dohányozni rossz, nem dohányozni még rosszabb (legalábbis egy ideig)

Attila látványosan javul, már nem úgy néz ki, mint egy anorexiás pasimodell, az arca kisimult, sokkal nyugodtabb, normálisan eszik egészséges ételeket, a bőre szép, ejj, állandóan ráugranék! Ja igen, a cigizésről akartam írni, de mit is? Tudatalatt két hete, tudatosan pár napja állítom át az agyam arra, hogy a cigizés szar, szar, szar. Ma elégettem a kapadohányokat, kinyomtattam magamnak egy csomó plakátot még józanul, hogyha elpöfékeltem végre az utolsó csomagot is, akkor legyen mibe kapaszkodnom. Az egyikre bölcsen az firkáltam fel, hogy "ritka nagy seggfej vagy, ha most elrohansz bagót venni." Hitem szerint ezek majd erőt adnak, de arra is jók lesznek, hogy bőgve, habzó szájjal letépkedhessem őket és a darabjaikon ugráljak kínomban. Ejj, olyan vidám vagyok mint a vajúdás kezdetén, de ez ne tévesszen meg senkit, halálosan félek az egésztől, ahogy a szüléstől is rettegtem, azért ez az idétlenkedés. Majd jövök és tudósítok, vagy nem, mert minden erőmet leköti, hogy meditálva átvészeljem az első napokat. Most megyek és rágyújtok, a finomakat szívom el és a végére hagytam egy erősebb, kaparósabb köhögtetőset, fúj.

30 perccel később: hehe, nem gyújtottam rá, eszembe sem jutott, mert titeket olvastalak! Éljen! :)

"minden rosszban..."

A pszichiáter akaratlanul felbosszantott, kénytelen voltam magamat kezelni. Elolvastam egy évekkel ezelőtt megvett könyvet, ami a depresszióról szól. Jó felé kapisgáltam, mikor arról írtam, hogy a depi sokszor illúzió, sokszor már keverjük a normális melankóliával, továbbá meg kell változtatnom negatív hozzáállásomat némely dologhoz. Nos, az egyik tanulmányból kiderült, hogy nemcsak némelyhez, hanem gyakorlatilag mindenhez. Ez nyilván nem megy könnyen, és sokszor tudatosítani kell, hogyan dolgozzam fel a negatív érzelmeket, merthogy azokat is fel kell, nem lehet örökké boldognak sem lenni. 

A depresszió sokszor exogén, árad, árad a sok siralom, téboly, erőszak a médiából (ez globális ugye, nemcsak a magyar "jaahhajjjderossz nekünk" beállítottság), másrészt' óriási üzlet a gyógyszeriparnak, orvosoknak, kuruzslóknak. "Divatossá" tették. Nyilván endogén, vagyis belső eredetű is. Kivel veleszületett, kiben kifejlődik, de ezt már az orvosnak is nehéz eldöntenie, mert mikor a beteg elé kerül, akkor a múltbeli események már az énjébe integrálódtak, aztán bogozgathatják ítéletnapig hiábavalóan. A könyv civileknek szól, ezértnem tárgyalja a klinikai elmebetegek gyógyítását. 

Az átlagember átlagos depressziójához legoptimálisabb kezelésként szakterapeuta vezetésével  történő kognitív terápiát javasolja. Nos ez nem TB támogatott, de egye fene a pénzt ha kín gyötör, ide nekem egy szakterápiászt! Ó, hogy nincs? Itt nincs, mert nagyon kevesen vannak az országban, pláne rátermettek, sokféle személyiséggel együttműködni tudók. Még Budapesten is ritka madár volt az a zseni, akit csak per "zen csávóként" emlegetek. Talán mikor már az országot elborított neurotikusok egyre látványosabb hőzöngésekbe kezdenek, radikálisan nő az öngyilkosságok száma is, kezdetnek -talán- újra megnyitják a Lipótot (ha helyileg nem is ott). Addig marad az önterápia, kis SSRI, kis nyugtató, olykor a 10 perces jelenés a pszichiáternél. Nem baj ez, rosszabb lenne ha a legelterjedtebb önkezelést választanám, az ivást.

