hozzászokás a leszokáshoz

Amióta nem idegesítem magam ezzel a cigiről leszokósdival, azóta nem is érdekel. Dohányzom, de nem kényszerűen, nem érdekel mennyit, így nem sokat. Nagyon megváltoztatta a hozzááállásomat, hogy Attila már nem szívja, így nincs az, hogy "na akkor egy film után még ő kimegy, de akkor én is, holott már nem akartam, nem is esik jól, de együtt füstölni meg igen." Minden csak szokás. Pillanatok alatt hozzászoktam, hogy a Óváron nem gyújtok rá nehogy megbüntessenek, mert nem figyeltem, hogy van-e a közelemben buszmegálló, egészségügyi, akármilyen hely, intézmény, egyesület minek 50-200 méteres körzetében tilos rágyújtani, de itt J.-n is csak módjával teszem. Bírságolnak ugyanis, és ha megbüntetnének 50.000 Ft-ra, mert nem bírtam magammal, akkor valami borzasztó helyen kellene vezekelnem, hogy megmentsem Attilát a börtöntől, aki dühében agyoncsapna egy lapáttal.

   

Ká. nikotintapaszos módszerét abbahagytam, miután 10 mg-mmal túllőttem magam arra előtte-utána rábagózva. A vérnyomásom és pulzusom normális maradt, de szédültem, hányingerem volt és fostam. Azért nem egészen rosszak ezek a tapaszok, ha lesz egyszer munkahelyem és nagyon rá akarnék gyújtani, akkor majd "elszívok" egy 5 mg-ost, ami még éppen elég ahhoz, hogy kellemesen tartson.

a szavak mérgek

Nem lustaságból, hanem félelemből nem írok. Szakadozik benem egy gát és ha nem toldozgatnám, akkor csak ömlene, ömlene ide minden. Az meg nem jó, mert ugyan idegenként mulatságos lehet megtekinteni bárkit belülről, aprólékosan feltárva és bemutatva mint egy hullát, de a szeretteim megbántódnának. Tőmondatokban, egyszerűen próbálok skribálni, a hosszú blogbejegyzések különben úgyis unalmasak.

nehéz napok után lelazulva

A nagy leszokósdiban teljesen kifordultunk önmagunkból és úgy összevesztünk, hogy A. válni akart. Tudom, hogy szánalmasan hangzik, nyilván az alkoholistákhoz, kemény drogosokhoz képest semmiség volt ortályozásunk, mégis elég ahhoz, hogy megijedjünk a bennünk lakó állattól. Lényeg, hogy mindenki lecsillapodott, értelmesen meg tudtuk beszélni a problémáinkat. Bőgtem, ölelgettük egymást, szép lett ismét minden.

Közben Ká.-val tanácskoztam, aki tapasszal szokott le a bagóról, azt a sajátságos módszert alkalmazva, hogy rácigizett, így okozva magának olyan rosszullétet, hogy két hét múlva már egyáltalán nem gyújtott rá. Annyi esze volt, hogy elvagdosta a tapaszokat. Ezt tanácsolta nekem is, vettem egy 21 mg-os nagyot, elvágtam négyfelé, feltettem egy negyedet és igaza volt, hogy "kibebaszott kurva jó érzés, mikor érzed, hogy önti el a nikotin a testedet és azonnal lazulsz." Pár óra múlva leszedtem, rágyújtottam, büdös volt, borzalmas, gyúrtam el, hiszen a nikotintároló receptoraim csordultig teltek. Maga a rágyújtás továbbra is hiányzott, de nem éreztem azt a kínzó éhséget, mint tapasz nélkül. Most tesztelgetem, el kell találni a megfelelő adagot, hogy sok se legyen, kevés se. Ezt a módszert seniknek nem ajánlom, aki ugyan egészséges, de nem volt az elmúlt 3 hónapon belül kivizsgálva (EKG-t is beleértve) továbbá sosem bagózott többet napi 15 szálnál, pláne azt is tizenötezer évvel ezelőtt, és nem ismerheti saját nikotin tolerancia határait. (Nekem 5 doboz kékgólóáz a rekordom egy éjszaka alatt, igaz az is tizenötezer éve volt.)

