ez továbbra is fennáll. Igaz, gyerek mellett kicsit másképpen lehet tervezni és megvalósítani. 

Ez nem kifogás, ez tény, akármennyire is imádjuk Ingleichen-t. Ma csak hatkor ébresztett először, aztán jófej volt, mert még kilenckor csak visszafojtott hangerővel "Tá, tá!" ugrált a nyakunkban és húzta az orrainkat, hogy keljünk már. A. tegnap délutános volt, 23 órára ért haza, utána szokásosan még beszélgettünk, fél egykor aludtunk el, köztünk Sünnel. (Tegnap óta köztünk alszik, de szeretjük, hogy ott szuszog, igényel minket, mi is őt, most van a ragaszkodós korszaka. Anno megfogadtam,hogy gyereket nem rúgok ki az ágyamból, ahogy velem tették, A. pedig nem az EQ-retardált apám, neki is természetes ez. Majd megoldjuk a nemi életünket, nyugi. A műhely jó kis terep, Birkát szégyenszemre még nem avattuk fel, különbenis a hátam borsódzana attól, ha csakis ágyban, minden héten szombaton, későeste lehetne.)

2011. szeptember 9., péntek

"ha lesz pénzem, megkereslek, és alkalmazlak"

Remegő hőség volt még a napokban, mikor szokásos sétánk közben nyílt egy ősrégi parasztporta, amin egy öregember trágyával teli faszekeret vontattatott ki egy kisebb termetű, erős felépítésű lóval. Rita a ló láttán sikkantgatott örömében, a nejlonotthonkás néni kijött, barátságosan kérdezte kik vagyunk, kicsit lassan fogta fel, majd kiderült, hogy szegről végről A. révén vele is rokonok vagyunk. Na ez nem lep meg, itt szegről-végről mindenki mindenkinek a rokona. Majd fellelkesedve beráncigált minket. 

Az udvaron kurva világ van, simán elmehetne középkori filmes díszletnek: düledező istállók és kideríthetetlen funkciójú viskók összevisszaságban, különféle állatok szalmába, szénába ragadt szarai, harapós legyek serege, de beljebb a lakórészen régi kert, az ízlésesen faragott veranda, istenem a veranda! Hatalmas, hűvös, száz éves és nem fogott rajta szú, eső, jég. A ház falai első látásra ugyan ugyan romokban, de valaha gazdag paraszt ősök építhethették, szabályos kis polgári előfolyosó is nyílik a szebb utcai frontra, melynek gyönyörű burkolókövei szintén tökéletes állapotban maradtak. Kedvem lett volna leguggolni és végigsimítani őket, de ezt így elsőre szégyelltem a néni 50 körüli, de nagyon fiatalos lánya előtt, aki közben megérkezett. 

Egyébként ők a bolond és mogorva "Ipszilonék", és tagadhatatlan, hogy valami finom bolondpára berezgi őket, afféle, mint a Száz év magány végefelé a korcsosuló Buendiáékat, de cseppet sem kellemetlen, nem érzem agresszívnek. Érdekes, hogy Attila is megemlítette, hogy a mogorva vénember és a káosz ellenére őt is gyerekkora óta húzta magához az a ház, többször be is lógott vagy csak leselkedett. A lányuk 20 évig élt Bp.-n, majd elvált, hazajött, és itt bébiszitterkedésből, takarításból, vagyis alkalmi munkákból él. Neki mondtam, "hogyha lesz pénzem, akkor megkereslek és alkalmazlak". Nevettünk, de úgy, mint azért akik mindketten komolyan is veszik mindezt. Nos, ha feltételezzük, hogy mégis nővérként dupla 12 órás műszakban dolgozom Burgenlandban, akkor óriási szükségem lesz normális bébiszitterre, akit ebben az esetben meg is fogok tudni fizetni. (Lám, máris bekaptam a horgot.)

hazamenni

Pontosabban új otthont keresni, mert azt én is úgy gondoltam mindig, hogy jelenlegi lakhelyünk csak egy állomás. Jó lenne még az előtt nem csupasz seggel eltűnni innen, mielőtt tényleg megmételyezi  kapcsolatunkat ez a kényszerű együttlakás, az alvófalu a maguk bezárkózó, befelé, családi klánokban élő embereivel. Kr., egy olvasóm írja, hogy ennyi meg annyi ojrót lehet keresni Burgenlandban nővérként. A hideg kiráz attól a gondolattól, hogy visszatérjek vénségemre zöldfülűnek az egészségügybe, egy teljesen más kultúrába és rendszerbe, nemcsak nyelvismeret, hanem szaknyelvi ismeret nélkül! Persze az ember ne válogasson ha nem teheti, ugye? Csinálja azt amire még alkalmazzák, és örüljön, avagy tengődjön a nyomorban és nyavalyogjon még halálra nem fagy, éhen nem döglik. Megfontolom. Nem látok más kiutat arra, hogy elég pénzt keressek itt, ebben az országban, és ha ez a lehetőség van, akkor ezt kell csinálni. Ja, hogy még jó is lehet? Talán. Nem veszítek semmit.

mi lenne ha az öcsém felesége támadna?