-

Tegnap magasztaltam a pszichiátert,  ma meg átkozom. Úgy felbolygatott, hogy reggel száj,-, kézzsibbadásra, heves szívverésre ébredtem, szédülésre, fülzúgásra, egybekre vagyis pánikrohamra. Az utóbbi napokban már éppen kezdtem helyrejönni, pánikrohamom meg nagyon régen volt. A pszichiáter jószándékból kritizálta a munkákról való elképzeléseimet, sőt ő ajánlotta fel, hogy megkérdezi a férjét meg nem tudom kiket, ami szokatlan és ritka az általam ismert pszichiáterektől. Mindazonáltal fogalma sincs róla, hogy a magyar médiában milyen cirkusz folyik, hogyan kell könyökölni. Merthogy szerinte én oda menjek vissza. Ő is abba a hibába esett, hogy többet lát belém. Anno én egy jó, de átlagos képességű újságíró voltam. Könyökölni, taposni, nyalni akkor sem tudtam, az össze-vissza cigányéletet pedig elutasítottam, holott még családom sem volt. (Az esély arra, hogy valakit hátszél nélkül főállásban bejelentve foglalkoztasson egy lap, kb. 0,5 %). Nagyon szerettem hivatalnoki munkámat és ha a számomra ideális munkahelyet meg kell nevezni, akkor most is csak azt tudom. Nem vagyunk egyformák. 

Attila 11 napja tiszta, nagyon erős. Szenved hogyne, most beszélgettünk erről, de bírja. Statisztikailag 2% tudja így abbahagyni a dohányzást. Én a 98%-hoz tartozom, és nem is érdekel ez az egész leszokósdi. Sodorgatom magamnak a minőségi dohányokat, ennyi, csökkentettem az adagot (a mai nap kivétel). Attilában az rögzült, hogy munka közben bagózik, bennem pedig az, hogy akkor nem, csak itthon.

"köszönöm, jól vagyok, vagyunk :)"

Lelkesen mentem az orvosi vizsgálatra, hogy minél előbb kezdhessek. Majd a fiatal új HR-es lány kéztördelve félrehívott, hogy felső utasítás alapján engem nem vehetnek fel. Ó igen, a bosszú. Anno könyörgött nekem a "nagy" ember, hogy gondoljam meg, nagyon elégedettek velem, számítanak rám, én mégis cserben hagytam. Nem érte be egy azonnali picsánrúgással, végigjátszatta velem és a mit sem tudó fiatal beosztottjával az egész procedúrát. Teljesen megértem, attól nekem persze még nem jobb. Sőt még abban a sokkos fázisban vagyok, mikor közlik az emberrel  hogy meghalt egy szerettje, mire azt válaszolja robotikusan, hogy "sajnálom, részvétem, hogyan történhetett" de nem fogja fel.  Még összeomlani sem volt időm, bár szilveszter óta először  húztam meg a pájinkás üveget az előbb, hátha sikerül dühösnek lennem, vagy bőgnöm, de nem tudtam annyit inni, hogy feltépjem a tudatalattimat. 

Ez az egész kalamitás azért sokkolt, mert tegnap Attila a kardiológustól holtra váltan jött haza, hogy az hatalmas tüdőtágulatot jósolt nála és legfeljebb három-öt évet, a szívével amúgy nincs gond. Este szabályos pánikrohamot kapott, elmentünk az ügyeletre, hogy tisztázzuk ez pánik, vagy valóban a "súlyos tüdőtágulata" miatt fullad, bár direkt gyors tempót diktáltam menetközben, és még meg nem említettem A.-nak, hogy emellett már fulladnia kellene, addig eszébe sem jutott, hogyhát ő halálos beteg.

