"mint kurva a pávatollat"

A HR-es ódzkodik attól, hogy gépsorra rakjon. Nyilván nem véletlenül, bizonyára nem én lennék az első, aki nem bírja a monoton, agyműködést nem igénylő, ellenben fizikailag megterhelő munkát. Tavaly nyáron, mikor  Al anyjának segítettem csakazértis galambhullát "pucúni" sokáig ugratott azzal, hogy az elsőt úgy fogtam a kezemben, mint "kurva a pávatollat". Ejj, ezek a tanulatlan és szerencsétlenebb helyre született emberek előítéletei, továbbá kicsit kell az önérzetüknek, hogy éreztessék is, hogy valamiben jobbak. Nem is vitatom el tőlük, én egyszer még az államigazgatásban 2 nap SOS minisztériumba készülő jelentéshegy bespirálozása után (a karom majd' leszakadt, a szemem kiguvadt) hisztérikus állapotba kerültem, hogy ekkora baleknak néznek és majdnem felmondtam. Ó, boldog idők, ó balga huszonéves kor! A HR-es lány hívására várok, aki mindenképpen valami kvalifikáltabb munkára akar besuvasztani, de ha nem talál, akkor sem ráz le könnyen.

Legutóbb szokásom szerint fikáztam magam. Azért a kondim még nem Torrentéé, kezdetnek minden gyakorlatból harmincat róttam ki magamra (tudjátok lányok, például mikor kutyapózban térdelünk, és előbb az egyik lábunkat emelgetjük az ég felé, érezve közben, hogy szakad le a seggünk, majd a másikat, majd oldalra fekve, felhúzva, áthúzva, nyújtva, hajlítva, hasonlóakat a karokkal, hasizmokkal stb.-stb.) a végeredmény nem is lett rossz. Tegnap lazsáltam és elmúlt az izomlázam, de ma újabbakat végzek, mert jó érzés, hogy feszes mindenem, érzem magam, Sünt csak felkapom, a vasakat kettesével dobálom, hiába na, sportszívem van szó szerint (nekem is volt már idegkimerülésem, én is kötöttem már ki szív UH-n, meg terheléses EKG-n) bivalyerős vagyok, harmincnál nem néznek többnek, csak nyavalygok mindig. 

a rabszolgatelepen

Nagy marha voltam, hogy tavaly nyáron kiléptem. Ecetesubit azóta teherbe ejtette a palija, lassan szül, kotródik, a szőrös Bengát pedig kitették az óvári részlegre. Jó volt találkozni a "régi" (idézőjeles, hiszen csak egy hónapig dolgoztam velük) kedveltekkel, sütött a nap, a felvétel húzódott, olykor ez vagy az jött elő egy kis szünetre, örültünk a viszontlátásnak, pletykáltunk, röhögtünk, mint "régen". Az változott, hogy új HR-sek vannak börtönőrszerű munkás kezeslábasokba bújtatva és a mocskos munkát, vagyis a leendő rabszolgák válogatását már ők végzik. A felhozatalban ijesztő a helyzet, kifejezetten ápolt, jól öltözött emberek (leginkább nők) szűköltek a félelemtől, hogy bejuthassanak. Egy-két éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy vadidegenek nyíltan és szégyenkezés nélkül közöljék egymással, hogy ideg összeroppanást kaptak az előző helyükön, 3 gyerekük van és lakáshitelük, beteg férjük, anyjuk, mindenféle gondjaik, majd mikor könnyebb munkáért folyamodtak kirúgták őket, vagy eljöttek, mert megszűnt a hely, vagy nem bírták. Hangsúlyozom, hogy kifejezetten jól öltözött, csinos és értelmes nők voltak, nem azok a szakadt fajta klasszikus betanított gyári munkások, a nagy őszülő loboncukkal, repedezett vörös kezeikkel, piától, naptól, széltől cserzett, kapadohányosan köhögők. Ezeket rövid úton kiszórták, emberanyag van bőven.