Kérdezték tőlem, hogy mit szólnék ahhoz, ha az öcsém olyan feleséget választana, aki undok velem és sértegetné a szüleimet? A téma éppen aktuális, mert nagyon szerelmesek. Elgondolkoztam ezen. Egyrészt a szüleimet nem féltem, meg tudják védeni magukat, ahogyan A. szülei is. Másrészt személyesen kérdezném meg a lánytól, hogy mi volt a konfliktus oka és ismerve szüleimet, objektíven ítélnék, nem gonosz hülyepicsáznám le azonnal, pláne bőgve, mindennemű kapcsolatot azonnal megszakítva vele is, az öcsémmel is távolból, hallomások után ítélve. 

Aztán meg az, hogy a lány engem kedvel-e vagy sem, az nem csak rajtam múlik. Joga van utálni is, de mivel elég mesze lakunk egymástól, eleve nem nagyon zavarnánk egymás köreit. Amennyiben gyerekük születne, nem osztanám nekik kéretlenül a tanácsokat, mit és hogyan csináljanak. Pláne naponta nem, retardáltaknak tartva őket. Tanúim erre velemkorú barátnőim, ismerőseim, akik utánam szültek, és soha egyiküket sem oktattam ki. Mikor tanácsot kértek, akkor  azt mindig szívesen adtam és adok. Párválasztását tekintve az öcsémnek mindig is megvolt a lehetősége arra, hogy korabeli, ha már nem is bombázó, de érett nőt/ lányt válasszon társának. Mivel nem ezek a zsánerei, így a mostani fiatal, 21 éves gyönyörű lány az ő döntése, mert ez az ő élete. Most vele örülök, drukkolok nekik, aztán ha mégis elbukik kapcsolatuk, akkor majd támogatom, amennyiben igényli azt.

2011. szeptember 8., csütörtök

a dolgok idáig fajultak

Másik ügy, lassan az egész fejemet dugom a fagyasztóba. 

"Kedves XXX!

Délelőtt nagy megdöbbenéssel hallottam, hogy az Ön forrásai szerint én a bölcsődei személyzetet „osztom és oktatom” arra, mit, hogyan tegyenek Ritával, avagy sem. Valamint megkérték Attilát arra is, hogy ezt ne említse nekem.* Természetesen ő is nagyon csodálkozott, így elmondta, én pedig a legelső alkalommal megkérdeztem Rita gondozónőjét Editet, hogy mikor és miben érezték úgy, hogy kioktatom őket? Kiderült, hogy valamelyik nap a taknyos gyereknek Calcimusc-ot (kalcium) vittem be, és automatikusan elkezdtem mondani, hogyan szoktuk itthon adni azt mi, a gyerekorvos javaslatára. Ez teljesen természetes egy szülő részéről, ők sem vették kioktatásnak, hiszen az nevetséges lett volna. Edit meg is nyugtatott, hogy amennyiben az én vagy a lányom viselkedésével problémája lesz, akkor szólni fog. Amennyire megismertem, olyan határozott és erős személyiség, aki valóban így is tesz. 


Mostantól minden efféle ügyet így, levélben, Attilának mellékelve a másolatot fogok közölni, hiszen a szó elszáll, de az írás megmarad. Amennyiben pedig engem akarna rossz fényben feltüntetni akár egy helyi bölcsődében is, akkor gondoljon arra, hogy ezzel nekem nem, ellenben szeretett unokájának, Ritának, nagyonis sokat árthat. 

Tisztelettel,

E.

J., 2011. szeptember 8.

Ui.: *Attilával való kapcsolatunkban nem titkolózunk egymás elől semmiben, a legkisebb apróságot is tisztázzuk egymással. Továbbá kikérjük a másik tanácsát, de ettől függetlenül mindketten önállóan döntünk. Mindenben."

A. azt mondta, hogy felőle akár patáliázhatnék is ha nem értek egyet a bölcsisnénikkel, elvégre 36 éves felnőtt nő vagyok. Továbbá ismét albérletet emlegetett, amire 0 forintunk van, különbenis nehogymár ekkora szívességet tegyünk, mikor annyira szeretnek bennünket! Itthagyni mindent amit építettünk, teljesen nyomorogni csak mert piszkálódnak?!   

mai, rövid szappanoperás

Eliza ismét összeveszett férje családjának két nőtagjával. Pont. Többet nem írok, mert még mindig tartom magamat az ígéretemhez, hogy nem blogolom ki az itt megesett kalamitásokat. Azért most megyek, és megpróbálok az orromon keresztül jégkockadarabokat feldugdosni az agyamba, mert füstöl. 

Mélázom, tudom ám, hogy nem szerethet mindenki, sőt, de miért van az, hogy egyre több helyi velemkorú (-6,+12) dühödik be rám...?  Talán nem vettem észre és tényleg felvágós, arrogáns lettem? Én nem így látom magamat kívülről, sőt igyekszem magam kicsire és észrevehetetlenre összehúzni,  mégis megtalálnak bizonyos személyiségű nők, és akkor nekem védekeznem kell, mert jóban akarok maradni magammal. 

2011. szeptember 7., szerda

marketingelnek

Legutóbb  annyi pénzt vertem el a Lush-nál, hogy most küldtek egy rakat álternátív fogmosó tablettát, hogy "mint kedves és nagyrabecsült törzsvásárlójuk" legyek kedves tesztelni különböző ízesítésű új termékeiket, és tapasztalataimról tájékoztassam is őket, aztán rendeljek rengeteget és hozsannázzam a barátaimnál, továbbá közösségi oldalakon. Kipróbáltam az előbb "isten lehelletét", isteni. Kösz Lush-Számítógépes-Nyilvántartó-Rendszer a potya, luxus fogtisztítót!

úgy érzem visszatért az önbecsülésem

Mikor két, olyan nő formál rólam lesújtó és szánakozó véleményt, akiket egész életükben a jól kereső férjeik tartottak el, és ötven felé közeledve a világból csak a maguk Lila Akác közét ismerik, akkor az engem roppantmód felbőszít, ezekszerint nagyonis van önbecsülésem.  Köszönöm, drága, ostoba hölgyeim!

a rosszban is a jót

(Nyavalygós blogot akartam írni, de cseteltem Mo.-val és annyit röhögtem, hogy el is ment a kedvem efféléktől.) Annyira nincs pénzünk, hogy az már nevetséges. Igaz végre be van vezetve a műhelybe a fűtés (egy vagyonba került), van egy új eszterga (használt, régi, de kiválóan működik és egy vagyonba került), A. félig be tudta fröcskölni a falát díszvakolattal, továbbá tűzifát is tudtunk venni, ami szintén egy vagyonba kerül. Frusztráló, hogy fával fűtünk, miközben nem telepítik az erdőket, de végülis aki földgázzal melegíti lakását az is akaratlanul környezetszennyező. A fával fűtés előnye, hogy nincs havi díja, nagyon melegre lehet hevíteni vele a házat, hátránya, hogy nagyobb mennyiségben, tehát drágán, nyáron kell megvenni, felvágatni, hogy őszre kiszáradjon. Továbbá manuálisan etetni a kazánt, de az a valóságban nem olyan kényelmetlen mint ahogy egy városban élő elképzeli, sőt megvan a hangulata. A hamu kisöprése, a gondosan felépített, jól levegőző farakás, a begyújtás, piszkálás, szellőzőkkel való játszadozás metódusa, még fel nem hangzik a kazánban a jól ismert duhogó hang, amikor tilos kinyitni az ajtót, különben félméteres, dühödt lángok csapnának ki azon. Pár éve még, járatlanul mindezekben még én is körülbelül olyan színvonalú életnek tartottam az ilyet, mintha petróleummal világítanánk, a hűtőszekrényt meg mély földes verem pótolná, ahova időnként új jégtömböt kellene vásárolni az elolvadt helyett. A WC budi lenne, télen a kényesebbeknek éjjeliedény nehéz porcelánból az ágy alatt. Mosdani kancsóból és tálból lehetne, hűvösebb időben kondérban, sparhelten melegítve hozzá a jeges kútvizet.