Nagyon jófej, mosolygós orvost találtunk, aki a fejét csóválva olvasta az elmebeteg kardiológus marhaságait, dörmögve mutogatva azt a nővérnek, és sokszor összenéztek, előttünk hangosan nem szidhatták kollégájukat. Alaposan meghallgatta  Attilát, azt mondta, hogy egy árva zörejt nem hall, a vérnyomása, pulzusa tökéletes, de nagyon sovány és a bagót valóban le kell tennie. Érdeklődött van-e valami nyugtató a háznál, ó, mondtam neki nevetve, én már öreg pánikos vagyok, csak kezelt, tehát van. -Miért csak egy felet adtál neki..?-kérdezte már tegezve később.-Nézd, én legalább 1 mg-ot akartam, de nem volt hajlandó bevenni-vontam vállat, mert nem ismerem A. alprazolam toleranciáját. -De milyen jókedvű és nyugodt vagy különben!- csodálkozott. -Persze, hiszen szedem a gyógyszereimet-vicceltem. Amúgy legszívesebben azt feleltem volna, hogy pánik ide-vagy oda, a radikális cigimegvonás a legrosszabb az egészben, én már megpróbálni is gyenge vagyok. Aztán a többi, hogy holnaptól én leszek a családfenntartó, akció van, az ücsörgő katonát végre hadba szólítják, éljen, (megfosztott ettől az a geci, na kezdek dühös lenni), különben pedig annyira nem élek szociális életet, hogy bármilyen perverzül hangzik, most velük nevetgélni, társalogni olyan, mintha  kedves szomszédokhoz ugrottunk volna át egy kicsit. 

Attila? Éppen a poklot járja. Majd jobb lesz, ő is tudja. 30 éve nem sírt, az introvertált  legfüggőbbeknek a cigi a legjobb barátjuk. Tulajdonképpen érzéstelenítés nélkül, önmagából vágott ki egy darabot, a legbelsőbb, legintimebb részből, azért fordult elő ez a hallatlan eset. (Háziorvosunk egyébként megerősítette az ügyeletes szakállas diagnózisát, szintén felháborodva a vén szadista kardiológus faszságain a "hiperkinetikus circulacisos zavaron a jobb pitvarban" meg hasonlókon.)

aztán

Délelőtt sírtam, majd dühöngve csapkodtam a tüzelésre szánt, már szétszedett bútorokat. Ebből azt szűrtem le, hogy nincs nagy baj, mert nem vagyok depressziós, csak pocsék kedvem van. Depressziós ugyanis az elmúlt ..ööö.. legalább tíz évben sokszor voltam, és olyankor csak annyit érzek, hogy üres vagyok, ami fáj, de képtelen vagyok sírni és nehezemre esik még a beszéd is. Olyankor leginkább csak ülök a semmibe meredve, egyik cigit a másik után szívva.

Megelőzendő ezt az állapotot a nap folyamán kávéztam és megittam fél liter energiaitalt, az utolsó kortyokat pár perce. Jó kedvem nem lett ezektől*, de normalizálódtam és ilyenkor már ez is bőven elég.

*Jó-jó, mellékhatásként kacarásztam az előbb, mikor Rita bárányos pizsijét szárítgattam vasalóval, hogy elejét vegyem a dühöngés,- és sírásrohamnak, ugyanis most éppen az a monomániája, hogy csakis a lila "baranyos pizijében" hajlandó aludni, meg rámtört a szukagörcs, ezt a szót most találtam ki, mivel kangörcsöm nem lehet.

én, vagyis Én

Kijelenteni könnyű ezt a mostantól nem fikázom magam, pozitívan szemlélem a világot dolgot, csinálni nehezebb. Ma...elbeszélgettem kicsit egy fiatal lánnyal, aki még tele van tűzzel, nagyon komolyan veszi az egyetemet, leendő hivatását, ahogyan annakidején én is. Mellette dolgozik több helyen, 2-3 órákat alszik, kicsit túlpörgött és stresszes, de jól van. Én is ilyen voltam, de belőlem végül nem lett semmi, mert az ex-családom állandó fumigálása, a velük való veszekedések felőrölték az energiáimat. 37 évesen örülhetek, hogy mehetek a gyártósorra. Ő ellenben kiváló és csodálatos szülők gyereke, sosem voltak önértékelési zavarai, nagyon kiegyensúlyozott, okos, szorgalmas és bátor, ráadásul még népszerű és szép is. Nagy jövő áll előtte, és igen, irigylem ezért. Rossz kedvem is lett, nem akartam mindezt leírni, de ne haragudjatok, így most jobb. (Nem tudom, hogy írjak-e neki levelet, amiben tiszteletemet fejezném ki, erősíteném szavakkal, mert az nagyon fontos, nem tudom, hogy kíváncsi-e rám, nem nézne-e szentimentális vénülő hülyének.)

Hinnem kell abban, hogy még nekem is van jövőm.

Attila

Pár napja idejött Csepelről egy neves szerszámgépgyár ügynöke, aki maga is gépészmérnök. A neten  találta meg A. honlapját. Elbeszélgettek, a cégük nagyon hasznos, ezért Attila eltette a névjegykártyáját, kissé szabadkozva, hogy reméli, hogy egyszer pénze is lesz tőlük rendelni. A mérnök kérdezte mit csinál  a vasakból, majd a haldokló "vörös proletárra" (híres szovjet esztergagép) mutatott és tagoltan megkérdezte, hogy "Maga ezen a gépen képes ezt legyártani?". Attila igenlő válasza hallatán tekintete hosszan elidőzött rajta, majd csak annyit mondott, hogy lesz még itt CNC gép is. 

Attila nemrég' kijelentette, hogy magát a megye legjobb esztergályosának tartja. Akkor is úgy gondoltam, hogy ez tény, mert soha nem henceg. A mérnök véleménye után viszont szerintem alábecsülte magát és minden rendben lesz, minden. Nagyon büszke vagyok rá, és (hű ezt nehezebb leírni, mint gondoltam a zéró önbecsülésem miatt) megtiszteltetésnek veszem, hogy engem választott párjának, vagyis inkább belémszeretett.

(A terheléses EKG azért nem fog kimutatni semmit, mert előtte le kellene nyomnia 3 óra alvás után egy 8 órás műszakot, amiben megállás nélkül 50 kg-s vasakat  is cipel az esztergához, ahol pedig afölé görnyedve elvégzi azon a kért munkát és közben csak nyolcvanan hívják, hogy a megrendeléseket mikor szállítja. Továbbá a laborban meg kellene teremteni azokat az alapvető fizikai és pszichés tényezőket is, amik miatt legutóbb rosszul lett, legalább az éktelen zajt, duhogást, ezerféle mérgező füstöt, emberek üvöltözéseit. Ezek a fiúk, férfiak, akik ezt csinálják, pláne 20 éve, mint A., nagyon kemények, egy kis futtatás a laborban, haha. Most már nem lesz semmi baj és ez így is marad.)

Rita

Rita már elszámol tízig. Tulajdonképpen már hónapok óta, de most már minden számot ki is tud ejteni és nem téved. Az előbb éppen egy háromszög alakú kirakós játékot tett a fejemre, meg az orromra, meg a szemeimre és megnevettetett. Nagyon okos, egyre okosabb és nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen okos, aranyos, gyönyörű kislányom van. Minden erőmmel igyekszem nem tönkretenni ezt az ajándékot.

az elégetett naplóim

Nehéz volt mégis, mert kinyitottam a nagy táskát, és elkezdtem találomra olvasni az egyik naplómat. Felkavart, ha hagyom akkor eluralkodni magamon az önsajnálatot, végigbőgöm, olvasom mindet, és sosem vetem tűzre. Így viszont mielőtt meggondolhattam volna magam, felpattantam, levittem és betuszkoltam a kazánba. Összegzem mit találtam ezekben. Először is azt, hogy alapszemélyiségem nem változott, ahogyan másoké sem szokott. 17-20 évesen a szüleim zsarnoksága, mély magányom, testkép zavaraim, és a hajtás miatti stressz (megfelelek-e az érettségin, felvételin, egyetemen) miatt nyavalyogtam. Mély magányomat szerencsére nem súlyosbítottam cölibátussal, ezekről alpári módon számoltam be. Tíz évvel később ugyanezeken nyavalyogtam, azzal a különbséggel, hogy még többet pasiztam és megtanultam élvezni a magány gyönyörét. Most, majdnem 20 évvel később (vegyük kiindulásnak a 17 éves kort) ugyanúgy a szüleim zsarnoksága okozta sebeimet nyalogatom, testkép zavaraim vannak, és megfelelési kényszereim. A pasizás persze megszűnt, még mindig nem laktam jól A.-val. Továbbá évekkel ezelőtt felismertem és elfogadtam, hogy valóban magányos vagyok, de nem egy másik ember vált meg ettől. A legbensőbb magányra gondolok, amivel az emberek zöme nem hajlandó szembenézni. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez, sokkal elvontabb.

