Baloldalamon a macskával, jobb kezemben a pókkal ősvadonban állok. Megpróbálok az eddig rossznak tartott oldalon egy platánfára mászni. Peregnek kéregdarabjai a talpam alatt, de azért felkapaszkodom rá és nem érzem ártónak, csak egy kedves platán. Szürke lényeket nem látok, de a jónak képzelt részen újabbakat igen. Sziporkázó, áttetsző, fátyolszerű teremtmények, melyek kecsesen libbenek ide-oda, mintha szellő fújna könnyű selyemfüggönyöket. Ekkor remegni kezd a dús, televényes föld, négy, a négyféle világtáj felé álló masszív csontszarv mered elő belőle, mely teteje a nagy dübörgéssel, robajlással előbukkanó hatalmas, kecses és bonyolult mintázatú toronynak, mely nőni kezd a földből. A föld csontja ez, élő a maga módján.
Sietve ugrok le a fáról, futok fel a sebesen nyúló toronyra, melynek közepén stabil kis terasz fekszik. A macskát lent hagyva, a pókkal a kezemen állok rajta. Olyan gyorsan emelkedünk, hogy lenézve pillanatok alatt apróvá zsugorodnak az állatok, utak, csillogó lények. A torony egyszercsak megáll, és körülnézve ámultan látom, hogy hatalmas, egybefüggő és egyforma buja-zöld ősvadon felett állok, mely minden oldalon a horizontig ér. Kellemes, erdőillatú fuvallat leng körül, áthajolok a korláton és gyönyörködöm. Az egész él, érzem a benne lakók sokaságát is, de azt is, hogy ember rajtam kívül nincs közöttük. Nem zavar, semmiféle veszélyt nem érzek, mert nincsen élesen elhatárolható angyali és gonosz, harmonikus mindez. Nyugodt boldogság, ugyanakkor kölykös izgatottság is bizserget mosolyogtatva a rám váró felfedezésektől.
Zene hozzá
Zene hozzá
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése