"mentek valahova?" 2011. szilveszter

Nem. Értelmes dolgokról beszélgetős vendégségbe mennék, de a legközelebbi Emőéknél van Bp.-n. Legfeljebb elmegyünk még idei áron cigit venni, aztán királyunk úgyis leszoktat, de ezért soha nem leszek neki hálás. Ugyanis már nem hiszek abban, hogy egy mértékkel dohányzó előbb meghal, mellesleg leszarom ha "előbb", mondjuk ötvenes éveimben halok meg. Apai nagyanyám zsírral főzött, olykor dohányzott is, 98 évig élt, anyai nagyapám sokáig méregerős kapadohányt szívott, ivott, kövér volt, aztán most már a 90. évében jár, tudata, emlékei élesebbek a lassan 69 éves apáménál (aki soha nem ivott, dohányzott, vagy volt kövér.) Úgysem tudom kinek a génjeit örököltem, ehh.  Szemezgetek a lilaáfonyás pezsgővel, ami nem pezsgő, mert azt nem szeretem, A. sem. Sőt, most éppen kedvem van inni (erre a kiadós ebédre kell is) ritka alkalom ez, annyira, hogy sosem fogom vissza magam.

*
Ha már ott van az a pálinka, ittam is egy keveset baracklével. Hiányoznak a barátaim, most már örökké fognak, de ha egy városban laknánk mind, akkoris mindenki élné a maga életét, ez ilyen.

*

Fogadalmakat sosem teszek szilveszterkor, az olyan nevetséges és erőltetett. Különbenis, én miről mondhatnék még le, kérem...? A hétköznapokon (évi 360 nap kb.) nem eszünk, nem iszunk, nem járunk sehova, nem utazunk, ruhát hébe-hóba veszünk....Ezen most röhögök! :) Jó állást találni, na az más, de az augusztus óta aktuális.

malachusi ("floydosan" is)

(Nyúlnak, az égi vadászmezőkre)

Fél háromra készültem el az ebéddel, mindenki egyszerre hívott, elprecsogtam az időt, aztán kiderült, hogy a sütő nem működik, így improvizáltam. A tepsibe bekészített karajokat kétfelé választottam, az egyik adag maradt simán gazdagon fűszerezett, a másikat pedig jól megszórtam még aszalt szilvával is, majd floydosan - akit Nyúl is imádott- nyakon öntöttem jóféle ágyaspálinkával. Jó lett, szerintem neki is ízlene, bár az én főzőtudományom nem közelíti meg az övét, a gyorsaságról, rutinról nem is beszélve. Nyúl ugyanis mesterszakács volt a szememben. Keserédesen nevettem magamban, a jobbára neten tartott kapcsolatunk egyik átka, hogy nem olyan régen Janiczky  (egy időben jártak, erről ennyit) írt valami vicceset, és az első reakcióm az volt, hogy említsem Nyúlnak. Nem kiröhögni Janicot, hanem jól ismerve őt, vele nevetni. Sokat gondolok Gyöngyire, de nem szeretnék erről ide írni, a mai kivételes. Pláne utálná, ha éppen szilveszterkor szomorkodnék, így gondolatban nevetős arcát látom,  éleselméjű, olykor csípős humorát hallgatom.... 

mormolgató őrültek

Nagyon tetszett Mollynak az a megjegyzése, hogy a bloggerek mormolgatnak ide magukban, mint a bolondok hangosan az utcán. Roppant találó! Mormogok én is, még sokkol, hogy apám ennyire lepusztult szellemileg  és testileg is. Csoszog, motyog, egyre inkább a maga világában él, szinte semmire nem emlékszik az elmúlt 30-40 évből, de a fiatalkorára igen. Jajj, így kezdődik a demencia. Néha reflexből a régi önmaga, akkor nevelő célzattal ránk is ripakodott (Attilára is, mert ő is családtag és "gyerek"-khm, most lesz 38), amúgy igazán nyájas volt. Anyám húsz éve nem tud zongorázni megromlott látása, és gyulladt ízületei miatt, ottlétünk utolsó napján mégis lelkesen egy nehezebb Schumann darabot klimpírozott, és szégyellem magam, de annyira zavarta a fülemet a sok elütés, hamis hang, hogy felmenekültem, bekapcsoltam a gépét és megkíséreltem végignézni egy anime utolsó két 10 perces részét. Mire apám feltotyogott, hogy "E.-ka, te most japánul tanulsz...? Mi ez egyáltalán? Bla-bla-bla."-le kellett állítanom a filmet, mert nem tudtam figyelni. Vendégség ide vagy oda, 20 perce sem vonulhat el az ember lánya?