Most már én sem úsztam meg a teszteket, de szerencsére hibátlanul végeztem el őket. A leggyorsabb abban voltam, mikor egy primitív műszaki rajz és írásbeli utasítás alapján egy kütyüt kellett bedrótoznom. A legtöbb nő ezen elvérzett. Én meg a látásom miatt a kész burkolatok ellenőrzésén, amit nem bánok. Rosszul emlékeztem ugyanis, nem ülnek ott, zaj van, és nagyítót sem használnak. Akkor inkább a drótozás. Félretettem magamban mindent, hogy proli munka meg értelmiségi, kell a pénz, ennyi. Remélem, hogy fizikailag bírni fogom. Legkésőbb keddig kell válaszolnom. 

Birkák vagyunk? Nyilván. Szívesen odamennék a parlament elé és felgyújtanám magam, de egyrészt' most éppen nincs kedvem meghalni, másrészt' ezzel nem sokat érnék el. Csoportosan, országosan kellene kimenni és kurva nagy balhét csapni, de mindenki félti a saját bőrét. Ó, azt nem is említettem, hogy ezért a munkáért három műszakban az alapbér havi nettó 65 ezer forintra jön ki. Nos, ezt emelem majd akkor, ha jönnek a műszakpótlékok és Attila helyett én kérem a gyerek után járó kedvezményeket. Ilyen kevés pénzért utoljára 18 éves koromban dolgoztam.

Attila ma rosszul lett, nyolc év alatt először kéredzkedett haza. Kimerült, hat éve hét napból hetet dolgozik, van egy határ, amit már az ő bivalyerős szervezete sem bír. Egy közeli kollégája most halt meg infarktusban, ő is erős volt, 12 órában esztergált, reggel hattól, este hatig. (Az elmúlt időszakban legalább tíz ilyen halélesetről tudunk, mind ötvenes férfi.) Én abban támogatom, hogy maradjon itthon, ő tud magától dolgozni, valóban nem hiányoznak neki az emberek és valóban a főállásától nem ér rá pénzt keresni. Mára ennyi.

Most kezdek izgulni, de nagyon

Eddig, mint írtam félretoltam magamban azt, hogy 12 év kihagyás után hogyan is boldogulok majd nővérként. Amiket még én tanultam szerencsére jórészt elavultak, az eszközök már pár évvel később is kicserélődtek, korszerűbbé, egyszerűbbé váltak. Node mi van, ha rámdörren egy orvos, hogy készítsek elő pl. sternum punkcióhoz (csontvelő mintavétel a szegycsontból)? Egyáltalán még tálcára kell kikészíteni, vagy van kötözőkocsi, aztán csak behúzom a beteg mellé? Node onnan is elő kell készíteni...Na és mostanság mit? Nagyra voltam anno többek között a vérvételi és branül beültetési technikámmal, de mi van, ha a kezem már elfelejtette a mozdulatokat? "Kopasz" leszek ismét majd' 37 évesen. Ugyanazt kísérelem majd meg, mint fiatalon, rátapadok egy dörzsölt tapasztaltra és lesem. Akkor kedvesek voltak, segítőkészek, mert félig kölyök voltam, meg maguknak neveltek, és az egészségügy is más volt....Könyveket, protokollt kérek, ha vannak. Babonából még nem vettem civilként rühellt fehér zoknikat, pólókat, bugyikat és kényelmes nyanyapapucsot.

már nem merem leírni

Leírom, két óra alatt kiderül, hogy nem úgy van, átbaszás, az meg mégsem, de lehet, hogy mégis, rabszolga leszek ha kellek, ha nem akkoris, lakást nézünk, be akarunk költözni a "városba", hű, városiak leszünk ejha, de ez is változhat, minden változik. Máris beleszerettünk egy belvárosi lakásba, amit csak vasárnap nézhetünk meg, de lehet, hogy addigra a tulaj rég' kiadja. Le kell csapni a következőre, rengeteg az ideözönlött munkás, alig van albérlet.