budapesti vonzások

Álmomban minden nap Budapesten járok. Azon belül a helyszínek, és szereplők változnak. Azt hiszem hosszú hónapok óta tart ez a mindennapos, szülővárosommal való álmodás, lehet, hogy már éveket is kitenne ha számolnám.

a mai cigis

Pár órával korábban a falon csattant Allen Carr Nikotinstop c. könyve, amit én már 19 évesen olvastam, de akkor sem segített. Számomra túl sok benne az ellentmondásos sablon panel, másképpen viszonyulok ehhez az egészhez. Mindazonáltal hasznos hogy megírta, ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik nem dohányoznak. 

Reggel korán, frissen ébredtem. A kávém mellé elszívtam a cigimet és nem éreztem semmiféle lelkiismeret furdalást. Energikusan sünöztem, mostam két szekérderéknyi ruhát, még kapáltam is gazt  a kertben, miközben Papkó ki sem dugta az orrát (ahogy nem szokta, mióta radikális megvonáson van és éppen vagy ál-hipomán depis, vagy katatón.) A tegnapi kaja a hűtőben volt, gondoltam rá, hogy meg kellene főznöm hozzá újabb adag rizst, de feltételeztem, hogy erre Papkó is képes, a lábost kikészítettem. Rita alvásidejében én is kidőltem volna, hogy addig se gondoljak bagóra, de Papkó teljesen tehetetlen volt, basztatott, hogy hol a kaja (jézusom a férfiaknak Post it-et is kell ragasztani a hűtőben a szemük magasságában elhelyezett dobozokra?) és mire kikászálódtam, addigra bedurcizott, hogy nem kell neki rizs, menjek boltba zsömléért. Na itt ültem le gondolkozni, hogy a jóbüdöséletbe, lassan egy hónapja keményen dolgozom vele a radikális elvonásán. Tanítottam neki pánikoldó technikákat, mindennap meghallgattam, hogy éppen milyen rákban, szív,- és tüdőbajban, elmebajban, mindezek permutációiban szenved, biztattam, nyugtattam, bátorítottam, hagytam pihenni, közösen elemezgettük a cigizéshez való attitűdöket. Nem volt könnyű, de természetesen szívesen csináltam. Úgy gondoltam, hogy már készen áll, kicsit kifújhatom magam és én is elkezdhetem a magam harcát. Ugyanis amibe eddig belekóstoltam-némi nyáladzás, dühroham, hirtelen fellépő éhség egy szál után- az még semmi. Dühös lettem, úgy éreztem, hogy Papkó egy önző seggfej akinek mindegy, hogy én bagózom-e vagy sem, csak legyen kaja, rend, ne üvöltsön a gyerek. Veszekedtünk, felidegesített. Mielőtt rágyújtottam volna, olvastam bele A. Carr könyve végéből a "mit ne tegyünk" részbe és vágtam a falhoz, hogy aztán kirohanjak pöfékelni. 20 éves beidegződést kell semmissé tennem, az ég szerelmére! Természetesen nem adom fel ilyen könnyen azt, hogy megszabaduljak a bagótól, csak a saját módszereimet követem.

Tanulságom, hogy stressz, érzékenykedés mindig van. Ahogy sose lehet "jó/megfelelő" időben szülni, meghalni, költözni, úgy leszokni sem. Itt jönne a nősoviniszta szöveg, de .... ejjj, hagyjuk, a világért sem lennék férfi, ráadásul a mosógépem mos, nem az erdőbe kellett cammognom batyuba kötött ruhákkal a hátamon, sulykolni azokat egy patakban.

a kimaradt bejegyzés (orvosi konzultációk)

Elmentem a háziorvosunk magánrendelésére pár nappal április 25-ei bejegyzésem után. Meséltem neki, hogy voltam ugye a pszichiáternél, aki ha már nem is gyújt rá, de e-cigizik, meg forgatja a szájában a bagót, tehát függő, voltam a tüdőorvosnál, aki meg aktív függő, a sokkterapeuta kardiológusból meg nem kérek. Úgy gondoltam, hogy nekem rá van szükségem, egy olyan orvosra, aki évek óta kezel, ismeri a testem, valamint, és ez nagyon fontos, leszokott ex-dohányos is egyben.

