belső utak - mi van a páncélom alatt?

Felnőttkorában már sosem lesz önbizalma és örökre sérült, bizalmatlan, gyanakvó marad.-írtam korábbi bejegyzésemben. Érdekes módon  biztosan sokan azt hiszik, hogy az ilyen ember csendes, összerezzen a legkisebb zajra is, könnyen elsírja magát, és mindig egy erős férfiba kapaszkodik. Milyen mulattató elgondolás! Külső páncélt én is növesztettem magamra, hányszor, de hányszor kaptam már meg, hogy nagyszájú vagyok, beképzelt, akaratos, makacs,  irányító, jégszívű, női testben enyhén pszichopata pasas. Igen, a felszínen ilyen (is) vagyok. Ám belül? Nagyon mélyen? Jól figyelj, nem írom le többször: bátran szembenéztem azzal, hogy mi lapul alul, és ki is mondtam. Segítettetek a hozzászólásaitokkal, levelekkel, köszönöm! Most már tényleg rajtam áll, hogy a gyakorlatban is elszámoljak magamban tízig, nem éppen szüleim által belém égetett külső megfelelési kényszer terel-e felesleges, zavarodott tettekre, gondolatokra?

Ma optimista vagyok: előbb-utóbb sikerülni fog, hogy ne így legyen.

belső utak - a torony

Baloldalamon a macskával, jobb kezemben a pókkal ősvadonban állok. Megpróbálok az eddig rossznak tartott oldalon egy platánfára mászni. Peregnek kéregdarabjai a talpam alatt, de azért felkapaszkodom rá és nem érzem ártónak, csak egy kedves platán. Szürke lényeket nem látok, de a jónak képzelt részen újabbakat igen. Sziporkázó, áttetsző, fátyolszerű teremtmények, melyek kecsesen libbenek ide-oda, mintha szellő fújna könnyű selyemfüggönyöket. Ekkor remegni kezd a dús, televényes föld, négy, a négyféle világtáj felé álló masszív csontszarv mered elő belőle, mely teteje a nagy dübörgéssel, robajlással  előbukkanó hatalmas, kecses és bonyolult mintázatú toronynak, mely nőni kezd a földből.  A föld csontja ez, élő a maga módján.

Sietve ugrok le a fáról, futok fel a sebesen nyúló toronyra, melynek közepén stabil kis terasz  fekszik. A macskát lent hagyva, a pókkal a kezemen állok rajta. Olyan gyorsan emelkedünk, hogy lenézve pillanatok alatt apróvá zsugorodnak az állatok, utak, csillogó lények. A torony  egyszercsak megáll, és körülnézve ámultan látom, hogy hatalmas, egybefüggő és egyforma buja-zöld ősvadon felett állok, mely minden oldalon a horizontig ér. Kellemes, erdőillatú fuvallat leng körül, áthajolok a korláton és gyönyörködöm. Az egész él, érzem a benne lakók sokaságát is, de azt is, hogy ember rajtam kívül nincs közöttük. Nem zavar, semmiféle veszélyt nem érzek,  mert nincsen élesen elhatárolható angyali és gonosz, harmonikus mindez. Nyugodt boldogság, ugyanakkor kölykös izgatottság is bizserget mosolyogtatva a rám váró felfedezésektől. 

Zene hozzá

belső utak - új díszlet

Hatalmas, jin-jang szimbólummal festett kaput tár ki előttem két egyforma, narancssárga ruhás szerzetes. Arckifejezésük semmit nem árul el. Odabent ismét sötét hideg erdő fogad, hemzsegnek a dühös szürke lényektől, akik azonnal rámtámadnak. Túlságosan hagytam elszabadulni a negatív oldalt. Képzeletemben atomvillanást támasztok, izzó fehérség csap fel, elpusztítva mindent, engem kivéve, aki irányít és végigszemléli, hogyan olvadnak, porladnak el a lények is. Esendő vagyok, hogy elpusztítottam a díszletet, vagy erős, hogy gátat szabtam a túlzott sokaságban előnyomakodó rossz tulajdonságaim kivetüléseinek, melyek felborították belső egyensúlyomat? Mindenesetre utána jobban éreztem magam.

*

Új díszletbe lépek, egészen pontosan a lábaimat képzelem el futócipőkben. Majd csakis a futásra koncentrálok, félig álomszerű állapotban nem is megy könnyen, mintha mocsárban haladnék. Jobban összpontosítok, túlságosan jól sikerül, alakmásom villámsebesen, szélkönnyen elhúz. Nem jó, valóst akarok modellezni, a levegővételeket, az izmok feszülését, azok fáradását, fájdalmát, az egyre mélyebb levegővételeket, izzadást. Szoktatni akarom tudatalattim magához a mozdulatsorozathoz. Ha ezzel megvolnánk, jöhet a könnyítés, a test és az elme határainak elmosása, ehhez azonban elengedhetetlen a valós edzés. A jó és a rossz párban jár, igazi küzdelem nélkül mindez nem sokat használna.

belső utak - az elveszett kislány

(Szerintem meditáció során ez első alapszabály, hogy ne féljek semmitől. Én ezt a tao filozófiájának segítségével tudtam elfogadni, stabilabb személyiségeknek erre sincs szükségük, amennyiben magukba mernek nézni. Mikor az ember magába tekint, ráadásul azzal a céllal amivel én, hogy a negatív és pozitív oldalamat egyensúlyba hozzam, akkor nemcsak kedves aranyló lombba öltözött fák bukkannak fel, sőt. Feladatom ekkor szembenézni az ijesztő jelenetekkel is, és egyensúlyt teremteni. Félig tudatosan, félig ösztönösen teszem. A módszer előnye, hogy alaposan megtisztít. Hátránya, hogy olyan mélyálomhoz hasonló állapotba kerülök (sejtem, nemcsak én) ami után olyan álmosan térek magamhoz, hogy szükségem van 20-30 percre, mire felfogom hol vagyok és hány óra van. Azonban egy rossz álommal szemben egy  jól sikerült meditáció után nincs bennem semmilyen nyomasztó érzés, miután letelt ez a fél óra, teljesen nyugodt és stabil vagyok. Kábítószert nem használok, ezt eddig nem írtam. Nincs rá szükségem.)

Pörögnek, pörögnek a képek, hagyom őket elhussanni, ahogy egyre mélyebbé válik révülésem, hirtelen úgyis ott találom magam egy újabb helyszínen. Sötét, hideg, ködös erdőben állok, ismét egy út közepén. Éjszaka van, kétoldalt halott fák sziluettjei nyúlnak a sötétszürke égre, az út közepén pedig egy feketébe öltözött kislány reszket. Borzasztóan nyomasztó. A kislány ismerős. -Ki vagy te? A lányom...? Nem, ez én vagyok kicsiként, elveszettként. Először is gyorsan megnövesztem magam, és mivel ma lila pólót vettem fel, ezt a színt választom. Hagyom magam mosolyogni, módosítok ruhámon, sminket teszek fel. Csillogó fekete bőrkabát, új csizma? Rendben, miért is ne? Lenézek, az aszfalt kemény, csillogó. Megkopogtatom, tömör, stabil.  Alakmásom mosolyog, futni támad kedve. Hagyom egy ideig, majd megállítom, belefutok saját magamba mint egy szellembe, hogy ne váljunk szét.  

Ekkor hirtelen változik meg a környezet az ég selymesszürkén irizál, a félelem eltűnik. Éjjeli vadász vagyok, mint a macska és a pók. Elő is hívom őket, a macskát a "jó" baloldalról, a pókot a "rossz" jobboldalról. Utóbbit már nemcsak viszolygás nélkül mászatom kezemre, még becézem is: -Gyerünk pókica, most helyet cseréltek! Te mész a macska oldalára, a macska pedig a pókéra. Eltűnnek az erdőben. 

A jó oldalra megyek, hasra vágom magam az úton, beleszimatolok az avarba (már szagokat is érzek), mohába, gallyakba, kellemes. Felpattanok és bár valami azt mondja , hogy még korai lenne a másik oldalra menni, mégis bemegyek. Ott is körbeszaglászok. Elmúlás, rothadás bűze csap meg. -Végülis, ha ez a rossz oldal és az agyam így fordítja le? Hirtelen egy szürke lény bukkan fel a közelemben. Nem túl bizalomgerjesztő. -Te meg ki a franc lehetsz? Óvatos vagyok, nem érek hozzá. Szinte tapintható az agresszivitása, ami felém árad. Visszaugrom az útra, a lény kaffogva felém vicsorog. -Oké, öreg, ez itt az én világom, nem tudom a lelkem mely bugyrából  kerültél ide, de most eltűnsz, mert baromira ijesztő vagy! Felemelt kezemből lila energiasugár csap ki, a lény szisszenve elpárolog, csak egy kis kupac hamu marad utána. Ismét berohanok az erdőbe. A fák alkotta sűrű falanx hamar végetér, mély szurdokban végződő síkság tárul elém. Ennyi most elég ebből a részből, még korai továbbmenni, a szürke lény is elbizonytalanít.  Ezért újra a kedves erdőrészbe térek. Feltűnik az égen a hold, világosabb lesz minden. Ismét kisétálok az útra. Már nemcsak illatokat érzek, de hangokat is hallok, éjszakai állatok motozásainak neszeit. Elvigyorodom, mert része vagyok mindennek. Felnőtt vagyok, nem félek harcolni, az ijesztő erdő, ezért nem ijesztő, beilleszkedtem.

belső utak- igen vagy nem

A terapeutám hangját még mindig tisztán fel tudom idézni. Ha  most beszélhetnék vele, sikongatna örömében. Jó öt évvel ezelőtt kezdte velem ezt az asszociációs játékot, és tanított meg egy alap relaxációs gyakorlatra, mely túl sematikus volt, az elmúlt hetekben jobbat találtam. Már akkor megmondta, hogy nincs nagy baj, a két szimbólumom nem áll olyan távol egymástól, nincs bennem őrjöngő farkas, aki szelíd báránybőrbe bújt és erőnek erejével kell visszatartanom, hogy ki ne törjön. Ennek ellenére túl feketén és fehéren látom a világot. Az alapszemélyiségemen nem tudok változtatni. Próbáltam ezalatt az öt év alatt megfogadni tanácsait, mert azóta nem találkoztunk, és félretéve előítéleteimet, valóban rengeteg embert megismertem, hogy aztán a kezdő ponthoz jussak vissza. Mély, személyes kapcsolataimban felülválasztó maradtam. Az erős, önálló, nagyon okos, de belül-kívül tiszta és egészséges embereket szeretem. Ilyenekből kevés van.

Mai meditációm alatt egy olyan rokont képzeltem magam elé, akit gyengének és ellenszenvesnek találok, de rendezni szeretném viszonyunkat. A kibékülés nem megfelelő ige, abban már benne van az elfogadás és a szeretet is. Képzeletemben ott állt kajánul mosolyogva várakozón egy ringlispíl szerű építmény közepén, körülötte fekete-fehér csíkosra festett palánk forgott sebesen. Felettünk az ég nyitott és kék volt. Szimbolikusak ezek, mint az álmok, de nem az univerzum, vagy az ufók vagy istenek küldik, ezek az én tudatalatti rétegeim. Mégcsak nem is túl mélyről.

A nyitott ég a szabad választásomat szimbolizálta. A kaján mosoly, a várakozó tekintet azt, hogy nekem kell lépnem. A körben feketén-fehéren futó palánk már más, ezt tudatosan is így gondolom: igen vagy nem és ennél az esetnél nincsenek árnyalatok. Még nem döntöttem, mérlegelek. Az igen azért zavar, mert ő képtelen kellemes szürkében tartani, akkor neki minden kell belőlem, feltétel nélkül. Igazi szimbiota, ilyen az ő alapszemélyisége. Taszít, mindig taszít, mikor valaki egészen akar, hogy érzelmileg szipolyozzon. (Ha idegen lenne, minden további nélkül a nemet választanám, a tökéletes tagadást. Nem kell, nem akarok tudni róla, számomra nem létezik.)

belső utak - kezdetek

Belsőmben járok, képzeletem énem jó oldalát egy utcával szimbolizálja, melynek egyik fele színes,  napsütötte, szép házakkal, virágokkal, fákkal. Mindez a bal oldalon van, nem foglalkozom vele miért, hagyom ott. A jobb oldalon elhelyezkedő rossz oldalon félhomály van, ónos szürkeség, esik az eső, az utca koszos, szemetes, a házak sivárak és lepusztultak. Éles fény-árnyék határon állok középen, majd akaratommal a jóról eltüntetem a napot, a másikon megszüntetem az esőt. Eltüntetem a virágokat, de átellenben a szemetet is. Újra a fényekre koncentrálok, most egyenletes nappali fény világít. Erősen kell koncentrálnom, a lepusztult házakon képzeletbeli ujjammal kinyúlva végigsimítok és eltüntetem a nagyobb repedéseket, a régi vakolatokat renoválom. Kissé színesebb lett. (Nehéz volt ez az első és nem gondolkoztam azon, hogy mire jó, csak csináltam.) 

*

Tudatalattim már maga vetíti a környezetet, kedvenc, platánokkal szegélyezett utam jelenik meg, ahol annyira szerettem biciklizni. Egyenletes, a zöld lombok által szűrt, tompán aranyló, meleg fény világít be mindent. Bal oldalon, a jón, kedves fekete macskák ugrándoznak a fákon, melyek most személyiségem pozitív oldalát szimbolizálják, ahogyan átellenben a fák között meredten csüngő hatalmas, fekete óriáspókok pedig a negatívat. Először csak sétálok előre, ide-oda pillantok, majd megállok, és kezem baloldalra nyújtom, ahonnan meleg fekete macska ugrik rám. Jó érzés, de ki kell nyújtanom másik kezem is egy pókért. Tudatosan is bizsereg a kezem az undortól, rá kell parancsolnom magamra, hogy karomat a valóságban sem kapjam fel az ágytakaróba dörzsölgetve azt. Kinyúlok a pók felé, hagyom, hogy jobb kezemre másszon. Nagyon nehéz elviselni, de azért sem rázom le, mert feladatom a jót és a rosszat harmóniába hozni bensőmben. Egészen addig állok, még undorom el nem múlik. 

Segítségül hívom a macskát, a két állatot felemelem magam elé, és szemlélem őket. Ebben a pillanatban elkaptam a tökéletes egyensúlyt, nem szeretem a macskát és nem utálom a pókot. Rövid ideig tart, már kilépnék innen, de be is kell fejeznem amit elkezdtem. A macskát visszateszem a jó és kedves oldalra, majd a pókot is visszamászatom kezemről a már nem is annyira félelmetes rossz oldalra. Ezután továbbsétálok jobbra és balra tekintgetve, és ugyan megremegek, mikor először ismét a pókokat nézem, de ekkor megállok és addig bámulom őket még el nem múlik viszolygásom. Tovább sétálok előre, még újra meg nem tapasztalom az egyensúlyt. 

(A valóságban  két nap is eltelik, mikor hirtelen felismerem miért a pirkadat és az alkonyat a kedvenc napszakaim és miért viszolygok az erős fénytől, és a teljes sötétségtől. Tökéletes! Aznap lekapcsolt lámpa mellett alszom és nem félek. Másnap még gondjaim vannak a túl éles napsütéssel, napszemüveget teszek fel, de türelmes vagyok.)

*

Ismét azon az úton állok. Most csak a fák szegélyezik, melyek időközben gyönyörű, narancssárga lombkoronát kaptak, és mindkét oldalon tökéletesen egyformák. Alaposan körülnézek, hogy mi változott? Állatokat most nem látok, a fény egyenletes,  végül lepillantok az útra. Eltűnt az aszfaltról a felezővonal. Selyemsima, tiszta világosszürke úton állok, mely enyhén irizál és messzire nyúlik.

apró változások

A harmónia kezd helyreállni, kisugárzik belőlem, önmagam vagyok, mégis tudok figyelni környezetemre is. Rád is, igen. Így felfigyelnek rám, mosolyognak és nem értik miért. Minap osztráknak néztek egy mosonmagyaróvári boltban- csak a nyugaton, anyagi biztonságban élők sugározzák ezt a megelégedettséget, esetemben erről persze szó sincs-tehát nem csodálkozom ezen.
-

Vezettem a napokban. Itt is, Ausztriában is. Ez is szabadságot ad, szeretem. A mentalitás a határszélen összemosódott, az itteni magyarok kevésbé agresszívek, a közeli osztrákok kevésbé szabálykövetők. Hétfőtől mindennap autóval megyek majd. Az utakon jöttek szembe velem és a hátam mögött a csalinkázó magas kamionok, idegbetegek előzgetők,  óvatos tötymörgők, lassan vánszorgó mezőgazdasági gépek, én pedig kutattam magamban közöttük a félelem érzetet, de nem találtam. Nincs. Már nincs, még nincs.

(Elképzelhető, hogy bérlek egy tárhelyet és a blogom képek nélkül ismét nyitott lesz. Majd szólok, ha költözöm.)

lélek- és testtisztítás (utóbbi szó szerint)

Megfogadtam, hogy ettől kezdve nem írok "és akkor ma az történt velem, hogy" típusú blogot, mert mindenhonnan ez ömlik, együgyűen, pocsékul írva mindenki kényszeresen közvetíteni akarja a saját kis élete baromságait, hátha akkor észreveszik, hátha akkor különlegesebb lesz, szeretetet, megértést, odafigyelést kap- a fenéket. Halálunalmas az ilyen. Mégsem megy, hogy ne kaparásszak én is efféléket. 

Bőszen gyakorlok 2 napja egy olyan meditációt (végre találtam egy számomra szimpatikusat és használhatót) ami segít egyensúlyba hozni énem rossz és jó oldalát. A jó és a rossz fogalma a nyugati egyszerűsítése a jin-jangnak, a női és férfierőnek, mely a taoizmus szerint egyensúlyban kell, hogy legyenek, de alapvetően nem tesz olyan különbséget jó és rossz között, mint mi. Engem, pláne mint nőt, feltételezem sokakkal együtt, a szokáskereszténységben arra neveltek, hogy nyomjam el az énem rossz oldalát és csakis jó legyek. illedelmes, kedves, szolgálatkész és erényes. Ez helytelen. Nem arról beszélek, hogy valakinek a negatív személyiségvonásait -agresszivitás, falánkság, önzőség, düh....az egyszerűség kedvéért nyugodtan idevehetjük a tíz főbűnt - szabadon kell ereszteni, nem. Fel kell tárni melyek a pozitív értéket hordozók és harmóniába hozni azokat a negatív értékekkel. Abba, hogy mi jó és mi rossz nem megyek bele, maradjunk a mi kultúrkörünkön belül és tudjuk a választ.