Pénz közben jött, életkedvem visszatért. Utolsó bagózási orgiámba vetettem magam. Pár napig próbáltam alig szívni, rettenetes volt. Már a harmadik patikussal tárgyaltam a nikotinos rágókról, tapaszokról. A 2 mg-os rágó szimpatikus, mert egyik hajnalban arra ébredtem, hogy nekem rá kell gyújtanom, akkoris, ha kint -20 fok van. Ez egyébként bő évtizede megszokott. Faszt nem érzi a szervezet a hiányt, felébreszt!  Ha másképpen nem megy, jelentkezem a létrás őrültnél elvonó programra, akihez hó végén úgyis mennem kell aszthma kontrollra. Egy gondom van ezzel, maga a létrás doki is bagózik. Ez így hiteltelen, a guru legyen tiszta.

Szóval minden gyorsan változik, de most nagyon elszántnak kell lennünk és lépni végre, mert itt megrekedtünk jóval régebbóta, mint az egészséges volna.

"ha lesz pénzem, megkereslek, és alkalmazlak"

Remegő hőség volt még a napokban, mikor szokásos sétánk közben nyílt egy ősrégi parasztporta, amin egy öregember trágyával teli faszekeret vontattatott ki egy kisebb termetű, erős felépítésű lóval. Rita a ló láttán sikkantgatott örömében, a nejlonotthonkás néni kijött, barátságosan kérdezte kik vagyunk, kicsit lassan fogta fel, majd kiderült, hogy szegről végről A. révén vele is rokonok vagyunk. Na ez nem lep meg, itt szegről-végről mindenki mindenkinek a rokona. Majd fellelkesedve beráncigált minket. 

Az udvaron kurva világ van, simán elmehetne középkori filmes díszletnek: düledező istállók és kideríthetetlen funkciójú viskók összevisszaságban, különféle állatok szalmába, szénába ragadt szarai, harapós legyek serege, de beljebb a lakórészen régi kert, az ízlésesen faragott veranda, istenem a veranda! Hatalmas, hűvös, száz éves és nem fogott rajta szú, eső, jég. A ház falai első látásra ugyan ugyan romokban, de valaha gazdag paraszt ősök építhethették, szabályos kis polgári előfolyosó is nyílik a szebb utcai frontra, melynek gyönyörű burkolókövei szintén tökéletes állapotban maradtak. Kedvem lett volna leguggolni és végigsimítani őket, de ezt így elsőre szégyelltem a néni 50 körüli, de nagyon fiatalos lánya előtt, aki közben megérkezett. 

Egyébként ők a bolond és mogorva "Ipszilonék", és tagadhatatlan, hogy valami finom bolondpára berezgi őket, afféle, mint a Száz év magány végefelé a korcsosuló Buendiáékat, de cseppet sem kellemetlen, nem érzem agresszívnek. Érdekes, hogy Attila is megemlítette, hogy a mogorva vénember és a káosz ellenére őt is gyerekkora óta húzta magához az a ház, többször be is lógott vagy csak leselkedett. A lányuk 20 évig élt Bp.-n, majd elvált, hazajött, és itt bébiszitterkedésből, takarításból, vagyis alkalmi munkákból él. Neki mondtam, "hogyha lesz pénzem, akkor megkereslek és alkalmazlak". Nevettünk, de úgy, mint azért akik mindketten komolyan is veszik mindezt. Nos, ha feltételezzük, hogy mégis nővérként dupla 12 órás műszakban dolgozom Burgenlandban, akkor óriási szükségem lesz normális bébiszitterre, akit ebben az esetben meg is fogok tudni fizetni. (Lám, máris bekaptam a horgot.)