26-án az egyik nagybátyáméknál voltunk, sűrű köd volt, visszafelé ránkesteledett, motyogott, hogy "Jé, nem is tudom, hogy hol van a ködlámpa kapcsolója, na mindegy. Kitűnőek a látási viszonyok-gurult le egy keskeny, vaksötét meredek hegyi úton -Jajj, hol is kell most a mi utcánkba felkanyarodni?" Attilával remegve szálltunk ki, majd közöltük vele csízelve, hogy másnap ugyanúgy vonattal megyünk vissza, igazán nem gond, sokkal olcsóbb is. "Jajj és hogy viszitek el a sok csomagot, ugyanmár, én ezt felajánlottam!-mérgesebben- Nekem rosszabb bevinni titeket a Keletiig, hogy aztán ne kapjatok helyet! Kiváló az út, nincs fagy. E.-kám ez most nem a ti kényelmetekről szól!" Autópálya belső sávjában motyogva "Most én mehetek itt 140-el...?" - "Mehetsz, hogyne mehetnél!"- szóltam két erős nyugtatóval magamban, ami csak annyira tompított le, hogy ne üvöltsek. 

Még számtalan efféle volt, a legjobban talán a feneketlen gyűlölködés, mindenki szapulása dühített, ami kedves időtöltésük amióta az eszemet tudom, de mostanra teljesen elvakulttá váltak, valamint az önsajnálkozás, hogy ők mindig szegények, mert nem tudnak úgy nyomulni, ügyeskedni, mint mások. Igaz azok rossz emberek, és akkor újabb szapuláshullám következik ikszipszilonékra. (Szerencsére nem szegények.) Jajj. Attila azzal vigasztal, hogy majd megszokom ezt az elhülyülős állapotot. Ezt nem lehet, anyámat is féltem, ez a finoman rezgő őrült pára már őt is régen megfertőzte, továbbá hogy elviselje, homokba dugja a fejét.

-

Nem tudom eldönteni, hogy apám csak szimplán elmebeteg még, vagy már agylágyulása van, avagy olyan elmebeteg, akinek már agylágyulása is van. Több már bennem a sajnálat, már nincs is kedvem ideírni a leghülyébb megjegyzéseit. Fel kell szívnom magam egy kis humorral, csak úgy tudom feldolgozni...

végre itthon

Szép volt, jó volt, elég is volt. Még idézgetjük az emlékeket, kúráljuk az ételmérgezéseinket. 25-én bemenekültünk Budapestre, sikerült Attilának az "én csodás városom" legrutymákabb, kihalt, szürke arcát megmutatnom, de mivel eleve ilyesmire számított, nem borzadt el. Bár egyszer megjegyezte döbbenten, hogy "Nézd ott verekednek a nyílt utcán!" Hja, mondom, itt sok a csöves a Moszkva tér környékén. Később kíváncsi voltam, hogy a Bach BAH-csomópont (még ez a neve?*) feletti hegyek, amiket én elképzelnék magunknak, hogy ott vidéki családom jól érezné magát, milyen reakciót vált ki belőle? Nem szóltam semmit, magától fedezte fel, majd eltöprengett, hogy meg tudná-e szokni ezt a nyüzsgést? (Nem volt nyüzsgés, teljesen kihaltak voltak az utcák, kedves lány átült másik helyre a hatoson, hogy együtt lehessünk, taxis megállt(!), hogy átkelhessünk az egyik utcán.) 

Magam viszont jobban elborzadtam, úgy tűnik bizonyos dolgok három év alatt is rettenetesen lepusztultak, jelenleg hacsak nem nyerek a lottón, dehogy költözöm Tarlósgrádba! Na és ez karácsonyi szórakozóhely nyitvatartás? Pontosabban zárvatartás?! Már éppen feladtam volna, mikor az egyik régi helyemet még ellenőriztem, ott volt élet. Igaz az olyan hely, ahova már csak erős alkoholos befolyásoltság után, hajnali háromkor vetődik el az ember társasággal, mikor még folytatni akarja a világmegváltó beszélgetéseit. Fapados alterkocsma. Itt volt egy pillanatra szösszenetnyi időkiesésem. A faasztalnál ülve olyan érzésem támadt, mintha az elmúlt három év csak egy mozgalmas, színes, jó álom lett volna, és most kábulatból ébrednék, ami nem jobb és nem rosszabb az eddig valóságnak véltnél. Harmincháromévnyi reflex. Nem sokat időztünk ott, visszatértünk anyámékhoz, mert megijedtünk, hogy elszokva az alkoholtól teljesen beverünk, és az utolsó vonattal kibumlizva okádva mászunk fel a hegyre.