Nem akarlak untatni benneteket a részletekkel, hogyan és mikről csevegtünk. Azt mondta, hogy nem érzi úgy, hogy igazán le akarnék szokni, ami azért baj, mert ha mégis megpróbálom elbukom, amivel csak a kudarcélményeimet növelem. Mindez-tette hozzá-ellenkezik a hivatalos orvosi etikával, hiszen neki most harcosan üvöltenie kellene, hogy "IGEN IGEN, azonnal hagyja abba!", de nem vagyunk egyformák, úgyhogy engem úgy kezelne, ahogy egy édesszájú cukrost szokott. Nekik kijelöl a héten egy napot, mikor engedéllyel ehetnek egy kis csokit, vagyis nem vonja meg tőlük radikálisan élvezetüket, fokozatosan csökkent, és tapasztalatai szerint így hosszantartó eredmények várhatók. Javasolta Aklü módszerét is, hogy tegyek próbákat, hogy meddig bírom és milyen reakciókat vált ki belőlem a megvonás? Ezek nagyon jók, próbálgattam őket, még el nem jött ma az a kattanás, amiről az orvos is beszélt, hogy ameddig ez nem következik be, addig értelmetlen leszokni, ha valójában nem is akarok.

Végül elbeszélgettünk a Champix nevű gyógyszerről is, mi ez, szedhetem-e, és kérésemre felírta. A döntés az enyém, tette elém a receptet, de ez csak mankó, csodaszer nincs, a csoda bennünk van. Még nem váltottam ki, de jó kapaszkodó, hogyha önállóan egyáltalán nem megy, akkor gyógyszerrel. Úgy kell szedni, hogy még bagózik az ember. A szer fokozatosan megundorít tőle, pl. hánytat. A leszokási esély azonban 50%. Az Attila által választott módszer 2 %-os. A Champix kezelésen átesettek között sokan lesznek kisebb avagy nagyobb mértékben neurotikusok, de ezek előtte nem tudták magukról, hogy azok. Az öngyilkosság viszonylag ritka. SSRI-vel összeszedhető, engem csak ez érdekelt.

rothadt mocskos bagó

Kis bukás, az előbb pöfékeltem el egyet. Kis bukás, mert nem akarom azt érezni, hogy "kész, nekem nem megy". Ma jött el az a nap, mikor úgy döntöttem elkezdem, de igazán. Kidobáltam a titkos cigitartalékokat. Jó, nem mindet, de a nagyon kéznél levőket és nyilvántartottakat igen. A vérnyomásom leesett 100/55-re, a pulzusom 58-ra. A.-t kértem meg, hogy főzzön kávét. Kitántorogtam, felhajtottam egy egész kannával, majd odaültem az asztalhoz a kajához vagdalni az összetevőket. Közben kértem, hogy ne nézzen hülyének, hagy pofázzak mint egy tévés főző műsorvezető, mert csak így tudok koncentrálni. A lecsós szeletem a végén inkább valami thai kaja lett, de egész jó. Igaz, nem bírtam megenni, mert tudtam, hogy utána nem gyújthatok rá. Nyáladzani kezdtem. Attila azt tanácsolta igyak vizet, neki az segített, amúgy ő hetekig nyáladzott, ez "szokványos", ahogy a 15.000 leszoktatós fórumon, blogon, orvosi cikkekben olvasta. Eltelt pár óra. Vérnyomás kontroll, 120/70, P: 80. Pszichésen enyhébb dühroham. Nem tudtam tévézni, olvasni, üvölteni szerettem volna. Vad mosogatásba, konyharészleg takarításba kezdtem. Kicsit jobb lett. Mocskosnak érzem magam jó ideje, kívül, belül. Aztán az előbb rágyújtottam. Fáj a fejem, hányingerem van, már utálom ezt a szart. Az vigasztal, hogy az én gyerekem, és a tieitek már egy olyan világban nőnek fel, ahol nem lesz menő dolog bagózni, nem lesz ennek egy pozitív kultusza.