ne csak rosszat

Emlékeztetnem kell magamat, hogy ne csak panaszkodjam, mert az nem fest valóságos képet. Húszévest minap Pai-mei-esen leosztottam és visszazavartam dolgozni, mert szó szerint pityergett az udvaron, hogy "én ezt nem bírom, hazamegyek, de muterék akkor mit szólnak bla-bla-bla." Nem szabad, hogy ne kérgesedjen meg, és ne legyen belőle potenciálisan jó férfipalánta. Három nap múlva már vigyorgott.  Ezen morfondíroztam, mikor én is mindennap azzal mentem be, hogy lehet, hogy ma engem rúgnak ki, vagy én rúgatom ki magam, vagy egyszerűen csak kisétálok. Aztán a kölyökre gondoltam, meg a sajátomra is, aki miatt belekezdtem ebbe, hogy legyen elég pénzünk, ne essek ki a munkaerőpiacról, hogy továbbra is legyen elég pénzünk, vagyis következetesnek kell lennem. 

Node visszakanyarodva a panaszkodáshoz: gyanúsan egyoldalú képet fest. Be kell vallanom, hogy valójában élvezem a pörgést, a sok embert (végre emberek között!), morgok a hülyepicsákra persze, de nemcsak olyanok vannak, sőt. Mindez nem jelenti azt, hogy egyszercsak nem köszönik meg az eddigi munkámat, vagy mégis nem borulok és rontok ki onnan. Továbbra is mindig csak a következő napra gondolok.

minek előre stresszelni, ehh

Luca módszere nagyon jó, alkalmazom, hogy én is mindig csak a másnapra gondolok. Sőt, tegnap óta kiegészítettem azzal, hogy már a másnapra is nyugodtan próbáljak tekinteni. Szombat hajnalban azzal száguldottam be, hogy "jajjajajajj, dőlnek majd a legyártott termékek, százasával állnak a kamionok, hogy vihessék őket, ki sem látszom majd a munkából, el ne csesszek valamit stb.-stb." Ehhez képest éjjel kiment a nagyrészük, délre vártam három teherautót, végül Undorka otthonról kiszámlázta őket, talán nem bízott bennem, meg különbenis sztahanovista.  

Na nem törtem össze emiatt, nagyon kellemesen telt a napom, egy ideig a jegyzeteimet magoltam újra, aztán jó erősen pókerarcú főnököm szemébe néztem, és kértem tőle akármilyen munkát azzal a valós indokkal, hogy nem szeretek munkahelyen nem dolgozni. Aprót villantak szemei, majd felzavart a rakodómunkásokkal egy vasrácsos galériára mocskos dobozokat és rajtuk levő tételszámokat egyeztetni. Aztán feljött ő is, lefelé udvariasan maga elé engedett, de én kitanultam már az ilyen pasik észjárását, olyasmi mint A., tesztelt, hogyan megy le az új, kimázolt képű csaj. Ezért eszembe sem jutott megfogni a korlátot és kényeskedve egyesével lépkedni, rohantam le, ő tempósan utánam. Gondoltam ha elbukom, legfeljebb ugrok egy nagyot. 

Bevált a számításom, mert felengedett és vigyorogva elkezdett mesélni arról, hogy ha aznap elszabadul innen, megy chopperezni, sőt még azt is mutatta lelkesen, hogy milyen nagymotorra gyűjt. Hála A.-nak, aki szintén motorbuzi, már nem vagyok teljese hülye ezekhez. Leellenőriztem FB-n, nős, sőt majdnem egyszerre van a házassági évfordulónk, tényleg csak barátkozott.

Az sem lenne baj ha nem, voltam már ilyen helyzetben, nagylány vagyok, jól kezeltem. Nem, nem szoptam le. Ha akcióra lendült, malasztos képet vágtam és ahhoz illő hangon jegyeztem meg az asztalán kiállított családi képeire, hogy ezek a gyerekek hihetetlen milyen gyönyörűek, hogy nőnek, az anyjuk szépségét örökölték, különösen a kislány, bla-bla. Ez mindig lehervasztotta a pasast, igaz szerintem sub volt. Ez a mostani Attila-féle, ez elkezdene szívatni, de akkor elé állnék és minden körülményeskedés nélkül vulgárisan hozzávágnám a fejéhez, hogy nem baszunk, emiatt pedig ne basszon ki velem, uff. Nota bene, a rabszolgatelepen ugyanolyan felfűtött nemiség van, mint a kórházakban. Fogalmam sincs előbbiben miért, a kórházakat azonnal értettem: a halál közelsége ijeszti a legedzettebbeket is, és egyáltalán nem meglepő módon az erősebb életösztön a szaporodás, nemiség felé terel mindenkit. Nem feltétlenül coitálnak is, de előbb-utóbb az összes bizsereg valamilyen szinten. A mód és lehetőség pedig adott, szinte állandóan összezárván. A gyárban csak az összezártság van meg, ez önmagában nekem kevés magyarázatnak.

esti

Ma megszegtem az elveimet és a fehér, lila csíkos futócipőben mentem dolgozni. Mindez arra volt jó, hogy többet ezt az elvemet- speciálisan egy sporthoz kifejlesztett, és feltűnően sportcipő jellegű sportcipőt sportoláshoz húz épízlésű ember- ne szegjem meg. Nem arra lett kifejlesztve, nem arra való. Holnap is mennem kell, mert elmaradtak egy széria gyártással, a vevő meg hörög. Joggal. Nem a munkások hibája, odamennek, jól-rosszul betanítják őket, aztán vagy képesek úszni háborgó tengerben, vagy nem. Legalább lesz ebben a hónapban hétvégi műszakom, ami 100%-os pótlékkal jár. Majd szeptembertől "megszavazzák" az új munka tv.-t, amiben el akarják törölni a műszakpótlékokat. Munkaalapú társadalom, meg az anyjuk picsáját. A népek azért vállalják a többműszakot (én is), mert így keresnek annyit, amennyivel tartani tudják a tempót az inflációval. 

Azért két napja reggelente hajnalonta, a 4 órás kelés után bent az elmebajban azt hajtogatom magamban, hogy "valaki vigyen haza". Aztán lebaszom magam, hogy nem gondolkozni, nem rinyálni, el is múlik ez a hangulat, mert alapvetően jól érzem magam sok ember között a pörgésben és tényleg szeretek irodában dolgozni. Még le sem basztak, de akkor majd idejövök sírni, pedig természetes lesz, mert a hajtás miatt ingerültek, türelmetlenek a főnökök, vagy a régóta ott dolgozók, irritálja őket a sok tudatlan újonc, a lecseszések oka legtöbbször triviális, csak stresszlevezetőként használják a beosztottakat/újoncokat, ahogy mindenhol. (Jajj, falra ne fessem az ördögöt, holnap sztahanovista Undorka szarai miatt kell mennem.)

Ui.: sokat emlegetem a nekem szánt verbális dorgálástól, konfrontálódástól való félelmemet, mert tényleg érzékeny vagyok rá. Talán már nem annyira, mint húszas éveimben, sőt célom minél kérgesebb lenni belül is. Objektíven persze, a jogos kioktatásból azért tanulva.

a felkelés a legnehezebb-eddig

Teljesen mindegy, hogy négykor vagy hatkor, újra meg kell szoknom a korai kelést és fekvést. Meg a fődögélést, avagy szétfagyást a buszmegállóban, a kötött menetrendet, a zsúfolt buszon az emberi kipárolgásokat, fúj. Ma még puding voltam és autóval mentem. Ó, milyen jó volt, mennyire szeretek szakadó esőben vezetni!

