képes

Egyszer én is kifekszem majd ide zöld és víz mellől szemlélve a városi nyüzsgést, tökéletes harmónia.

Zsibvásár az továbbra is van, de tiszta.

Mikor ezer évvel ezelőtt ezen átmentem kisebb szívrohamot kaptam, hogy "üvegen állok" mindjárt leszakad alattam a sok emeletnyi mélységbe. Azóta ha arra járok, mindig mulattatom magam ezzel.

Teljesen beleszerettem a számomra új Eiffel-térbe (meg is kellett kérdeznem Nórát, hogy ..ööö..izé, az melyik?) több képet is készítettem ott is. Képzeljétek Budapesttől messze szakadt kedveseim, a Nyugati aluljárót olyan tisztára pucolták, amilyenre már nem is emlékeztem. A Király utca Deák felé eső része is gyönyörű, azon meg eltátottam a számat, hogy a Kazinczy utcában is mennyi új ház épült (ott voltunk az egyik romkocsmában) úgyhogy most érdemes Bp.-re menni, és bátran lehet küldeni külföldi ismerősöket is. Egyébként sok túristakölök is nyüzsgött, ami jó, jöjjenek csak és távozzanak azzal, hogy vissza akarnak térni.

Itthon, itthon

Olyat nem lehetne, hogy állandóan ingázhassam Bp. és a családom között? Azért is jó elmenni, mert mikor sétáltam a körúton, este néztem sok megfáradt, korombeli vagy idősebb csúnya nőt is, kik ültek puccos helyeken láthatóan azért, mert kötelezően szombat este van, el kell jönni, társaságba járni, hiszen otthon csak az üres lakás vagy a már nemszeretem pasi várja őket. És akkor elteltem Attila utáni vággyal és nagyon boldog voltam mikor újra viszontláthattam, összeölelkeztünk az óvári vonatállomáson, majd hazajöttünk. Ugyanannyira szeretek utazni, mint hazatérni is.  Elmélyült bennem, hogy ez az otthonom és boldog voltam. Kicsi, ütött-kopott, de otthon. 

Másnap visszakaptuk Sünüst is, éppen nem voltam itthon, mert A.-nak intéztem Óváron adminisztrátori ügyeket, meg be kellett vásárolnom. Szüleim Attilának fröcsögve csak annyit mondtak, hogy nem mondanak semmit, mert biztosan úgyis nekem ad igazat, Manson mielőtt becsapta volna maga mögött a kocsiajtót kiböffentett még egy olyan kijelentést, amit nem idézek, mert az egész háznépre értette, Attila pedig van annyira intelligens, hogy ne álljon le elmebeteggel üvöltözni. (Bár kicsit sajnálom, hogy mégsem mondta meg a magáét, legalább röviden.) Elviharzottak a gyereküléssel együtt. Ezt mi is csak este vettük észre, mikor Rita kérte, hogy menjünk el a tóhoz. Átkozódtam, felhívtam anyámat (ők sem vették észre) elvileg Manson feladta postán, miután elmagyaráztuk neki, hogy fel lehet, amúgy a postások majd eligazítják mit-hogyan, akár tértivevényesen is küldje, vagyis, hogy mi fizessük, csak SOS. Remélem, hogy hamar ideér.

A jófej nagynénim, aki különél egy ideje apám öccsétől, aki szintén kedvenc nagybácsi, google chaten rámírt, hogy most tudta meg, hogy sajnos lekésett Ritácskáról. Megírtam neki tömören, hogy mi a helyzet, és még fogalmazgatom magamban, hogyan adjam a tágabb család tudtára, hogy mostantól külön-külön bárkivel szívesen találkozom/találkozunk, de olyan közös családi eseményen, amin szüleim is részt vesznek, érthető módon nem kívánok megjelenni. A nagynénim erre írt egy hosszú levelet, éreztem, hogy alaposan összeszedte, gondosan megfogalmazta, a lényege az volt, hogy próbáljunk meg apámmal szakember segítségével kibékülni. Magam is gondosan és hosszan válaszoltam neki, a vége az volt, hogy amennyiben az apám belátja, hogy legalább pszichológusi, de inkább gyógyszeres pszichiátriai terápiára szorul, elkezd arra járni, összeszedi magát, majd felveti, hogy menjünk közös apa-lánya terápiára is, annak természetesen nagyon örülnék, egyelőre ennyire tudok nyitni.