(Tőlem függetlenül Attila is eljutott idáig, és mikor találkoztunk, soha nem éreztünk késztetést arra, hogy azonnal és feltétlenül egymás legjobb barátai legyünk, akik mindent elmondanak egymásnak. Az más kérdés-elnézést a kitérőért-hogy ez a gyakorlatban nem így működik, mert éppen ezzel a könnyed hozzáállással mesélünk el néha egyre és egyre személyesebb dolgokat egymásnak, amivel kettőnk kötődése is erősödik.)

Tehát összegezve, hiszen írott dokumentumokra már nem támaszkodhatom többé, bőven elég ez a blog is: 

-sérült, bizalmatlan, cinikus gyerek, kamasz voltam és felnőtt vagyok

-sok kis barátom, haverom volt (lesz), szerettem játszani, szórakozni, flörtölni, lelkesedni, de rendszeresen csömöröm lett és szükségem volt arra, hogy visszahúzódjak teljes magányba, amit csak a magamfajta érthet (Attila pl.)

-bátrabb, bölcsebb, türelmesebb lettem

-állandóan olyan helyzetekbe sodortam magam, amikből csak súlyos szívások árán küszködtem elő, ugyanis mélyen belémégett, hogy semmirekellő vagyok, akinek szenvednie kell

-a szüleimet ezért még mindig gyűlölöm, hiába  mentegetem őket állandóan. Az elcseszett nagyanyám elcseszte apámat, aki elcseszett engem, anyám pedig passzívan asszisztált mindehhez. Teljesen egyszerű, hétköznapi láncolat.

Jó lenne most már tényleg megszabadulni mindettől, valóban élvezni az életet, pontosabban hinni abban, hogy jogom van boldognak lenni és nem vagyok haszontalan, ronda, hülye, nyomorult pária, aki örüljön ha egyáltalán rásüt a nap.

a proletármunka és barátaim

Nagyon kevés igazi barátom van, de fontos dolgokban hívjuk egymást. Most én beszéltem kettővel, elmondtam nekik, hogy gyári munkásként fogok dolgozni. Csodálatosak, nagyon szeretem őket. Egyik sem azzal kezdte vagy folytatta, esetleg zárta volna, hogy "de te, a te képességeiddel, és biztosan nincs más, és azért ez ciki", hanem nagyon örültek, mert a munka az munka, és nekem van egy gyerekem is. Nekik még nincs, de azért arról hallottak, hogy ahogy nőnek (és milyen gyorsan!) egyre több mindenre van szükségük. Tudom, hogy lusták a blogomat olvasni, de azért köszönöm nekik innen is, mert ez a megerősítés, hogy nem hülyültek meg időközben, hiszen olyan ritkán találkozunk, számomra nagyon fontos volt.

Rita és a bárányhimlő

Képzeljétek most, hogy nem jár gyerekközösségbe, éppen be akartam oltatni Ritát bárányhimlő ellen, mikor megfázott. Nem baj, gondoltam, várunk két hetet (lázas betegségek után két hétig nem oltanak felnőttet sem) aztán mehet, és védve lesz a rettegett új törzstől. Erre elkezdett bepöttyösödni. Először kicsit, aztán tetőtől talpig, de nem vakarta, addigra az enyhe "megfázása" is elmúlt. Azért hintőporoztam, ártani nem árt alapon, ma ez a kezelési módszer és nem a rázókeverék. Továbbá elvittem a Szeníliához (=Neocitrhan doktorhnő), aki atípusos bárányhimlőt diagnosztizált rajta, hozzátéve, hogy mostanában csupa ilyennel találkozik. Remélem, hogy Sünink erős ebben is, és nem lesznek olyan horroros szövődményei, amiket a neten a gyerekorvosi tájékoztatókban olvastam. (Igazából ezt hiszem, akkor félnék, ha lenne kistestvére, mert az esetek nagyrészében az idősebb testvérben továbbmutálódott támadja sokkal agresszívebben a fiatalabbat.)