az első hét végén

Olyan fáradt vagyok, hogy teljes ataraxiába kerültem. Idegileg már rámfért ez a pörgés, ha rögtön az egyik legdurvább és extrább is. Eddig tisztára fogyókúrás hely, egész nap rohangálunk ide meg oda a kurva nagy gyár területén, enni egy szendvicsre van időm, ásványvizes itatók meg vannak, mindenki izzad-lohol, töltögeti az üres PET palackjait. Jókat röhögök a kiplakátolt céges faszságokon, úgymint "tiszteld termékeinket és légy büszke munkádra!" "Gondolkozz pozitívan!" "Az erő benned van, együtt pedig mindent meg tudunk csinálni!" "No exuses!", "Zero Tolerance!", stb.-stb. Egy nap táppénz után egyhavi cafeteria-t vonnak le, 2 nap után 2-t és így tovább. Egyelőre ez nem érint, mert próbaidő alatt nem jár. Számunkra a kemény szankciók és a teljes odaadás már durván ázsiai,  soha nem is szeretnék igazi, Ázsiában, ebben az esetben Indiában működő gyárban dolgozni, gondolom napi 16 órában 1 dolláros órabérért.

Kint a parkolóban az  aszfaltra lefektetett hatalmas félköríves buckákról azt hittem, hogy fekvőrendőrök, de nem, valamiféle indiai feng-shui, a teljes területet körbevették vele és hitük szerint megakadályozza a pénz kifolyását. Az asztalok is ez alapján vannak elrendezve, iskolapadszerűen, hátulról előre, két-két asztal egymás mellett, 2 emberrel. 

Az irodánk tényleg majdnem a pincében van, a szerelde mögötti raktárban található. Az ottani társaság jó csapatnak tűnik, nagyjából egykorúak vagyunk, és  félúton helyezkedünk el az utált menedzsment és a melósok között, ami a leghálásabb köztes állapot, mert így mindkét réteggel lehet barátkozni. Szeretek továbbra is lehetőségeimhez képest csinosan öltözni, mellyel már nem egy jóemberre hoztam rá a frászt, aki egy eldugott szegletben éppen lihegett volna egy kicsit, majd meglátva összerezzent, hajbókolt, mert azt hitte, hogy újabb karrierista törtető, lebaszó spiné jelent meg. Tegnap viszont szakadtan mentem ócska nadrágban, edzőcipőben, akkor a melósok magukfajtának véltek és barátságosak voltak. Ma kicsíptem magam, mert olyan kedvem volt, mire a munkások elhúzódtak tőlem a cigiző helyen. Hehhe, mit tesznek a különféle ruhák, maszkok, viseletek?!

Igaz a saját (közvetlen az árut fizikálisan is jelenléve irányító) diszpós-logisztikus főnökömet meg én néztem szegény, ijedt kis munkáslánynak, barátságosan bemutatkoztam neki, hogy akkor mostantól itt leszek én is, ebben az irodában és tegeződhetünk-e. Ezt ma elmeséltem a többieknek, mikor már nem volt ott, szakadtak a röhögéstől. Amúgy mindenki szereti, nem is tudom miért ő a főnök, az igazi egy talpraesett srác. Szóval már három főnököm is van: a nemfőnök, de mégis főnöksrác, az ő főnöke, de nem főnökszerű kedves lány, valamint  Keményasszony fentről,  aki tulajdonképpen kereskedő-féleség. Rangban ő, az utóbbi elsődleges, mi hárman, "a lányok" (sic!, bazze) tulajdonképpen elsősorban neki és a csoportjának dolgozunk. Hétfőn teljes mélyvíz, kezdődik a három műszak, őrület lesz, fel vagyok készülve ortályos lebaszásokra, extrém esetben kirúgásra is. Ataraxiában lebegek jelenleg, nem kavar fel.

önmegerősítés

Délben a medencében heverészve (= felfújható) relaxáltam és empatikusabb beszélgetőtársat képzeltem el. Mindezt ma koraeste Attilának is elmeséltem, aki először félreértette, hogy hangosan beszéltem magammal, aztán meg, hogy hangok szóltak hozzám. Nem, nem,  válaszoltam fuldokolva a röhögéstől, ennyire még nem vészes a helyzet, de valahogyan tisztáznom kellett magammal, hogy teljesen normális a szorongásom! 

