N.

Nórával és a barátjával tudtam személyesen is találkozni, mert eljöttek hozzánk úgy bő két hete, nagyon klassz volt, mindenki szimpi mindenkinek. A barátjával már korábban is találkoztam, de Rita, aki még kis ösztönállat, volt a fokmérője annak, hogy miért olyan nehéz N.-nek? Rita azonnal a bizalmába fogadta, jelképesen kávéval, meg dupló sütivel kínálta (soha idegennel nem tett eddig ilyet), hagyta magát röptetni, sikongatott örömében. Nóra barátja nagyon jó ember. Az én felnőtt érzékeim már eltompultak, de a gyerekeméiben biztos vagyok. (Az nem lett volna elég ok, hogy művelt, okos, jófej stb. Belül tiszta és jóságos.) Megértem őt is, látom menyire szenved, milyen egyszerű volna azt mondani rá, hogy ez egy bunkó fasz, aki kapuzárási pánikban felcsinálta az egyik legjobb barátnőmet, most meg lelép, ha a barátnőm megtartja. 

Nem tudom hogyan fog dönteni, mert ő sem tudja. Úgy érzem szeretné is meg nem is. Vigyáz az egészségére, mindig örül ha az UH azt mutatja rendben van a magzat, ő sincs különösebben rosszul. Tőlem, a másik dilistől megkérdezhet mindent, amit egy "normális" embertől ha meg is merne, nem kapna kielégítő választ. Anno senkivel nem tudtam megbeszélni a legtabusabb félelmeimet, és csak magamban szorongtam, hogy őrült vagyok-e, így akkoris órákig beszélgetek vele, ha elveteti. Biztatom, hogy mindent elmondhat, és én igyekszem racionalizálni, tévhitet oszlatni, bátorítani. 

Többek között nem tagadom, hogy igen, teljesen normális, mikor úgy érzi az ember, hogy nem bírja tovább, hogy rengeteg mindenről le kell mondania, de ugyanakkor egy olyan csodát is megél vele, ami ezeket mind bőven ellensúlyozza. 

Az, hogy itt "kötelező" szoptatni, és majd hallgathatja, mint én anno, hogy "szegéééény tápszeres baba, hjajj" azzal ne foglalkozzon, sőt jobb ha azonmód le is jegeli a cicijét, és mihelyst szült, szedi a gyógyszereit, higgye el nekem, jól jön majd az. Én szoptattam volna, de szerencsére nem tudtam, és utólag biztos vagyok benne, hogy nagyon közel álltam volna antidepi nélkül egy kőkemény, elhúzódó szülés utáni depresszióhoz. 

Ne legyen lelkiismeret furdalása, ha hasában egy magzattal, felvéve más csecsemőjét sem érez semmit.  Nem zokogja el magát a meghatottságtól, nem érez megvilágosodást, nem lát mennyei fényt, hall angyali kórust, hogy "leányom, ez minden nő szentsége és kötelessége, az úr megáldott, veled van". (Igazából ha ilyeneket látna, akkor azt gondolnám, hogy skizofrén lett, és haladéktalanul az orvosához küldeném.) Mielőtt nem volt gyerekem, én sem éreztem különösebb elragadtatást, pláne ha a kezembe nyomtak egy babát, inkább félelmet, hogy mindjárt bőgni kezd, mert idegen vagyok neki, és tanultam hogyan kell fogni, de milyen pici, törékeny, jajj le ne ejtsem. Ma sem lágyulok el minden baba/kisgyerek láttán. Miért kellene? Nem vagyunk földanyák, de attól lehetünk jó anyák, ott van az ő kapcsolata a sajátjával, bár ilyen anyám lenne. Ilyesmik.