"mint kurva a pávatollat"

A HR-es ódzkodik attól, hogy gépsorra rakjon. Nyilván nem véletlenül, bizonyára nem én lennék az első, aki nem bírja a monoton, agyműködést nem igénylő, ellenben fizikailag megterhelő munkát. Tavaly nyáron, mikor  Al anyjának segítettem csakazértis galambhullát "pucúni" sokáig ugratott azzal, hogy az elsőt úgy fogtam a kezemben, mint "kurva a pávatollat". Ejj, ezek a tanulatlan és szerencsétlenebb helyre született emberek előítéletei, továbbá kicsit kell az önérzetüknek, hogy éreztessék is, hogy valamiben jobbak. Nem is vitatom el tőlük, én egyszer még az államigazgatásban 2 nap SOS minisztériumba készülő jelentéshegy bespirálozása után (a karom majd' leszakadt, a szemem kiguvadt) hisztérikus állapotba kerültem, hogy ekkora baleknak néznek és majdnem felmondtam. Ó, boldog idők, ó balga huszonéves kor! A HR-es lány hívására várok, aki mindenképpen valami kvalifikáltabb munkára akar besuvasztani, de ha nem talál, akkor sem ráz le könnyen.

Legutóbb szokásom szerint fikáztam magam. Azért a kondim még nem Torrentéé, kezdetnek minden gyakorlatból harmincat róttam ki magamra (tudjátok lányok, például mikor kutyapózban térdelünk, és előbb az egyik lábunkat emelgetjük az ég felé, érezve közben, hogy szakad le a seggünk, majd a másikat, majd oldalra fekve, felhúzva, áthúzva, nyújtva, hajlítva, hasonlóakat a karokkal, hasizmokkal stb.-stb.) a végeredmény nem is lett rossz. Tegnap lazsáltam és elmúlt az izomlázam, de ma újabbakat végzek, mert jó érzés, hogy feszes mindenem, érzem magam, Sünt csak felkapom, a vasakat kettesével dobálom, hiába na, sportszívem van szó szerint (nekem is volt már idegkimerülésem, én is kötöttem már ki szív UH-n, meg terheléses EKG-n) bivalyerős vagyok, harmincnál nem néznek többnek, csak nyavalygok mindig. 

jó meleg van a lakásban

Már nem lehet szenet kapni, fára pedig nincs pénzünk. Anyósom elővarázsolt újabb bőröndöket a pincéből, melyekben bepenészedett gyerekholmik (anyám gyűjtése), újabb egyetemi jegyzeteim, régesrégi szerződéseim, bizonyítványaim voltak. Korábban gyűjtöttem az összes igazolványomat, az anyám által becsomagolt gyerekkori hajaimat, ritka levélpapírokat, egyebeket. A M. családi papírfotókat undorodva csaptam vissza a dobozba, majd jól begyújtottam mindezekkel. Az elmémben erről emlékeim bőven vannak, több is mint szeretném. Kiválóan égnek. Anyósom megjegyezte ekkor, hogy ő már most szelektál, hogy a halála után minél kevesebb kramancot kelljen eltakarítanunk. Tényleg-mondtam neki hangosan, de választ nem várva-ki a fenét érdekelnének ezek a kacatok, ha meghalnék? Senkit az égvilágon. Bólintott, hiszen ez tény. Nevettünk, forgattam a kezemben a 2004-ben kiadott ECDL bizonyítványt. -Azt még ne dobd el, pláne, hogy megdolgoztál érte!-mondta. Pont ezért?-kacagtam-Mindent tudtam, csak nem volt róla papírom, legfeljebb azzal dolgoztam, hogy a gazdasági igazgató vizsgáját is le kellett súgnom. Különben olyan gyorsan változnak a programok, hogy ez a papír már szinte semmit sem ér. Node még megtartom, egye fene. Holnap a kézzel írt naplóimmal és egy nagy bőrtáskányi gyerek,- és kamaszkori levelezéssel fűtök be. Aztán kidobálom szépen a ruháim felét ismét. Pontosabban azokkal is fűtök. 