Nórától

Hezitáltam Sünüs miatt, de mivel ő jól megvolt, közben viszont Manson folyamatosan csesztetett, egyszercsak felálltam, behánytam egy váltás ruhát a kisebb hátizsákomba, majd elköszöntem. Ahogyan arra számítottam, csak vállat vontak. Moziba menni nem volt kedvem, éppen elértem N.-t előtte, odaadta a kulcsát. Kifejezetten élveztem a sétálást  a szombat esti körúton, mehetnék sok helyre, de most ez éppen elég. Lilicia meghökkent, hogy nem a gazdija nyit neki ajtót, de a menetközben szerzett whopperből* kifarigcsált húsokkal hamar népszerű lettem. Holnap hazavonatozom Attilához. Nóra hazjött, dejó.

*Ritkán eszem fásztfúdot, itt a környéken csak mekdonáldsz van, amit annyira nem kedvelek, másfél éve nem is voltam ott. Így általában Bp.-n elcsábulok börgerkingezésre.

euforikus

Megérkezésünket követően másnap reggel bebuszoztam Bp.-re. Csodálatos volt már csak látni is a Margitszigetet. Majd leszállva ezer ember között fura dolog történt, odalépett hozzám egy lány, és megkérdezte, hogy nem tudom-e honnan indul a 32-es busz? Rengeteg busz indul onnan városba is, vidékre is, de éppen az után érdeklődött, ami az "én buszom volt", majdnem az ex- lakásom alatt van egyik megállója. Elmosolyodtam a sors ironikusságán, majd útbaigazítottam.

A Nyugatiból feljőve olyan mámoros érzés kerített hatalmába, hogy éreztem nagyon közel állok ahhoz, hogy bőgni kezdjek, és az az igazság, hogy a kutya sem törődött volna velem, csupán attól féltem, hogy képtelen lennék abbahagyni. Nóránál nagyon jó volt. Ahogyan kóborolni is a belváros egy részében, ezer éve romkocsmában ülni. Imádtam, csak este tértem vissza. 

Másnap elutaztunk a 90 éves nagyapámhoz. Sokat fényképeztem, videófelvételt is csináltam. Jól van, a kertje most is csodadzsungel virágokból, zöldségekből, egyszerűen nem is tudnám másképpen elképzelni őt, pedig az eszemmel arra számítottam, hogy most már nem lesz ott semmi, de hihetetlen életerő lakozik benne. Remélem, hogy vele még találkozunk.

újra, és újra

Apám kivételesen jól bírta, csak ma délelőtt, a harmadik napon kezdett velem üvölteni a kocsiban, hogy többet látni sem akar, ez volt az utolsó, ezentúl csakis Rita jöhet. Okot erre a dühkitörésre nem adtam, csak alkalmat, mert engedély nélkül szálltam ki Ritával az ő autójából az egyik faluban. Elérte amit akart, a megalázottságtól sírni kezdtem elvonulva a kertbe, mikor visszaértünk a házukba, egyszerűen nem értem a mai napig sem, hogy mit vétettem amiért ennyire gyűlöl? Aztán dühös voltam magamra, hiszen tudom, hogy állandóan így viselkedik és ugyan rengeteget keményedtem, kis dolgokkal nem tud felbosszantani (például nem fürödhetek a kádban, mert kifürdöm a vizet, anyám mint egy rossz cselédnek csakis a vedlett, ezeréves, törlőrongynak való törülközőket és ágyneműket adja ki, mint anno a nacsas asszonyok a senkiházi rühös cselédnek -még örülhetek, hogy nem a konyhában kell aludnom :)- semmirekellő vagyok, merev ultraliberális, élhetetlen, akaratgyenge nikotinista, ugyanakkor agresszív, elviselhetetlen bla-bla-bla...) határaim viszont nekem is vannak. 