Spórolásból lemondtam a saját menzás előfizetési adagomról és most kedvemre kotyvaszthatom az Attila számára borzalmas (= hústalan, tökfélét, gyanús füveket, magokat tartalmazó) ételeket, például holnap tavalyról lefagyasztott fokhagymás, mediterrán fűszeres sütőtökszeleteket, nagyon sok finom lenmaggal megszórt teljes kiörlésű reggelizőpelyhet vagymit, aztán ott vannak a paprikával töltött olajbogyók, amik paradicsommal és sajttal isteniek. Ezeket még nem bontottam fel, mert utóbbi kettőt nem tudom megvenni, de mindennap várjuk az átutalást A.-nak a fizetős, itthoni munkája után. Sajnos a termelésben továbbra sem tudok neki segíteni csak a szállítmányozásban, de az is valami. A csapvíz pedig kifejezetten finom és garantáltan nullkalóriás.

2011. szeptember 5., hétfő

helyzet

Elküldtem ma az önéletrajzomat egy villamosmérnöknek, aki irodai mancikát keres. Motivációs levelemben leírtam, hogy még évekig nem szándékozom (szándékoznék, de nem tudok a kölök mellett) sok pénzért sokat dolgozó karrierista lenni, úgyhogy csak szépen vegyen fel, nem lógok el és mindent tudok, amire szüksége van, jól jár velem. Valójában annyira őrült nem vagyok, hogy ezt így, szó szerint írtam volna le, vagy mégis, mert pontosabban nem szó szerint így, de a lényege ez volt. Drukkoljatok, nagyon nincs pénzünk. 

Sünre péntek reggel a bölcsiben 500 bar nyomással ráköhögött élből két másik kiskölök, már akkor sejtettem, hogy gond lesz. Mára belázasodott, Neocitran dr.-hoz rohantam vele, aki Cataflam cseppeket akart írni. Óh, nem, nem, nem. Még az ibuprofen szirup is hazavágja a gyomrát (Neocitran  válasza vállvonva "ahnyuka, az mindhen gyehrekéét"), hagyjuk a kalium-diclofenacot, ráér még ezekkel, kapott kúpot. Még az én fejemet is feszíti a takony, de az már tényleg csak allergiás. 

Egyedül vagyok, tárva-nyitva van az összes ablak, jön be a vihar frissítő szele, kavarogtatja a pompásan megérett parlagfűmezők és egyebek pollenjeit. A zsepik már majdnem kifogytak, de szerencsére raktározó típus lévén óriási szalvétagyűjteménnyel rendelkezem abból a jobb, vastagabb puhafajtából, amit ritka alkalmak kivételével spúrságból a mai napig ollóval kettévágok. Található köztük karácsonyi, húsvéti, tavaszi, őszi, nyári, téli továbbá egyedi különlegességek is. A gyerekkori sajnos már nincs meg, pedig ahhoz anno még megkaptam anyám gyerekkori gyűjteményét is. A gyerekkori szerencsére már nincsen meg, így is túlzsúfolt a lakás, a haszontalan lomokat száműzni kell.

2011. szeptember 2., péntek

Tóta W. még tartja magát

Kíváncsian várom, hogy melyik médiumnál folytatja fizetett újságírói tevékenységét. Számomra egyébként abszolút etalon blogger.

haragról

A haragtartás a buta emberek szokása. Az utálat más, amennyiben az ember kénytelen közvetlen kapcsolatban lenni az utált személlyel, de idővel ésszel ezt is lehet közömbösíteni. Amennyiben pedig lehetőség nyílik arra, hogy az utálttal megszakadjon mindennemű kapcsolat, a továbbiakban teljesen felesleges energiapocsékolás akárcsak rágondolni is.

2011. szeptember 1., csütörtök

reálhozamom

Azt tudtam ma meg egy legalább húsz oldalas hagyományos levélformátumú tájékoztatóból, hogy 1999 óta, mikor kötelezővé tették a magánnyugdíjpénztárakba való belépést, elég sok pénzt gyűjtöttem az OTP Magánnyugdíjpénztárnak. Ennek reálhozama sem kevés, és jog szerint engem illet. Azonban a fent említett pénzintézet arra hivatkozik, hogy nem jelentettem időben igényemet minderre (dehogynem, csak sajnos nem postai úton, hanem telefonon és e-mailen, amiket letagadtak) ezért járandóságom 0 Ft. Ez törvényes rablás. Imádok hivatalos leveleket írni, államigazgatásos koromban akaratlanul is tökélyre fejlesztettem a cizellált, ebben az esetben "fizess geci, most" jelentésű cirkalmas kommunikálást, elsőbbségivel, tértivevénnyel, ajánlva. Már magát a tájékoztatót is eképpen kellett kicsikarnom. Kitöröltem az "egy rendes államban..." kezdetű tirádát, felesleges, ismerjük, tudjuk, hanyatt vágódva, habzó szájjal gutaütésig hergelődve sem változik mindez.