*javítás: szégyen, gyalázat, tényleg sosem ez volt a neve, erre Ice figyelmeztetett, köszönet érte itt is!  "Sosem volt Bach, bár szerették volna 2000-ben átnevezni"

töprengős (milyen magyarként gondolkozni...? nem mélymagyar)

Jó pár hete morfondírozom ezen, amióta egy évek óta külföldön élő blogjában olvastam, hogy már nem emlékszik erre. Milyen magyarként gondolkozni...? Én sem tudom. A kérdés nyilvánvalóan szociológiai, azon belül van két fő vetülete, az anyagi és a kulturális. Ezeknek még számtalan rétege létezik, melyeket nem célom kifejteni itt, mert akkor könyvet kellene írnom. Általánosságban másképpen gondolkozik egy jól kereső budai szingli értelmiségi, mint egy pesti szingli értelmiségi fiú vagy lány (az sem mindegy), mint egy vidéki, kizsigerelt, rosszul fizetett nagycsaládos fizikai munkás. 

Mi a közös?  Az, hogy én is kivártam a karácsonyi leárazást és inkább tipródtam a tömegben? Szerintem ez nem magyar sajátosság. Az evészet? Talán, de ez inkább keleti. A vendéglátás módja? No, az már érdekesebb. Előszöris kezdődik azzal, hogy a keletiek mindenhol levetik a cipőjüket mielőtt belépnének valahova, pláne egy házba, még a nyugatiak nem. Mi a kettő között állunk. Magam mindig megkérdezem, hogy "levegyem a cipőmet?" Ha azt felelik "Ne", akkor tudom, hogy erősködni kell, rákérdezek ismét "Biztosan ne?", majd ha már erre is helyeselnek, akkor a továbbiakban nem folytatom a komédiát, betrappolok. (Nyilván sáros, havas időben nem, akkor leveszem.) Aztán a kínálás. A vendégnek, főleg ha nő, hárítani illik, a vendéglátónak pedig erőltetnie. Folytatódik ez azzal, hogy a nőnek csak csipegetnie illik, és a vendéglátónak pedig továbbra is erőltetnie, igaz mindketten tudják, hogy a nő vét az illem ellen, ha zabálni kezd. A teát, kávét sem kérheti öt cukorral, akkorsem, ha szíve szerint úgy kívánná. Azt tudom, hogy Ausztriában és Németországban ha megkínálnak, és azt mondom "köszönöm, nem", akkor ennyi, nem lesz következő kör.  

Az alkohol. Nem vezetsz? Vacsorára hívtak? Elveszett ember vagy, absztinens barátom! Kötelezően megpróbálnak beléd diktálni legalább egy kis kupicával! Nagyon-nagyon kevés magyar van, aki már túllépett ezen, nem akar tömni és itatni. Általában véve az étel még mindig szimbolikus, ebben keletiek vagyunk, vigyázzatok, minél szegényebb és hagyományosabb (avagy elmaradottabb szemléletű) családhoz látogattok, sértésnek veszik ha valamit nem fogadtok el, pláne ha férfiak vagytok!

Autóvezetés. Nagyobb városokban ismeretlen, hogy lelassítsanak a zebrán és átengedjenek. Ebben még annyira pesti maradtam, hogy mindig csodálkozom mikor megállnak, és bizony vagyok annyira bunkó, hogy vezetés közben (törvény ide vagy oda) nem mindig adom meg az elsőbbséget a járdán várakozónak, egyszerűen erősebb bennem ez a bunkó reflex. 

Biciklizés. Vidéken van kultúrája, de egészen más okokból, mint például Budapesten, ahol a biciklis utak hiányoznak, a biciklizés mind a biciklis, mind az autós szempontjából nemritkán életveszélyes. Itt kényszerből járnak a rozsdás olcsó vackokon, lassan, nem gondolkodva azon, hogy szeretik-e vagy sem. Legtöbbször nem szeretik. Engem mindig megbámulnak, ha gyorsan tekerek, és az ócska mtb-mra valaki egyszer megjegyezte, hogy milyen tökjó! He...? Legalább nem lopják el, ledöntöm akárhova a többi közé, ottmarad. Pesten mindig a lakásba hurcoltam fel, ami nem volt könnyű művelet, de okulva abból, hogy számtalan ismerősömét lelakatolva lopták el a lépcsőházból, tárolóból, inkább cipekedtem. Biciklizés szempontjából egészen biztosan keletiek vagyunk. Ismétlem, a falusi csak kényszerből jár vele, a városi meg utálja. Általánosítok most is. 

Sorbanállás nincs, tülekedés van. Sorszámosztó helyeken is óvatosnak kell lenni, mert még ott is hajbakapnak a népek, hogy "dejahuszonötöst mé' hívták előbb, mikor nálam a huszonegyes van, he?!", hiába van kiírva, hogy "nem érkezési sorrendben szólítjuk ügyfeleinket." 

Tömegközlekedés: katasztrofális, indiai képeket nézve olykor ahhoz hasonlatos. Ehhez annyira hozzá vannak szokva a magyarok, hogy külföldön is tülekednének, olyankor nem szólalok meg, mert szégyenkezem miattuk. ("All in one" utazásra sosem fizettem be, de barátaim mesélték, hogy a svédasztalnál ők is így tettek, és inkább más nyelven kommunikáltak.) Ugyanakkor bennem is ugyanúgy reflex ha étterembe megyek, hogy csak annyi üdítőt rendeljek, amennyit megiszom, de akkoris megiszom, ha nem vagyok már szomjas, "mert kifizettem." Utálom a pazarlást, ez talán erényünk is. Ugyanakkor a rongyrázás, a kifelé élés, a többet mutatás szintén jellemző nemzetünkre. Hány olyan van, aki utolsó disznóólban hál, de neki akkoris kell a 10-20 millás autó, nagyon márkás ruha és ékszer!

Már így is túl hosszú lett ez a poszt, ezért zárom. Összességében úgy vélem, hogy közepesen vendégszeretőek, barátkozóak vagyunk és csak a szánk nagy, kezes kis barikák vagyunk, óvatosak, ezért egyre butusabbak is. (Ma volt ugye egy kis lázongás, mire a király tömlöcbe vetette az okvetetlenkedőket, odasiető riválisával egyetemben, aki megdicsőült az Úr születése előtti napon, fordítva ugyanez lenne. A nép otthon öklét rázza vagy hujjong, de beérik ennyivel, nem kergetnek el senkit, komolyabb demonstráció sem készül. Aki tud, szökik innen, aztán vagy bírja máshol, vagy nem.)

"Jézuska"

Minap havazott, és Rita reggelre ezt meglátván felkiáltott, hogy "Anya itt a Jézuska!". Okos, édes cukorfalat, nem zavarták össze a Santa Claus-os reklámok. Mindanozáltal mivel mi vallástalanok vagyunk, nem azért vagyok rá büszke, hogy nem kárhozik majd el a pokolban, hanem mert kimondott egy értelmes mondatot, továbbá felfogta, hogy karácsonykor a Jézuska születését (is) ünnepeljük. Pontosabban, mi maradunk a szeretet ünnepénél, de Ritát nem keverjük meg. Nóra barátnőm mondta, hogy a barátja, aki szintén zsidó, szeretne karácsonyfát, mert mindig állít, de ő azért gyújt hanukka gyertyákat is. (Igaz Nóra a majdnem újszülött macskáin is elvégezte a névadási szertartást, bár a rabbi Emő volt, aki nő, ráadásul katolikus.) Tulajdonképpen pogányként nekem kellene faáldozatot bemutatnom, de nem teszem, mindig sajnáltam a lemészárolt fenyőket, pláne, hogy még fizessek is értük! Van műfenyőm. Jövőre pedig földlabdásat veszünk, vagy arra is gondoltam, hogy úgyis szeretnénk ültetni újat, feldíszítjük a kintit, igaz ha hideg van, az kissé kellemetlen. Majd alakul. Idén anyáméknál meg lesz természetesen, énekkel, csillagszóróval, mindennel.

A "Jézuska" végül mindenkinek hozott ajándékot, Attila el is vonult a saját játékaival a műhelyébe, ott zümmög, berreg velük. Eliza pedig egy időre kiélte ruhavásárlási szenvedélyét, végre van mindhármunknak tisztességes öltözete. (Közben egy baki történt, naná, elmentem kisebb farmert is venni, lekaptam egyet, akkor már a faszom tele volt az idegbeteg tömeggel, nem ellenőriztem a tényleges méretet, próbálni szinte sosem szoktam, itthon láttam, hogy nagyot vettem. Visszamentem, sorbaálltam sokáig, addigra elfogyott a készlet, nyakamon maradt a nagy, de mivel szűk szabású, csak a dereka problémás, az meg övvel megoldott, hű mindez milyen érdekes volt.)

hurrá, utazunk

Tegnap megvettem a vonatjegyeket, most már ha féllábon is, de elmegyünk! Ezt sem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a nagycsaládi karácsony, és biztos lesznek kényelmetlenségek, meg A. haza akar szökni előbb, talán én is, de most még utazási lázban égek.

rajzfilmekből nyelvtanulás

Szerintem az a hit, hogy a japán nyelv roppant nehéz volna, angolszászoktól terjedhetett el, akiknek egy sztenderd germán, esetleg latinon kívüli nyelvtani rendszer átláthatatlan.  Az utóbbi egy-két hétben rákattantam a művészi animékre és már egészen jól tudom az alapakifejezéseket. (Igen, német rajzfilmet kellene néznem, de nem találok.) Amennyire kivettem, ez nem olyan mint a kínai, ahol olyan fontos szerepe volna az intonációnak, legalábbis ha nem teljesen botfülű valaki, akkor nem. Írni, olvasni lehet borzasztóan nehéz ezen a nyelven! Mindig is szerettem a japán nyelvet, jó volna egyszer ezt is elsajátítani legalább alapfokon.