Ritát megkérdeztem, hogyha anya most elmenne haza apához, akkor ő jól meglenne itt, vagy maradjak vele? Azt kérte, hogy maradjak. Bevettem egy nagyobb adag nyugtatót, még hezitálok, mert nem akarom vele éreztetni, hogy a nagyapja elmebeteg, úgysem értené, így meg jól elvan a szüleimmel. Apámat nem zavarná ha fognám a hátizsákomat és elmennék, sőt csak vállat vonna. Lehet, hogy holnap már egyenesen kidob, párszor már megtette, egyszer éppen karácsonykor*, mit számít még egy**?

*Szerencsére van egy barátom, aki sosem ünnepli a karácsonyt, mert akkor halt meg az apja, éppen szingli volt, felhívtam, hogy bekéredzkedhetem-e hozzá, még örült is csak annyit kért segítsek felmosni, megtörtént, reggelig elsörözgettünk, szerepjátékoztunk, lelkiztünk, szokásos, szuper volt.

**Most pedig Nóra vár. Szegénykém alig hitte el, hogy az apámról említett történeteim nem kitalációk és nem valamikor kamaszkoromban estek meg, hiszen még nekem is nehéz felfogni, hogy tényleg az a legjobb, ha maradék életünkre teljesen elhatárolódunk egymástól. Nóra felajánlotta, hogy menjek be hozzá Bp.-re, bármikor.

utazás előtt

Reggelre elmúlt a fulladás, azért elmentem az aszthma spréért. Délelőtt anyám telefonált, hogy holnap jönnének Ritáért, de mivel egyedül nem engedjük el, én is megyek. Így legalább Nórához is be tudok ugrani, szívni jó kis pesti levegőt (belvárosban lakik). Nem mennék, ha Nóra nem hiányozna ennyire, mert attól, hogy az apámmal öt percnél több időt közös légtérben kell töltenünk, nemhogy utazni vele, meg a lábtörlője vendége lenni napokig, már most görcsöl a gyomrom. Olyan dezsvüm van hirtelen. Itt ülök, írom ezeket és már megtörtént. Node hagyjuk a misztikumokat. Ritára ráfér egy kis regulázás, de annyira azért nem, hogy szegény gyerek egyedül legyen kitéve a szüleimnek. Anyámat kedveli, őt emlegeti, de apámon érzi, hogy idegbetegen vibrál és fél tőle. Este majd kulcsra zárjuk az ajtót, külön baszomnagy szatyorban visszük a kedvenc játékait, köztük a terjedelmes plüsspolipot.

Attilának mondtam, hogy mindenre el vagyok készülve, leginkább arra, hogy ír majd, hogy vissza se jöjjek, mert elment végre emberek közé bulizni, felszedett egy normális és jó nőt, akit már be is költöztetett. Annyit válaszolt, hogyha már nem találom életben mire hazajövünk, és amire nagyon nagy esély van, majd biztosan el tudok adni valamit hirtelen, hogy legyen pénzünk. Elszórakoztatjuk egymást.

egy kis aszthma

A. ma megjegezte, hogy milyen jó nekem, mert én még bagózhatok. Nem-csattantam fel-Egyáltalán nem jó! Örülj neki, hogy túl vagy az elvonáson, ami hiányzik néha már csak illúzió. 