Az orvos előzetes diagnózisa Attilára idegkimerültség, avagy divatosabb nevén menedzserbetegség. Szerinte még éppen időben ment el hozzá, szerintünk is. Elégetek mindent ha kell, csak gyógyuljon meg. (Jó, nem ezen múlik, inkább azon, hogy vegyenek fel rabszolgának és bírjam is.)

a rabszolgatelepen

Nagy marha voltam, hogy tavaly nyáron kiléptem. Ecetesubit azóta teherbe ejtette a palija, lassan szül, kotródik, a szőrös Bengát pedig kitették az óvári részlegre. Jó volt találkozni a "régi" (idézőjeles, hiszen csak egy hónapig dolgoztam velük) kedveltekkel, sütött a nap, a felvétel húzódott, olykor ez vagy az jött elő egy kis szünetre, örültünk a viszontlátásnak, pletykáltunk, röhögtünk, mint "régen". Az változott, hogy új HR-sek vannak börtönőrszerű munkás kezeslábasokba bújtatva és a mocskos munkát, vagyis a leendő rabszolgák válogatását már ők végzik. A felhozatalban ijesztő a helyzet, kifejezetten ápolt, jól öltözött emberek (leginkább nők) szűköltek a félelemtől, hogy bejuthassanak. Egy-két éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy vadidegenek nyíltan és szégyenkezés nélkül közöljék egymással, hogy ideg összeroppanást kaptak az előző helyükön, 3 gyerekük van és lakáshitelük, beteg férjük, anyjuk, mindenféle gondjaik, majd mikor könnyebb munkáért folyamodtak kirúgták őket, vagy eljöttek, mert megszűnt a hely, vagy nem bírták. Hangsúlyozom, hogy kifejezetten jól öltözött, csinos és értelmes nők voltak, nem azok a szakadt fajta klasszikus betanított gyári munkások, a nagy őszülő loboncukkal, repedezett vörös kezeikkel, piától, naptól, széltől cserzett, kapadohányosan köhögők. Ezeket rövid úton kiszórták, emberanyag van bőven.

Most már én sem úsztam meg a teszteket, de szerencsére hibátlanul végeztem el őket. A leggyorsabb abban voltam, mikor egy primitív műszaki rajz és írásbeli utasítás alapján egy kütyüt kellett bedrótoznom. A legtöbb nő ezen elvérzett. Én meg a látásom miatt a kész burkolatok ellenőrzésén, amit nem bánok. Rosszul emlékeztem ugyanis, nem ülnek ott, zaj van, és nagyítót sem használnak. Akkor inkább a drótozás. Félretettem magamban mindent, hogy proli munka meg értelmiségi, kell a pénz, ennyi. Remélem, hogy fizikailag bírni fogom. Legkésőbb keddig kell válaszolnom. 

Birkák vagyunk? Nyilván. Szívesen odamennék a parlament elé és felgyújtanám magam, de egyrészt' most éppen nincs kedvem meghalni, másrészt' ezzel nem sokat érnék el. Csoportosan, országosan kellene kimenni és kurva nagy balhét csapni, de mindenki félti a saját bőrét. Ó, azt nem is említettem, hogy ezért a munkáért három műszakban az alapbér havi nettó 65 ezer forintra jön ki. Nos, ezt emelem majd akkor, ha jönnek a műszakpótlékok és Attila helyett én kérem a gyerek után járó kedvezményeket. Ilyen kevés pénzért utoljára 18 éves koromban dolgoztam.

Attila ma rosszul lett, nyolc év alatt először kéredzkedett haza. Kimerült, hat éve hét napból hetet dolgozik, van egy határ, amit már az ő bivalyerős szervezete sem bír. Egy közeli kollégája most halt meg infarktusban, ő is erős volt, 12 órában esztergált, reggel hattól, este hatig. (Az elmúlt időszakban legalább tíz ilyen halélesetről tudunk, mind ötvenes férfi.) Én abban támogatom, hogy maradjon itthon, ő tud magától dolgozni, valóban nem hiányoznak neki az emberek és valóban a főállásától nem ér rá pénzt keresni. Mára ennyi.