Rita új kedvence pedig Dóra, a felfedező, ez egy mai mese, ami kicsiknek készült. Imádja, már teljesen függő. Egyetlen hibája van Dórának, angolul is tanítaná a gyerekeket és minap döbbenten láttam, hogy felszólítja a gyerekeket "Dója":-Mondjátok, hogy "szeretlek", angolul! Ájlávjú! Ki tudjátok mondani?" Rita pedig kimondta szépen. Valóban mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy ájlávjú, mint azt, hogy szeretlek, azzal a fránya r-el és persze ragozva. Jó lenne ha magyarul tanulna meg, és csak aztán angolul. Amúgy rengeteget fejlődött az elmúlt hetekben, de keveset ahhoz, hogy ne zavarja meg más nyelv. Én marha meg vettem neki egy Dóra babát is karácsonyra, Attilával nem bírtuk ki, és odaadtuk neki előbb, azóta a Sün mellett mindenhova vinni kell "Dóját" is. Bár, fene tudja mi jó és mi nem, milyen betokosodott vagyok... Legfeljebb belekeveredik kicsit ideiglenesen a nyelvtanulásba, később meg éppen jól jöhet. (Mesélni kezdettől próbálok neki, de sajnos nem köti le. Ettől sem esem már kétségbe, én sem ilyen kiskoromban szerettem a meséket, olvasni pedig csak 7, de inkább 8 évesen kezdtem magamtól, a magam örömére.) 

anyukás-apukás posztokat olvasva

Tényleg mennyire elképesztő, hogy milyen különbözőek vagyunk! Amióta az eszemet tudom, sosem kedveltem különösebben a gyerekeket, igaz nem is ismertem közelebbről egyet sem, mégis mindig akartam. Még 18 évesen is azt képzeltem, hogy 2000-ben, mikor 25 éves leszek (mágikus évjáratnak tűnt) szülöm majd meg az elsőt. Sokszor álmodtam azzal, hogy szültem, terhességeim olyan könnyűek voltak, hogy rögtön ott kezdődött az álom, hogy megvan a baba. Legnagyobb ijdelmem mindig az volt, hogyan kell gondozni?  

Harmincon túl  még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem egy bizalmas barátomat, hogy csináljon fel, neki nem kell vállalnia semmilyen kötelezettséget, papírozhatunk is róla, én szeretnék szülni magamnak. Miért ne? Pár nő vállalja ezt, minden tiszteletem az övék, én Attila segítsége nélkül még egy gyerek mellett is megbolondultam volna. A bizalmas barátról nem is beszélve, aki vagy eltűnne az életemből, vagy kényszeresen megjelenne, mert az ő ivadéka is, a gyerek meg lenne zavarodva, hogy most neki van is apja, meg nincs is. 

Nos most, hogy 2 éves hétördög Rita születése óta minden áldott nap 18.00 óra felé közeledve megbolondul, felpörög, rosszalkodik, visong, pár órán keresztül idegronccsá téve ezzel, akkor arra gondolok, hogyha mindezt tudtam volna előre, akkor még ma is Pesten élnék a macskáimmal! Node ez vicc volt, mint Paula Hufnágel Pistije, nem lenne teljes az életem, életünk nélküle. Mindazonáltal Attilával együtt ahhoz öregnek és fáradtnak, de legfőképpen önzőnek érezzük magunkat egy másikhoz is, így, bár mindkettőnknek vannak testvérei, egy gyerekesek maradunk. (Jól van na, aztán ha majd írok egy posztot, hogy khm, megint lesz babánk, akkor lehet nevetni, ahogyan utólag nevetek a 2000-res, "25 évesen szülök" projektemen.)

dagadék boldogsága

Anyám elismerte, hogy fogytam. Ez a legékesebb bizonyíték, mert egyrészt freudista alapon tudatalatt féltékeny rám, a fiatalabb nőstényre. Másrészt szüleim, és szélesebb rokonságom folyton fumigálnak, mert nálunk ez hagyomány, hogy úriembereknek karcsúaknak kell lenniük, és árgus szemekkel figyel mindenki mindenkit, hogy nem hízott-e, nem eresztette-e el magát, nem engedett-e a falánkság és a plebejusi dínom-dánom vonzásainak? Mennyire gyűlöltem ezt a nyilvános megaláztatást régebben, még akkoris, ha nem egyedüli elszenvedője voltam! Ma már csak nevetek rajtuk, szerencsétlen, kifelé élő sznobok. Mellesleg ahogy öregszenek, a hormonok apadásának, a lassuló anyagcserének szervezeteik egyre kevésbé állnak ellen. A hajdani karcsú hölgyek és urak hatvanas éveiket taposva, (némelyik lassan a hetvenest) pocakokat, kappanhájakat, széles valagakat, löttyedt karokat növesztett magára, ugyanakkor aszódó öregasszonyos, vénemberes lábakkal. Hahh! 