Pláne most nem jó, hogy jó egy hónapja itt az allergiaszezon, és a tüdőorvosomnak igaza volt, szükségem van a sprére. Nem vettem időben, nincs elég nyomás a tartályban. Enyhén fulladok délután óta. Nem kell megijedni, holnap elmegyek a gyógyszertárba, bár éppen enyhén abroncsok szorítják a mellkasomat, de nem fogok megfulladni éjjel, ilyen könnyen nem szabadulok erről a világról. Ironikus, hogy az aszthma éppen itt, a jó levegőn teljesedett ki rajtam, bár ki tudja, hogy mennyi előzménye van ebben a pesti szmognak és 20 év bagózásnak? Gondolom még a legfafejűbb is rávágná, hogy 100 %, de ez nem ilyen egyszerű. A pollen allergia alattomos, de nálam most már étel allergiával is kereszteződött. Mivel anno az allergia teszten a mogyorófélék okozták a legnagyobb piros foltot a bőrömön, és olvastam egy cikket a kereszt allergiáról, szépen leesett, hogy valószínűleg mostanra az összes mogyorófélére allergiás vagyok. 

Többször kísérleteztem magamon nyár elején, hogyha mogyorót eszem (amerikait vagy fán termőt, az mindegy), akkor besípolok-e. Minden esetben így történt. Sajnos a kedvenc müzlimtől is, amiben mogyoró is van. Sebaj, majd keverek magamnak mogyorómenteset egyszer. A kísérletekkel leálltam, ahogy öregszem úgyis csak rosszabb lesz ez, de jó volt bizonyosságot nyerni. Azért nem hiszem, hogy odáig fajulna, hogy zárt térben egy kibontott zacskótól is anafilaxiás sokkot kapjak. Amióta ez megtörtént egy amerikai kisfiúval egy repülőgépen, állítólag nem szolgálnak fel az utasoknak mogyorót, bár ez már túl legendásan hangzik.  Ami tény, hogy nagyon allergén, jó ideje a Magyarországon forgalmazott csokikra, nasikra is ráírják, hogy "nyomokban mogyoróféléket tartalmaz". Snickers, Mars, diákcsemege, Nutella, nyamm-nyamm-nyamm.

Most leginkább csak azért írok, mert ha lefekszem, akkor kissé fuldoklom, ami zavar. Pé. sokkal jobban sípolt és fulladt anno, de simán lefeküdt aludni, mert annyira megszokta. Sokszor a frászt hozta rám, mikor éjjel hörögve-sípolva felült az ágyban, mert rohama volt. Kórházba egyszer került, elment nyáron két hétre az anyatermészetbe valahova, gyógyszereket nem szedett, mert becsületes aggraválóként  nem foglalkozott a betegségével, aztán félig megfulladva került elő. 

Ej, jó kis pesti levegőre volna szükségem, de csak félig viccelek, Bp.-n kevesebb a pollen. Igaz most nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy Nórán kívül mással is találkozzam. Nem szeretem ugyanis ha ilyen pocsék lelki roncsként látnak, márpedig mindenki a vicces, jófej énemet akarja. Nem arról van szó, hogy nem fogadnának el elgyötört állapotban, de nekem lenne borzasztó látni rajtuk, hogy feszengenek, a szemükben pedig sajnálat, düh és tehetetlenség villan. Így ne...

suba a subához

A hawaii lánnyal még mindig csetelgetek. A szüleim szerint minden amerikai csak csízel és ha komolyan barátkozni akarsz velük, akkor bezáródnak. Szerintem ez ugyanolyan előítélet, mint az, hogy minden cigány mocskos tolvaj. Mikor ennek a lánynak azt írtam, hogy nem szeretnék tolakodni,  akkor megsértődött, mert azt hitte, hogy nem érdeklem. Röviden tisztáztuk, hogy nem, átfogalmaztam, hogy általában szeretem ha az emberek maguktól nyílnak meg. Erre felhatalmazott, hogy kérdezzek tőle bármit. Azóta megtudtam, hogy meghalt az anyja bagózás miatt (talán rákban, ezt még nem kérdeztem) talán pótanyának tekint, talán azért barátkozik velem, mert 17 évesen magányos emiatt, nem tudom. Mindenesetre mivel éjjel érek rá, amikor Hawaiion nappal van, általában váltunk pár szót. Ismerem a tinis nihilt, de nála ez még "normális" gyászreakcós (depresszióhoz hasonló) állapot is társul, ezért bármilyen ironikus, tökéletesen átérzem azt, hogy hiába él egy paradicsomi szigeten, az számára a legkevésbé sem paradicsom. Nemrégiben olvastam  egy Freud idézetet, aki szerint gyászban a tér válik üressé, még depresszióban az én. Ezzel maradéktalanul egyetértek, elsősorban azért bolyongok álmaimban én is a régi lakásokban, szeretett munkahelyeken. Ugyan Freud legtöbb nézete mára már elavult, de vannak alaptételei, amik szerintem még most is teljesen helytállóak. A bolondok meg vonzzák egymást, de ez nemzetközi népi bölcsesség.

N.-nek

"Várom, hogy felébredj, hazakerülj.* Ilyen felfokozott idegállapotban már nem hatnak ezek a nappali nyugtatók. Nekem volt olyan, hogyha elmesélném egy orvosnak kiakadna, így nem mesélem el, hogy bevettem 6 mg Xanaxot, 4 mg Rivotrilt, 10 mg Zolpidemet (altató) és nemhogy kiütött volna, de csak ültem és szenvedtem, mint a kutya.... Nem fogom ezt említeni soha, mert vannak természetesen erősebb gyógyszerek, a legtöbbjüket valódi elmebetegeknek adják, de éppen elég nekem az is, hogy szednem kell SSRI+nyugtató kombót, dehogy akarnék kemény narkóssá válni. Azonkívül nincs életet veszélyeztető alvászavarom sem. Meg úgy gondolom, hogy minden elől nem lehet elmenekülni, meg kell élni a szar dolgokat is tudatosan. Mellesleg ha elnyomom a tudatos gondolataimat, akkor működni kezd a tudatalattim és pokoli rémálmokkal kínoz. Meggyőződésem, hogyha mesterséges kómába helyeznének, az agyam akkor is működne és szívatna, de abban az esetben még az a lehetőségem sem lenne meg, hogy felébredjek. :D

Az elmúlt napokban nem voltak olyan szörnyűek az álmaim, inkább csak szomorúak, de volt köztük sok kalandos, sci-fis is. Régebben utóbbiakból rövid lejegyzéseket írtam, ma már nincs kedvem.
***
Biztos vagyok benne, hogy jól döntöttél, ez most nem a te, ti időtök volt gyerekkel. Igazad van abban, hogy csak akkor vállalj majd, ha az apuka is veled lesz. (Ritát én sem tudnám egyedül ellátni, és úgy egy éve, amióta A. hülye tanácsát követve otthagytam azt a munkahelyet, pokolian szenvedek. Erről kevesen tudnak, és csak neked mutogatom meg egy-egy részletét, hogy mennyire is.) Nagyon hiányzol, gondolatban állandóan melletted vagyok."

*A kórházból, AB után.