Milyenek lesznek a kolléganők...? Sokfélével dolgoztam, volt rá nem egy példa, hogy valakivel az első félévben gyűlöltük egymást, majd valamiért megtört a távolságtartásunk, nevetve meséltük, hogy milyennek láttuk a másikat. Ezért eldöntöttem, hogy egy ideig nem alkotok senkiről végleges véleményt, de azt úgysem fogom kibírni, hogy az első benyomásaimat ne írjam le ide. Diplomatikusan persze, de azért nem írtam ki a munkáltatóm nevét sem, nehogy egy leendő kolléga rátaláljon erre a blogra és itt csemegézzen, még csak az hiányozna.

Önmegerősítés: ha a közismerten nem emberbarát nagymultinál dolgozó HR-es és leendő főnököm úgy gondolja, hogy alkalmas leszek erre, ma, mikor 53.000 diplomás munkanélküli kering az országban, akkor bíznom kell magamban, uff.

munkásasszony

Visszahívtak, hogy nagyon szimpatikus voltam, érdekel-e még az állás (hogyafrancba ne?!) és ma menjek a kötelező orvosi vizsgálatra. Ugyan a szerződést még nem írtam alá, de hétfőn kezdek. Az üzem foglalkozás egészségügyi orvos felesége az asszisztense, nagyon szimpatikus, helyes emberek. Akkor buktam le, hogy ex-egészségügyis vagyok, mikor rutinszerűen elkezdtem volna kihúzgálni az EKG drótjait szép sorban. Nem szégyelltem soha nővérmúltamat, csak régen volt, sokat felejtettem, mégis innentől kezdve idézgettük az aranyidőket, feltartottuk kissé a sort, ajándékba megkaptam a tökéletes EKG papíromat (mégsem vagyok még szívbeteg, éljen), majd a HR-es lánnyal megbeszéltem a hétfőt. 

Nagyon, nagyon boldog vagyok, remélem jó hely, remélem, hogy túlélem a próbaidőt. Nem fogok rosszul keresni, de igazán jól csak a próbaidő után. Igaz ennek ára is van: mostantól heti hat napot húzok le, majd később három műszakban leszek. Amúgy a logisztikus egyik asszisztenseként dolgozom majd, hogy hol, azt ide nyíltan nem akarom leírni, de annak, aki ismeri az e-mail címemet szívesen elárulom. Első ránézésre olyan a hely, mintha kiragadták volna a térből, szupercsicsás új, örökzöldnövényes, külső-belső miniparkos, légkondis, sokablakos, friss illatú tér, ahol mindenféle nemzetiségű emberek jönnek-mennek sietve a folyosókon. Ritát holnap visszük gyerekorvoshoz, mert a bölcsibe kell hivatalos igazolás arról, hogy nem beteg. Amúgy a bölcsi hétfőn bezár, augusztus közepén vihetjük majd. Sajnos beszoktatni így nem én tudom, de remélem, hogy hamar túl lesz ezen.

önszabadságolás

Kész, kipukkadtam, én ma itthon maradok, ennyi. Sünizek. Utálja ha puszilgatom, de azért szoktam. Főleg kicselezve, a nyakára adva. Most is itt vigyorog mellettem, nyújtózkodik, lesi, hogy mit tudna elvenni az asztalomról. Mivel semmit, áttért a játékos polcára és azt pakolja le. Napi első menet a 900-ból, kitartó gyerek.

Tegnap bementem egy HMCS-s (helyimenőcsávós) szakadt edzőterembe, egy fiatal srác volt bent, érdeklődtem vannak-e itt női gépek. Vakarta a fejét, úgy nézett rám, mint egy marslakóra, de azért elindult velem körülnézni. A szobabicajt a főnök egy hete elvitte. Sebaj, mert találtunk hátul egy lerothadt futópadot (valamelyik állat bezúzta az LCD kijelzőjét) meg egy stepper-szerű valamit. Az edzőterem L alakú, ezek az L kisebb, hátsó szárába vannak száműzve, szóval nem kell közvetlenül a bengák előtt égetnem magam. Már csak cipő kell.

Meg állás, természetesen.