Én viszont még szép vagyok és fiatal, önmagam hiúsága miatt érdekel, hogy legalább még 45 éves koromig csinos maradjak. Szülés után 46-os nadrágokat vettem*, ezekből fogytam vissza a régi 44-es-ekbe, és most már azok is lötyögnek, tekeregnek a lábaim körül. Tegnap vadászatra indultam 42-esek után. Azért még messze vagyok a régi 36-38-tól, de ha már csak 40-es kell, az is mennyei lesz, óigen. Kövér, nagycsontú ujjaimra simán felcsusszantak a normális női kezekre tervezett bizsu gyűrűk, jegygyűrűmet is lassan le kell vetnem, nehogy elhagyjam ameddig be nem szűkkítetem, de ezzel még várok.

Receptem egyszerű: nyomor és neurózis. Reggeli, ebéd: kávé, cigi, víz, multivitamin tabletta. Korai vacsora: híg moslék, amire előfizetünk. Gyümölcs, zöldség este Sünéből, ha már jóllakott és "anya" szájába tömi kedvesen.

*Utólag már le merem írni.

nőgyagyász

-Vetkőzzön le! -terelt be a fapados sztk kabinba a mogorva asszisztens. Nem gondolni a hpv vírusokra, gombákra, ááááhhh, mantráztam, miközben tettem le a rühös padra a táskámat, kabátomat és engedelmesen zoknira, bugyira vetkőztem, bakancsomba visszabújva. Előtotyogtam így, pulcsimat húzogatva, mire az orvos közölte édesdeden, hogy visszaöltözhetek, nem lesz vizsgálat. -Jajjj dehogyisz rákosz!-mosolyka-Tökéletesz lett a citológiája, de mivel találtak gyulladt szejteket, felírok egy kúpot, jó? -Még egy homi, sebaj, együttérzőbbek gondoltam.- Ész akkor három hónap múlva kontroooll. Az ijedőszebb páciencszek persze már két hónap múlva visszajönnek-cinkoskodott-de bőven elég lessz a három hónap isz!- csííííz. Én is csízeltem, fenéket megyek, évi egy rákszűrés elég. 

Paradoxon, hogy nincs pénz egészségügyi ellátásra, a szakorvosnak mégis beteget kell produkálnia és nem is akármilyen kategóriában. Nyáron említette egy nővér, hogy ebben a régióban (sem) járnak rendesen a nők méhnyak rákszűrésre, tavaly ajándékos akciót kellett szervezni, hogy elmenjenek. Döbbenet, mikor annyian halnak meg efféle nyavalyákban, annyi kampány van, az sztk még ingyenes....

Ritánál még mindig Mikulás van, tegnap is hozta a csizmáját és közölte, hogy "téjjapó!". Én csak műveltségből nevezem Mikulásnak a Mikulást, nem vallási okokból. Ezen elkezdtem röhögni, miféle műveltség? A keresztény? Én nem vagyok keresztény, nem mindegy, hogy Télapó vagy Mikulás? Sokakat ismerek, akik akkurátusan irtóznak a "Télapótól" mert az orosz, sőt a szovjet rezsim által ránktukmált komenista csinálmány, de ami a legfőbb, hogy idegen, nemzetietlen. Ugyanezek az emberek lelkesen megtartják a Valentin-napot, a Halloween-t, lassan már Szent Patrik-napját is. Össze vannak zavarodva a népek, az egész ország tele van ízléstelen, ablakon bemászó Santa Clausokkal, jóllehet nálunk a Jézuska hozza az ajándékokat. Szeretnék látni ablakon bemászó Jézust! Jó-jó, nem akarom megbántani hívő olvasóimat, az öreg Szent Miklósból bolondot csinálni más, mint a Megváltóból. Azért biztosan van ilyen a piacon, minden van. 

az "ijesztő levél" a nőgyógyászatról/ munkát, kenyeret

Méhnyaki rákszűrés után csak akkor küldenek levelet, ha gond van. Még sosem kaptam ilyet ezidáig. Egy percnyi aggodalom sincsen bennem, hogy rákos volnék, nyilván valami apró méhszájseb amit beecsetelnek, kapok kúpokat, legrosszabb esetben ambulánsan kiégetik. Avagy az orvos bosszúja, aki utólag szintén rájött, hogy "cédulás beteg" vagyok? Bahh!