polipos meséim

Rita nagyon hamar függővé vált. Ilyenkor egy kicsit örülök, hogy adhatok neki valami olyat, amit talán más nem tud. A saját meséimet.Talán a szerepejátékos múlt? Nem, annyit sosem játszottam és sosem voltam mesélő, csak játékos. Mindegy, már csípőből lököm ha napközben felveti, hogy valami gyorsat akar Dalmáról és a tortáról, vagy a játszótérről. Hosszabban leginkább úgy tudok mesélni ha elfekszem, behunyom a szemem, fogom a polipot, és miközben az agyam sebesen peregve szövi a mesét, hadonászok a polippal, mint egy idióta. Egyik este teljesen belemerültem, már rekedtre beszéltem magam, mire feltűnt, hogy Rita is, A. is édesdeden alszanak. Rita ágya most mellettem van, még így is nehéz elaltatni, ellenben mikor közli, hogy "fussunk bilire" azt azonnal meghallja valamelyikünk. Igen, ez szörnyen hangzik, de sajnos nincs gyerekszobánk, a lányunk pedig egy átlag tokyoi család törpelakásában szocializálódott. Igen, a nemi életünk megszenvedi, igen, nagyon kötődik mindkettőnkhöz. Majd kinövi. Mindent kinő. Sokáig nem beszélt, aztán most meg folyton csicsereg és mihelyt polipmese-addikt lett, azonnal próbálta visszaadni a mesélést, hogy ő meséljen nekem. Ez még akadozik, de nagyon értékelem, hogy milyen okos, rengeteget dicsérem, mert engem mindig csak lebasztak. Sokáig hallani sem akart arról, hogy pelenka nélkül legyen, hirtelen meg szobatiszta lett. Na.

Nóra* ma éppen azt kérdezte tőlem, hogy az olyan embereknek mint mi, szabad egyáltalán gyereket vállalnia? Jó kérdés, nem tudom, csak azt, hogy nyakig benne vagyok és mindent elkövetek azért, hogy Rita ne a szenvedő, kínlódó anyját lássa. Fura, hogy sok magányos azt veti szememre vádlón, hogy nekem milyen könnyű, mert van családom,  más meg mit meg nem adna azért, hogy legalább örökbefogadott gyereke legyen, erre az ilyen dilinyósok meg ezen nyavalyognak, mit tudják azok mi a szenvedés. Nekem pusztán attól a ténytől, hogy ilyen okos, jópasi férjem van, aki kiváló apa, és csodálatos kislányunk van, akikkel mindig együtt vagyunk, éjjel-nappal üdvözült mosollyal, boldogan kellene járnom fel és alá.

A legközelebbinek megmondom, hogy minden vágyam, hogy egy kicsit ismét teljesen egyedül legyek régi tornyomban, mert álmaimban állandóan Pesten kószálok, újabban már csak az ex-lakás körül, és nem benne, de közben sírok, néha pedig tébolyodottan üvöltözöm zokogva. Továbbá nekem pedig az fáj, hogy nálam hússzor hülyébbeknek rendes munkájuk, kerestük van, fogalmuk sincs milyen hó közepétől már éhezni pl.

Szóval legalább a meséimről úgy érzem, hogy Ritasünüs kap tőlem valami egyedit is. Nem írom meg őket mégsem, tele van a piac, ezek személyre szabottak, más gyereknek csak átlagosak lennének, nem kapnának belőlük olyan katarzisélményt, mint Rita.

*Nóra meg éppen terhes ugye, legalábbis még mindig, miután ma már elsírta magát abortuszra várva, egy jószándékú orvosnő félrevezette, UH-t végzett rajta, a baba teljesen egészséges, már vannak lábai, karjai, szemei. Ezzel szembesülve Nóra ismét hazarohant, majd félőrülten zokogott órákig, még ki nem merült.

még létezem

Amikor nem nyerek el egy állást, az olyan, mintha kiszakítanának egy darabot belőlem. Már a legbelsőbb erőtartalékaimat élem fel, hogy legalább minimál módban üzemeljek.A létezés minden perce kín és gyötrelem. Segítség nincs. Egyedül Nórával tudom megbeszélni őszintén, hogy mi fáj. Persze, mert ő is dilis.

Nem szeretek írni itt a betegségemről...Ambulánsan 12 éve kezelnek, jóval előbb voltak már szorongásos, depressziós zavaraim, én sem tudtam, hogy azok. Tulajdonképpen a GAD-al (generalizált szorongás) + depresszióval nagyon régóta együttélek. Általában jól. Végigszedtem már sokféle antidepresszánst és nyugtató kombót, a mostani sem rossz (SSRI-szelektív szerotonin visszavétel gátlók csoportjába tartozik). Persze ezek csak mankók. Belül sokkal érzékenyebb és idegesebb vagyok egy átlagembernél.

Titkolom a világ nagyrésze elől. Miért? Mert az a tapasztalatom, hogyha elmondom, akkor kinevetnek, hogy hiszen nekem nincsen semmi bajom, olyan nyugodt, kedves vagyok, miért szedem ezeket a förtelmes agy,- és májgyilkos gyógyszereket? Vegyek MagneB6-ot, orbáncfüvet, macskagyökeret, nyugtató teát, járjak kineziológushoz. Sajnos ezek nem segítenek-hangzik válaszom minden esetben-ezért van szükségem valódi antidepresszánsra és nyugtatóra, éppen ezektől vagyok nyugodt, kedves stb. Kis idő elteltével az, akinek mindezt elmondom, fokozottan figyelni kezd. Minden embernek vannak jó és rossz hangulatai, de ha már tudja, hogy én kezelten dilis vagyok, akkor felnagyítja mindezeket. Ha ásítok, arra gondol, hogy biztosan belőttem magam, ha jó kedvem van és kacagok, akkoris. Ha apró hibát vétek, akkor az már az agymérgektől van (= gyógyszerek) és beavatottam egyre csak kombinál, kombinál, még már nem tudja magában tartani mindezt és elmeséli másnak, hogy "te, az E. kivan, gyógyszereken él, ő maga mondta, ez tök gáz." 

Az emberek nagyrésze így reagál. Kisebb részük, mint például "empatikus" apám tagadja. Ilyen nincs, ez kifogás, lusta és tehetetlen vagyok, buta, kimosta az agyam a mainstream kultúra, hogy nekem divatból depressziósnak kell lennem. Ha pedig beteg vagyok tessék kórházba mennem, ahol meggyógyítanak. Szerencsémre sosem kerültem még olyan állapotba, hogy kórházba kelljen mennem. Amúgy jelenleg ez gyógyíthatatlan. Megfelelő szerekkel korrigálni lehet, mint a rövidlátást. Megszokja az ember hamar mint a szemüveget, nem foglalkozik vele egy idő után. Ez is újabb ok arra, hogy felesleges elmondani másnak, úgysem ért meg.

Nóra mániás depis, modernebb nevén bipoláris, felmerült a borderline gyanúja is. Ő az egyetlen a legjobb barátaim közül, akivel mint említettem, őszintén beszélgetni tudok ezekről, ha úgy adódik. Ma is jólesett.
Sajnos....mi gázosabb esetek vagyunk az átlagnál, még az sem segítene ha most összeköltöznénk...Mikor az ilyen ember éppen nagyon nyomorult állapotban van, csakis magányra vágyik, hogy összeszedhesse magát.  Nagy teher a család, és nagy teher vagyok a családomnak. Hetente legalább egyszer felmerül bennem, hogy ne tegyem tönkre őket, menjek el magamtól, még A. meg nem elégeli mindezt és ki nem dob úgyis végül....

üzemnapló

A gépem még mindig nincsen kész. Az IT-s szerintem az első két napban idegösszeomlást kapott, szétverte egy baltával, majd elutazott nyaralni. Hívtam egyszer, de nem vette fel. Szerencsére A. laptopja itt van, csak utálom a hülye billentyűzetét, pontosabban azt, hogyha a sarkához érek, megugranak a mondatrészek. Kőkorszaki vagyok, tudom. (Az egeret már rákötöttem, több hely nincs, kész. Na még az a masszírozós faszság cseszne fel, ami ezeken egér helyett van, bahh.)

szolgálati

Felnyomták a gépünket,  A. vállalkozásának a honlapját is, visszük pucoltatni. Remélem, hogy hamarosan ismét jöhetek féregtelenítve.