Annyira fáj a világ és annyi gondunk, nyűgünk van benne, hogy n e m  é r d e k e l. Ki kellett lépnem egy biztos állásból, ahol mostanra már lejárt volna a próbaidőm, megkaptam volna a pluszpénzt "hűségemért cserébe", emelték volna a fizetésemet azonnal, járna még idén a caffeteria, amit elvonnak jövőre. Attila is belátta, hogy egyedül nem képes fenntartani a családot, ő volt az, aki elrendelte, hogy három műszakban ne dolgozzam, mert nem terhelhetjük az anyját agyon a gyerekkel, most meg akár oda is visszaküldene. Hason csúszva be is megyek, de nem szeretnék a korábbi részlegre menni, visszatérni ugyanoda sosem szabad. 

Nem haragszom Attilára, én is úgy éreztem akkor, hogy ez elviselhetetlen állapot, hogy ne lássam a gyerekem, össze-vissza éljek. Mindezt meg kellett érni, közben össze kellett vesznem az anyósommal, csak a gyereknek élni, majd kibékülni azzal, ráébredni, hogy Rita önállóan dönt abban, hogy kit szeret kit nem, nyáron már magától mászik majd át. Most is odaát van, már az udvaron üvöltött a "mama" után. Én is imádtam az enyémet, anyámnak is nyelnie kellett, hogy játéktelefonon az ő anyját hívom üvöltve mikor dühös voltam rá, és sokszor voltam az. Anyu volt a sár, a hideg realitás, mami pedig a végtelen tündérmese, naná.

Szóval a munka. A kórházba azonnal felvennének, havi 85 ezer nettóért, ami euróban (amit talán már meg is szüntettek közben, nem olvastam híreket) éppencsak kifejezhető összeg. 06.00-tól 18.00-ig és 18.00-tól 06.00-ig tartó 12 órás műszakokban. Havi egy szabad hétvége, ha minden jól alakul. Kötszer, gyógyszer, ágynemű alig, személyzet idegbeteg a páciensekkel együtt, egy nővérre 40 beteg jut, ha gáz van, akkor 70. Rémálom, ami kényszerből valósággá válhat.

A nyáron otthagyott hely....A HR-es helyében nem venném fel magam. Égre-földre esküdöztem, hogy a kisgyerekem nem zavarja meg a munkámat, majd ugyanennek az ellenkezőjét hangoztatva léptem ki, amit igyekezett megakadályozni. Aztán meg a kérés, hogy ne ebbe az üzembe, hanem egy másikba ha lehetne, ójajj. El van baszva ez az út, de ha a kórházas elevenné válható rémálomra gondolok, akkor hason csúszom, cipőt csókolgatok. Kurvaélet.

én, a cédulás beteg

Legutóbb nőgyógyászhoz mentem éppen azzal a panasszal, hogy nekem bizony a netes tesztek alapján (ki is nyomtattam őket neki, az excelben vezetett ciklusommal együtt) ösztrogén túltengésem van. Mohón kérdezte, hogy hirzutizmust (fokozott szőrnövekedés) tapasztaltam-e? Az orvos nem olvashatta Axel Munthétól A San Michele regényét, én is elfelejtettem már, hogy pontosan úgy viselkedtem, ahogyan Munthe egyik professzora, Charcot nevezte az ilyet: "cédulás beteg", aki orvosi könyvekből gyűjti a szimptómákat, és papírra irkálja fel azokat lelkesen az orvosnak. Így tehát kaptam vérvételre beutalót hormonvizsgálatra, jövőre talán meg is lesz az eredmény. Remélem, hogy helyes volt öndiagnózisom, különben csak szimplán vagyok neurotikus. Fogamzásgátolni azonban kell, a legbiztosabb mégis a hormonális, így azért nem árt a teszt. (Ezzel le is zártam a további szaporodás ügyét, olyan nem lesz.)

hirzutizmus (fokozott szőrnövekedés)

Olyanom szerencsémre nincsen, de mint a legtöbb nő, én is a francba kívánom a szőrtelenítés rítusát. Gyantáztatni egyszer voltam ezer éve, begyulladt a bőröm, a bávatag tekintetű bocika kozmetikus kijelentette, hogy ő ilyet még nem látott, nem javasolja. Ezer éve epilálok tehát, és borotválkozom. A lábamon már régóta nem érzem a gyorsan forgó kis csipeszek gonosz szurkálását, a karjaimon kicsit kellemetlen, a hónaljamnál kibírom, nemiszervemnél csak a széléig, az úgynevezett bikinivonalig haladtam eddig, középtájt haladva még üvöltök és feladom. Azon csak a borotva segít.

Már számtalanszor elhatároztam, hogy megnövesztek magamon minden szőrt, és elmegyek ahhoz a fiatal kozmetikushoz, akivel tanácskoztam ezügyben, mert ezer év alatt rengeteget fejlődött a gyantázás, gyors, ő látja amit én nem, közölte, hogy magában már csak vigyorog mikor a nők közlik, hogy "nekik nem szőrös a fenekük, hogy lenne az?!" betapaszt a segglyukuk mellé is, és kirántja a bozontot. Érdeklődtem nem ciki-e neki a "hállivúdi", azaz a vulva teljes szőrzetének lerántása? Mosolygott, hogy a szégyenlős pácienseken rajta marad a bugyi, és azt hajtogatja félre. Én nem vagyok szégyellős olyan előtt, aki már ezer pináról, faszról, seggről nyúzta le a merőben felesleges bundákat, így nem kell bugyi. Igenám. Csakhogy valahányszor már megnőnének a szőreim, akkor amellett, hogy elokádom magam, és dugdosom A. elől, éppen szoknyát, rövidujjút vennék. Ma hajnalban epiláltam. Mindig szerettem volna madárcsontú, kicsi, déli típus lenni, de a jelenlegi állapotban is van jó, efféle alkatú barátnőim röhögnek, hogyha maguknak szőrtelenítenének, leégne az epilátoruk. Ráadásul bajszuk is van, nekem csak alig látható szőke pihéim.

* Amennyiben lenne pénzem lézeres, végleges szőreltávolításra, úgy azt a jelenlegi technika esetén nem tudnák rajtam alkalmazni, mert túl kevés szőrszálaimban a pigment. Ennek tudományos magyarázatához most lusta vagyok.

közjáték a téhómmal

Történt pedig az Úr 2011. évében december havának hetedikéjén, hogy szolgáltatónk, a téhóm, kikapcsolta netünket. Felkészültem a többnapos-hetes netnélküliségre, sóhajtva, hogy nem is baj, nem is baj....és összeszedtem régen olvasott könyveket. Este rendesen lefeküdtem 22.00 órakor, minek eredménye gyerekkorom óta kísérő ideges hajnali felébredés volt, mit csak olvasás orvosol. Ez kitérő. 

Tehát ellenőriztük a számláinkat, hogy mi basztuk-e el, vagy a téhóm, és arra jutottunk, hogy ők. Telefonálni kezdtünk az ügyfélszolgálatos mancikáknak, hol negédesen, hol kiabálva, hol komolyan, kompromisszumokat keresve. Az egyik mancika bírósággal fenyegette A.-t, hogy ők márpedig küldtek postán felszólító levelet, biztos letagadjuk, továbbá beígért 4000 Ft visszakapcsolási díjat. A probléma az volt, hogy szkenneljük be a bizonylatokat és küldjük el. De min, ha nincs net?! Akkor faxoljunk. Nincs fax. Akkor menjünk be a legközelebbi ügyfélszolgálatra. Az 20 km-re van, anyátok. Akkor várjunk a következő számláig. Oké, posta, 844 Ft/oldal, faxoltatás. Mancikák hívása, ígéret, hogy mihelyst beérkeznek a faxok, akkor a kollégák ellenőrzik és "majd" visszakapcsolják. A. itt már megelégelte, átolvasta a teljes üzletszabályzatot, sikerült elkapnia egy férfimanci kollégát, és a változatosság kedvéért, a saját jogszabályaikra hivatkozva leordította a fejét, hogy ő perli be őket, azonnal klikkeljen rá a bekapcsoló gombra. Természetesen, hogyne, sőt a visszakapcsolási díjat is elengedi, hogyne. S pár percen belűl lőn netünk ismét. Jó az agilis férfi a háznál.

Azt végül nem tudtuk meg, hogy Rita is azok csoportjában volt-e a bölcsiben, akik félelmükben üvöltve sírtak a furcsa bácsitól, aki a Mikulást hivatott játszani. Mindenesetre az ajándékainak nagyon örült, de akármennyire is vigyáztunk, zugig ette magát édességekkel. Egyébként ebben az a fura, hogy nem édesszájú, az egyik nagy kedvence a nyers paprika. Bizonyára a tömeghipnózis.

Mikulás

Megpróbáltam elmagyarázni Vadsünnek, hogy ma éjjel hoz neki ajándékot a Mikulás bácsi. Képeket is mutogattam róla, rekedt hangon énekeltem neki a bölcsi által bennem újra felelevenített "hull a pelyhes fehér hót", de szerintem nem fogja elhinni. Én sem hittem soha sem a Mikulásban, sem a Jézuskában. Azért boldog voltam, játék volt, szertartás körítette, Rita is élvezni fogja.